Sziasztok!
Újabb novellával érkeztem, ami számomra egy igen egyedi darab.
A megkötés vagy feladat az volt, hogy ,,írjuk ki magunkból egy érzést", vagyis ami a napokban erősen bennünk volt, akár pozitív, akár negatív.
Nos, azt hiszem nem bonyolítottam túl, a nyugalomról írtam. DE.
Nem javítottam utólag és nem gondolkoztam rajta, hogy mit miután. Ez szokásomtól eltérő, ugyanis jellemzően nagyon ügyelek az ilyen dolgokra. Viszont ez az írás teljes mértékben engem ír le, az én lelkivilágomat tükrözi (bárki bármi kivetnivalót talál benne, kommentekben lehet szidni) és így visszagondolva nagyon furcsán éreztem magam írás közben.
Még inkább, mert bele kellett süppednem újra az érzesbe, hogy le tudjam írni, hogy élem át.
Remélem nektek is tetszeni fog és egy kissé a szívembe láttok (hehe), megismertek ez által.
Jó olvasást hozzá és amit tanácsolok tapasztalataimra tamaszkodva, hogy ti is nyugodtan írjátok ki magatokból az érzéseiteket, nagyon jó módszer! Nem kell senkinek írónak lenni hozzá, nem kell publikálni, de higyjétek el, ez jót tesz lelkileg.

U.i. Lazuljatok el. Mehet a Riwer flows in you.

Nyugalom

Bamm, bamm, bamm...így tovább. Szépen, egyenletesen, szabályosan.
Nyugodtság.
A fejemben nem kavarognak a gondolatok, nem izzadok, nem rándul görcsbe a gyomrom. Nem gondolok semmire, az elmém, mint egy óvó háló, nem engedi be a világ zavaró tényezőit, kiszűr mindent. Hiába próbálkoznék én vagy az agyam egy-egy emlékkel, mondattal, képpel, semmi. Az égvilágon semmi, csak a folyó feketeség, melybe kellemesen süppedek bele.

Bamm, bamm, bamm...így ver a szívem, hallom, érzem a mellkasomban. Valahol a tudatomban felszínre bukik egy gondolat, hogy már már annyira szabályosan dobog, mintha utolsó perceit dolgozná le. A csendben szinte már várom, hogy egy nagy dobbanással megálljon, csak hogy átélhessem a pillanatot.
Bamm. És nincs több....
Kívülről ijesztő lehet, hogy ilyenekre gondolok. De azt hiszem, minden embernek van egy ilyen elborultnak tűnő pillanata, mikor ritka alkalmak egyikeként megpihenhet egy szívdobbanásnyi időre. Amikor nem kell a gondjaival, a munkájával fogalkoznia. Amikor csak ülhet a székében és nézhet ki az ablakon, merengve mindenen, de közben semmin.
Ezt érzem most. Csak ülök, vissza sem olvasva papírra vetem ezt a néhány gondolatot, miközben szándékosan hagytam magamon elhatalmasodni újra ezt a felemelő érzést...
Csend. Nem a feszült, nyomasztó nesztelenség, hanem a fehér, békés, lepelszerű hallgatás. A lélek csendje. Olyan jó érzés, olyan tiszta és törékeny. A modern élet ajándéka, amit semmi pénzért nem adnék oda senkinek. Amikor nyugodt vagyok, ez a kellemes némaság költözik be először az elmémbe és veti ki azt a bizonyos áthatolhatatlan hálót. A fekete nyugodtság és a fehér csend....milyen költői... De a fekete nem a vihar sötétsége, hanem az éjszakai ég végtelensége. Melyet a Hold világít be és a csillagok apró ékkövekként ragyognak rajta.
Ez a két szín tökéletesen kiegészíti egymást, nem nyomja el egyik a másikat. Ijesztő visszagondolni, milyen egyensúly létesül ilyenkor a két érzés között.

Bamm, bamm, bamm...most is érzem, ahogy a szívem dobog, szépen, egyenletesen, szabályosan.
Semmi nem zavar meg. Rápillantok az órarendemre. Holnap sok órám lesz, pótolnom is kéne. Itthon van még egy kis teendőm, mielőtt anyáék hazaérnek.
De csak ülök és nézek. Ezek a dolgok mind átfutnak az agyamon és lélekben egy mosollyal hagyom tovább futni az információt. Rendben. Meg fogom csinálni. De öt percet még megengedek magamnak, hogy átöleljen a fekete köd.
Nem szeretnék véget vetni ennek. Csak mosolyogni és békés nemtörődömséggel legyinteni mindenre, ezt szeretném csinálni míg meg nem öregszem.
Nyugalom. Az ember töltője. Számomra se nem negatív, se nem pozitív érzés. Semmilyen. Igen, ez a tökéletes szó, de igazából meg sem próbálok más magyarázatot találni rá, mert ha túlnéznék ezen a néhány megfogalmazott gondolaton, ijesztőnek és visszataszítónak találnám az érzéseimet, hiszen olyan abszurdak, már-már betegesnek mondhatók. Nem normálisak. Nem, de mégis, ennek ellenére azt hiszem, ez valahol jó és megvan benne az a kellő, egészséges intimitás, hogy ezek minden lelkiismeret furdalás nélkül eszembe jussanak. Ezért nem keresek pontos fogalmat a nyugalomra, mindenkinek mást jelent, máshogy éljük meg.

Bamm, bamm, bamm...így tovább. Szépen, egyenletesen, szabályosan.
A valóság kötele lábamra csavarodott és lassan húzni kezd ki a fekete éterből, át a fehér felhőn. Meghallom a kutya ugatását, fülembe újból beköltözik az ablak előtt elsuhanó autók zaja. A telefonom pittyen egyet, valószínűleg anya üzent, hogy elindultak. Meg fogom nézni. Utána felállok és megcsinálom, amit kell. Újra rá fogok nézni az órarendemre és szívem hevesebben kezd majd verni, mert eszembe jut, még be kell fejeznem egy jegyzetemet. Elárasztanak az információk és gondjaim terhét újra felveszem a vállamra.

Visszagondolok erre a néhány percre és kérdem magamtól, miért nem tetted a dolgod?
Nem bánom meg. Soha nem fogom, akár öt perc, akár fél óra. Az ember megérdemel néha egy kis megállást, egy kis időt a székében az ablakon kinézve...
Még ha el is múlik minden ebből a csöpp, színtiszta harmóniából, az a békés, őszinte mosoly kiülve arcomra sokáig megmarad, emlékeztetve arra, hogy ember vagyok és a nyugalomnak nem kell ismeretlen szakszónak lennie.

És most egy kis hatásszünet azokért, akiknek sikerült beleélniük magukat és ugyanígy ,,kiürültek" pár percre...

Remélem tetszett nektek ez a kis szösszenet, ha igen, dobjatok kérlek egy kommentet, visszajelzést, üzit, hogy milyen volt, sokat adok mások véleményére és jót is tenne egy kis kritika!

Üdv: Moon