Ahogy megígértem, itt is lenne a novella, amiből rögtön kettőt is olvashattok. Ugyanis magamat is meglepve sikerült két változatot is írni a megadott témához (hehe, milyen véletlen, nem is tudom miért...), ami a ,,gyógyulás" volt.
Szerintem elég aktuális a téma, szóval nem is mondanék sok mindent róla, csak annyit, hogy:
,,A koronavírus margójára hogy némi vigaszt nyújtson mindenkinek."

Az első változatot itt olvashatjátok, a másodikat a következő fejezetben, szóval mindenképpen írjátok meg, hogy kinek melyik tetszett jobban, kíváncsi vagyok az érvekre. :)

Jó olvasást!

Gyógyulás I.

- Ezt nem hiszem el! Ezt komolyan nem hiszem el! Nem tudnál egyszer végre nyugton maradni?

- Most meg miért problémázol? A dolgomat végzem te nagyokos!

- Nagyokos? Na majd én megmutatom a dolgod te semmirekellő!

- Semmirekellő? Én? Te meg egy nyápic vagy!

- Te meg barom!

- Gyogyós!

- Hülye!

- Tökmag!

- Hogy mered az orrom alá dörgölni? Szívd vissza!

- Nem!

- Szívd vissza!

- Nem!

- Ha nem vonod vissza én...

- Inkább tedd a dolgod kiabálás helyett!

- Ne utasítgass engem, te...

- Csináld már! Nem érünk rá veszekedni.

- Hogy van bőr a képeden...ezért még számolunk...

Ez mindennapos nálunk, senki ne lepődjön meg. De utálok veszekedni, főleg vele, bár nincs is más, akivel beszélhetnék. Pedig néha annyira elegem van belőle, hogy lehet valaki ennyire negatív? Folyton problémázik, semmi sem jó neki, ráadásul állandóan megszól, bármit csinálok. Bezzeg az emberek pont fordítva gondolnak mindent, a szemükben mindig én vagyok a szálka...

Ami azt illeti, nem is vagyok nagyon meglepve. Az én nevem Fájdalom, az a mitugrász alak meg mellettem Gyógyulás. Én születtem előbb, aztán jött ő, ezért olyan mérges, amikor felemlegetem neki. Egyszerűen nem tudja elviselni, hogy utánam kell dolgoznia és mindenben második. Ezt az egészet pedig megfűszerezi az ő határtalan negativitása és életuntsága, amitől olyan csodálatos a mi testvéri kapcsolatunk.

Néha tényleg jól szórakozom, bár Gyógyulás meg van győződve róla, hogy az én munkám haszontalan, de vegyünk csak egy egyszerű példát. Ha egy ember megvágja magát, vajon ki figyelmezteti, hogy el kell látnia magát? Enyém a legnagyobb felelősség, hiszen ha nem érezne fájdalmat, észre sem venné, hogy baj történt és elvérezne. Itt jön a képbe Gyógyulás. Ő végzi az utómunkát, ami lényegében csak annyi, hogy elindítja a folyamatot, de közben ügyelnie is kell az összes sérült területre, nehogy kihagyjon valamit. Ez nagyon fontos feladat, de lassú pontosság miatt, ezért is olyan mérges, amikor dolgoznia kell. Utánam...

A lelki ,,sérülés" más tészta, az bonyolultabb, mint az ember könyöke, nem is szeretem, mert bárhogy próbálkozom, idő előtt nem lehet beleszólásom. A lélek egy sokkal komplikáltabb dolog, minden az időzítésen múlik, de előfordulhat, hogy kizár engem és rám csapja az ajtót. Ilyenkor Gyógyulás is tehetetlen, teljesen magába van fordulva, pedig jól tudja, hogy ahhoz, hogy tenni tudja a dolgát, előbb nekem kell bejutnom. Ez türelem kérdése, de egyikünk sem szereti sokáig halogatni. Az embereknek van egy nagyon kis csoportja, akik vagy túl hamar nyitnak ajtót vagy túl sokáig hagynak ülni a küszöbön. Őszintén sajnálom ezeket az embereket, mert innentől Gyógyulás nem léphet be. A helyére megérkezik Őrület. A fekete köpenyes, arctalan Őrület, aki nem tudjuk milyen idős, akitől mindketten rettegünk és sosem látjuk szívesen. Nem is szól hozzánk, csak belép azon a bizonyos ajtón, majd szépen lassan, örökre becsukja. Gyógyulás ezért utál annyira. Tudja, hogy nem tudok mit csinálni, én, aki erősebb nála, akinek lenne esélye.

Van még egy ismerősünk, Végzet. Legtöbbször akkor jön, amikor nem számítunk rá, de vagy csak egy percig marad vagy hosszú ideig ott tanyázik a nyakunkon. Sokkal felettem áll sőt, eltörpülök mellette, így úgy ugráltat, ahogy kedve tartja. Gyűlölöm. De Gyógyulás az egyetlen, aki le tudja győzni. Ők ketten örök ellenfelek, versenytársak és sajnos Végzet már jó párszor győzött. Lenézi Gyógyulást és nem riad vissza a csalástól, megvárja, míg ő felépíti azt a könnyű kártyavárat és mielőtt bebetonozhatná, nevetve átgázol rajta.

De néha, amikor már úgy tűnik, minden elveszett, Gyógyulás mégis képes meglepni. Ilyenkor a szemében látom megjelenni azt a bizonyos lángot, ami akár porig is égetheti a kellemetlen vendéget. Áthatolhatatlan pajzsként áll az ember elé, állát felszegi, haját félresöpri és megrendíthetetlen elszántsággal néz farkasszemet a dühös Végzettel, aki még próbálkozik, de én is megvetem a lábam. Összenézek Gyógyulással, csak finoman jelzek, óvatosan munkálkodom, így Gyógyulás ügyesen tenni tudja a dolgát, mielőtt bármi elfajulna. Az ágyban fekvő ember pedig, akinek az életéért küzd, meg fog menekülni. Fel fog kelni és ki fog sétálni az ajtón. Közösen oldjuk meg a problémát, miközben rendesen bemosunk Végzetnek, aki tombolva, tehetetlen vesztesként távozik jó időre. Gyógyulás egy pillanatra megajándékoz győzelmének örömével, egy ritka, halvány, de értékes mosollyal, aztán újra visszamerül munkájába, tovább motyogva, korholva, miért nem tudom egyszer békén hagyni.