Prológus:

1740-ben járunk, Ausztriában. VI. Károly halálával Mária Terézia kerül a Habsburg trónra a pragmatica santcio érvénybe lépésével, melyet apja hozott létre biztosítva a Habsburgok nőági örökösödési jogát fiú trónörökös hiányában.
A nagyhatalmak többsége azonban nem ért egyet ezzel az intézkedéssel, sokan a zöldfülű császárnő trónjára pályáznak.
Az osztrák örökösödési háború kitörni készül, ezért folyamatos feszültség uralkodik az országon kívül és belül is, mindenki gyanús és már csak egy apró szikra kell, hogy belobbanjon egy pokoli tűz.
Leopold Joseph von Daun tábornagy frissen tért haza az udvarba az oszmánok ellen vívott harcokból, de nem lankadhat figyelme, mert meglehet, hogy egy új ellenfelére akad egy titokzatos betolakodó személyében.
De ki ez az alak és jók vagy rosszak a szándékai?
Minden bizonytalan, a káosz kitörni készül, ráadásul nagyobb a kockázat, mint valaha.
S megkezdődik a macska-egér játék, melynek csak egy győztese van.

                              ~~~                                                      

A királynő kémje 

- Ki van ott? Állj meg! - rántott kardot a tábornok, mikor meglátta az asztalnál álló fekete köpenyes alakot. 
A megszólított ijedten fordult meg a nem várt látogató érkezésére, majd gyorsan elfújta a mellette lévő gyertyát. A szoba sötétségbe borult, csak a holdfény sütött be gyengén a kitárt ablakon.

-  Mutasd az arcod tolvaj vagy magam viszem a fejed a császárnő színe elé! - lépett közelebb a férfi. A homályban látni vélte, hogy az alak nem mozdult, csupán fejét hajtