Bevezetőnek annyi mondanék, hogy a témához a kötöttség annyi volt megadva, hogy ,,Elölről", ezután már azt láthattam bele, amit akartam.
Illetve még annyi, hogy itt-ott trágár nyelvezet is előfordul, ezért mindenki saját felelősségére olvassa!

Jó olvasást!
A véleményeteket nyugodtan fejtsétek ki, szívesen veszek minden építő kritikát. :)

Elölről

Egy széken ülve ébredtem...pontosabban egy székhez kötözve, beragasztott szájjal. A fejem sajgott és valami erős fény a szemembe világított. Pár pillanatnyi hunyorgás után végre ki tudtam venni pár dolgot magam körül. Először is, a helység, ahol voltam, szinte üres volt, se nem nagy, se nem kicsi. A falak régiek és szürkék. és egy rozoga asztalon kívül semmi más nem volt a szobában. Másodszor, a szememet vakító erős fény egy reflektorból származott, ami a falhoz volt rögzítve, pontosan szemben a székemmel. Amennyire csak tudtam, elforgattam a fejem, hogy körülnézzek, de a mozdulat közben valami elviselhetetlen fájdalom nyilalt a halántékomba, amitől szinte ordítani tudtam volna, de ilyen lehetőség híján csak nyögni tudtam a szenvedéstől. A látásom kitörni készülő könnyeimtől elkezdett homályosulni, ezzel egy csipős érzést is hozva, mert az arcomon lévő mocsok a szemembe került. Iszonyúan viszketett és szúrta a szemem, de nem tehettem semmit, mert gyakorlatilag mozdulni sem tudtam. Ahogy fejem megadóan visszahajlott a mellkasomra, éreztem, hogy valami meleg kezd el folyni az arcomon.

- Vér - gondoltam, mikor lecsöppent a piszkos nadrágomra.

Ebben a pillanatban megnyikordult valami a hátam mögött. A fejem felkaptam és erőlködve próbáltam hátranézni és mozogni, mert elöntött a legszörnyűbb érzés, ami valaha létezett: A halálos kétségbeesés. Éreztem, ahogy az adrenalin elárasztja a testem és felkúszik az agyamba minden félelmem. A szörnyű fájdalmat, ami a fejem mozgatására tört elő, már csak tompán éreztem, a levegőt pedig egyre szaporábban vettem.

Hallottam, ahogy becsapódik valami, egy ajtó, majd lassú, de határozott léptekkel közeledett valaki.

- Ha sokat izeg-mozog, még több vért veszít és akkor kénytelenek vagyunk lerögzíteni, de megsúgom, hogy akkor már csak lélegezni fog tudni. Maximum. Úgyhogy azt ajánlom, ne rontsa az esélyeit. - mondta a hátam mögül egy férfi hang nyugodtan, miközben lassan a látóterembe került és megállt velem szemben két méterre.

Hunyorogva felemeltem a fejem és végignéztem rajta: Fekete egyenruha, rövidre nyírt haj, sötét szemek és az oldalán egy hosszú penge és egy pisztoly lógott. Előbbi egy fekete, hosszúkás tokban, amire egy fehér, nyíllal végződő kör volt festve. Olyan jel, mint ami az újraindításnál szokott megjelenni a számítógépeken vagy videóknál. Nem értettem mit takart ez a jel, de észrevettem, hogy a férfi egyenruhájának karján is rajta volt.. A röpke gondolatmenetemnek itt vége is szakadt, mert a férfi megmozdult. Előhúzta a pengét a tokból és forgatni kezdte, miközben halálnyugodt hangon elkezdett beszélni, ezzel egyidőben lépett egyet felém.

- Nos, bizonyára sejti, miért lehet itt. - mondta, miközben még egy lépést tett, én pedig ösztönösen próbáltam hátradőlni és nekipréselődni a széknek, amennyire csak lehetett, miközben az idegszálaim pattanásig feszültek és a kezeim is remegni kezdtek, így inkább ökölbe szorítottam, hogy elrejtsem.

- Tudja, hogy ez a penge miért ennyire fontos nekem? - tette fel a kérdést, mintha az időjárásról kérdezett volna - Ez volt az első fegyverem - mondta és szeretettel nézett az éles fegyverre.

- Mindenki, aki belép a szervezetbe, választ magának egy fegyvert, ami végigkíséri az útját. Ezzel gyilkol először... - mondta sóhajtva, de folytatta - A fegyver veled együtt edződik, a részeddé válik. Éppen ezért vigyázni kell rá. Ha tönkremegy vagy használhatatlanná válik, akkor te is meghalsz. De ha te halsz meg először, a fegyver visszakerül ide - mutatott körbe - és egy utód egyszer majd megkapja. - fejezte be áhítatos hangon és még egy lépést közelebb jött.

Két lépésre tőlem megállt és hirtelen rámszegezte a kést. Már szinte hozzáért az orromhoz a penge, de már nem tudtam hátrébb húzódni ettől az állattól. Lábaimmal a padlótól próbáltam hátrébbdönteni a székem, de az meg sem moccant. A férfi ekkor lejjebb engedte a kést és az állam alá nyúlt vele, miközben lejjebb hajolt, hogy szemmagasságba kerüljünk. Nyeldekeltem a félelemtől és az arcomat el akartam fordítani, de ő ekkor lekevert nekem egyet. Ösztönből le akartam hajtani a fejem, hogy tompítsam az idegeim által keltett fájdalmat, de nem hagyta és a pengével még feljebb emelte a fejem. Égett az arcom a fájdalomtól, miközben rémülten néztem le rá. Egészen közel hajolt és a szemembe fúrta a tekintetét, hogy ne tudjak máshova nézni, miközben beszél.

- Elárulom, mi történik. Te megadod nekem az információt, amire szükségem van és akkor nem öllek meg, megértetted? - kérdezte vészjósló hangon és durván letépte a számról a ragasztócsíkot.

Felszisszentem, de a szúró fájdalom egy két pillanat után elmúlt, így újra vissza kellett térnem a helyzetemhez.

- Azt kérdeztem, megértetted? - emelte feljebb a hangját.

- Mi a fenét akar tőlem? - szólaltam meg rekedt hangon, amitől még kisebbnek és gyengébbnek éreztem magam, de mozdulni sem mertem. Újabb pofont kaptam, ezúttal a másik arcomra. Lángolt a bőröm, ahol csattant a férfi keze és könnyeim szabad utat kaptak.

- Szerintem hallottad - mondta keményen én felállt - addig leszel itt, amíg meg nem ered a nyelved, de ha nem akarsz együttműködni, vannak más eszközeink, amivel rásegíthetünk - mondta és végigsimított a pengén.

- Dögöljön meg! - köptem oda és rángatni kezdtem a köteleimet.

- Összepiszkoltad a padlót - nézett le csalódottan - de le kell, hogy lombozzalak...nem vagy abban a szerencsés helyzetben, hogy megengedjem, feltakarítsd. - mondta halkan, majd csettintett egyet.

Ekkor újra megnyikordult az ajtó, a hátam mögül, de ezúttal az érkező nem volt egyedül.

- Az alany még mindig nem működik egyet Doki - fordított nekem hátat a férfi.

- Ezen segíthetünk - mondta a Dokinak nevezett férfi és a látóterembe lépett. Körülbelül fél fejjel alacsonyabb a mellette álló, bőröndöt cipelő katonánál, olyan tipikus sunyipofa, fehér köpennyel.

- A táskámat - nyújtotta a kezét, mire az ismeretlen katona engedelmesen odaadta - Pihenj katona - biccentett, mikor átvette.

A fekete táskát egy asztalra rakta, majd kivett belőle számos eszközt, amit nem láthattam, ugyanis pont úgy helyezték el az asztalt, hogy ne lássam mit csinálnak. Azonban ez nem igazán nyugtatott meg, tekintve, hogy a nekem háttal álló pengés férfi most megfordult és az asztalhoz sétált, így végleg kitakarva előlem mindent.

- Készítse elő. De várjon, amíg szólok. Talán most sikerülni fog. - mondta a férfi és felém fordult.

- Tekintve az előbbi ellenállásodat, kegyes leszek és adok még egy esélyt. És ha együttműködsz, akkor talán nem kell este a véredet törölgetnem a pengémről. - mondta, miközben újra közeledni kezdett.

- Nem érdekelnek a beteg tervei, soha nem fogo... - akadt el a szavam, mert hirtelen a nyakamba szúrt egy tűt.

A fülemhez hajolt, mielőtt hátralépett volna - De igen, pontosan úgy fogsz csicseregni, mint egy kismadár, különben olyan fájdalmaid lesznek, hogy a halált áldásnak fogod érezni. Hogy mi van ebben? - forgatta kifejezéstelen arccal a tűt. - Egy kis ilyen-egy kis olyan. Az agyadra hat - mutatott a homlokára- Érezni fogod a fájdalmat, de közben tudod, hogy nem valódi...úgy 10 másodperc múlva elkezdődik a hatása. Úgyhogy gondold át, mit fogsz mondani. Óra indul, tikk-takk - kopogtatta meg a csuklóját és hátrébblépett egy lépést, aztán még egyet.
Egyszer csak éreztem, hogy a lábamban valami szúrni kezd. Ugyanez történt a kezemmel, majd a hasam környékére is átkerült. A kellemetlen érzés egyre csak fokozódott, egy idő után már meg kellett feszítenem magam, nehogy felordítsak. Elkezdtem fészkelődni a székemben, a lábaimat keresztbe, a kezeimet ökölbe összeszorítottam és úgy szenvedtem némán, miközben folyt rólam a víz.. A férfi ismét közelebb jött és a pengével ismét felemelte az államat.

- Jobb, ha beszélni kezdesz. - mondta kifejezéstelen hangon.

- Inkább meghalok, minthogy bármit is mondjak magának - nyögtem, mert már csak erre voltam képes.

- Hát jó... - mondta vállat vonva és intett a Dokinak, aki rögtön elindult felém.

- Adjon neki még egyet, muszáj előbbre jutnunk, mielőtt őt is töröljük. - utasította a fehér köpenyest és az asztalhoz sétált.

A Doki közelebb jött, majd a zsebéből elővett egy átlátszó folyadékkal teli üveget és egy fecskendőt. Amíg előkészítette a szert, megpróbálkoztam valamivel, amiről tudtam, hogy nagyobb eséllyel kudarccal fog végződni.

- Kérem. - mondtam olyan hallkan, amennyire csak tudtam. Ő figyelemre sem méltatott, de folytattam:

- Mi az, hogy törölni? Kérem, ez egy pszichopata, maga neki dolgozik, de látom hogy nem szívesen csinálja. Könyörgöm, segítsen kijutni innen. - kérleltem elhaló hangon a ténykedő köpenyest - Vannak gyerekei? Van felesége? Van valakije? Mit tenne, ha ő ebben a székben ülne? - próbálkoztam be, de ezzel inkább csak rontottam a helyzetemen, mert ekkor hirtelen felnézett és dühösen belémszúrta a tűt, miközben csak ennyit mondott:

- A fogoly. Nem. Beszél. Csak ha megparancsolják. - mondta hangosan tagolva, hogy az asztalnál álló is meghallja, majd hátatfordított és visszasétált az asztalhoz.

A szenvedés most is egyszerre, iszonyatos erővel robbant ki, csak most kétszer annyira fájt, mint először. Már nem tudtam megállni, hogy ne nyöszörögjek, alig láttam a fájdalomtól és éreztem, hogy mindjárt összeomlok. A két férfi nézte, ahogy küzdök, végül a Doki elfordult, de a másik közelebb jött és leguggolt elém.

- Tudod, elismerésre méltó, ahogy küzdesz, de nem mész vele semmire - mondta és felvette ,,együttérző" arcát.

- Úgysem...úgysem megy velem semmire - nyöszörögtem, miközben tovább szenvedtem az egyre fokozódó fájdalomtól - én csak...egy leszek a sok közül...akiket...már...kihallgatott - meg kellett küzdenem a szavakért, hogy ki tudjam mondani, de úgy látszik, nem hatotta meg.

- Ne hidd, hogy a poénkodással nem fogod elárulni, amire szükségünk van - suttogta és elővette a pengéjét.

- Chh - mondtam gúnyosan - előbb dögöljek meg. Tudja, hogy az a jel a karján olyan, mint a kukákon? Mr. kukacégvezér... - nevettem a kínjaim között, de ezzel végleg kihúztam a gyufát.

A férfi most a torkomnak szegezte a pengét és az összegubancolódott hajamnál fogva hátrarántotta a fejem, majd szinte az arcomba köpte a szavakat:

- Most még rohadt nagy a szád, de majd ha rájössz, hogy két választásod van vagy beszélsz vagy agyilag egyenlő leszel egy zombival - sziszegte.

- Most nagyon megijedtem - mondtam összeszorított szemmel, de a szarkazmusom mögött rettegtem a végkifejlettől - próbálkozzon újra később - vigyorogtam tovább és a karjára böktem a fejemmel, ezzel újabban kifigurázva.

- Tudni akarod mit jelent a jelünk ribanc? - kérdezte, miközben egyre erősebben húzta a hajam. - Aki nem akar együttműködni azt töröljük. Mint egy rossz képet az albumból. És már nem lesz több, mint egy üres test, egy báb...

- És mit csinálnak vele, kitömik és kiállítjá... - kezdtem, de nem folytathattam, mert ahogy fájdalom a torkomba ért, fulladozni kezdtem. Előre akartam dönteni a fejem, de a felém magasodó férfi erősen tartotta fejem. Kidülledt szemekkel, hörögve kapkodtam levegőért, kezeim annyira rángattak, hogy a kötél ledörzsölte a bőrt csuklómról.

- Ennél sokkal többről van szó - nézte néma szenvedésemet. 12 embernek kellett meghalnia, hogy tökéletes legyen a szérum - sóhajtott - az A12-es gyakorlatilag nullává tesz egyenlővé értelmileg és érzelmileg is. Olyan leszel, mint egy újszülött...akinek már mi vagyunk a szülei. Elölről kezdünk mindent, a leges... - paskolta meg az arcomat - legeslegelejétől...

- Jaj, csak nem elfogyott belőled a humor és a lázadás? Így már nem olyan vicces, igaz? - kérdezte és végre elengedett. Fejem előre feszült, ahogy sípolva vettem a levegőt.

- Higyje el...ennél nagyobb...komédiában még nem volt... részem.

- Akkor élvezd ki, mert nemsokára csatornaváltás lesz. Utoljára kérdezem, hajlandó vagy megadni a szükséges információkat az életedért cserébe? - kérdezte.

- Kapja be - köhögtem.

- Rossz válasz - sétált az asztalhoz és ökleivel hatalmasat vágott rá, ami vészjóslóan megreccsent a hirtelen jött erőtől. Arcát egy percig a kezeibe temette, majd mikor valamennyire lenyugodott, odafordult a mellette várakozó köpenyeshez.

- Adja be neki az A12-est. - mondta tömören a férfi.

- Ilyen gyorsan feladta? - csóválta a fejét a másik, felé fordulva.

- Ami eddig nem működött, az most sem fog - mondta és az asztalra támaszkodott - Ez itt nem fog beszélni. Kár az időnket pocsékolni.

Fogalmam sem volt, miről beszéltek, mert még mindig szédültem a drog és az oxigénhiány miatt. Csak annyit észleltem, hogy mind a ketten odajöttek hozzám. A férfi durván lefogta mindkét karomat, miközben a Doki egy fekete, csatos dobozt nyitott ki, melyből egy kékes színű folyadékkal töltött injekciós tűt vett ki, majd durván hátralökte a hajamat, hogy a nyakam teljesen szabaddá váljon.

- Milyen szép kék...kettőt kérek. - mosolyogtam bugyután, de ezúttal kaptam választ. Na mi van, máris kifogytatok? Hol a következő pofon?
- Mit csinálnak? - megmoccantam, ahogy megláttam a közeledő tűt. De nem tehettem semmit, két erős kéz satuként szorult a vállamra.
- Ne...mi...még ne... - kétségbeesetten rángatni kezdtem magam. Próbáltam elhajolni a tű elől, de ekkor a férfi behúzott nekem egyet. Hátranyeklett a fejem és azonnal eleredt a vérem. A fájdalom ismét elhomályosította elmém, miközben éreztem, hogy a tű mélyen a húsomba váj.

- Álmodj szépeket - nevetett egyikük, de alig hallottam, hangját mintha egy vastag vízfalon keresztül préselték volna át.

Aztán hirtelen kitisztult a fejem. Látásom és hallásom visszatért, minden fájdalmam megszűnt. A két férfira néztem.
Utolsó...utolsó... - elmém próbálta értelmezni a szavakat. Szemem a fiolára tévedt. A12.
Egy furcsa zsibbadás áradt szét a testemben. Lassan haladt, szinte megnyugtatóan. Felsóhajtottam.

Hát vége...egy koszos, sötét teremben. Egyedül.
De csak a lelkem szabadul meg a sok tehertől. A testem nem fog pihenni.
A harcnak, az üldözésnek, a küzdésnek, nem lesz vége. Nem lesz vége.
Sajnálom. Sajnálom.
Mit tehetnék? Mit mondjak?
Nem beszélhetek. Nem beszélek.
Nincs megmentőm, aki a segítségemre sietne, mint holmi tündérmesében.
Nincs itt senki.
Nem, ennek a történetnek most nem én leszek a hőse. Én csak egy vagyok a sok közül.
De legalább nem fogok azzal a tudattal bűnhődni, hogy én vagyok az áruló.

- Utolsó szó, királylány? - kérdezte gúnyosan a férfi.l, mikor látta, hogy szemem kezd lecsukódni.
Egy pillanatra magam elé meredtem,
de csak ennyit mondtam, mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet:

- A Doki...szar név...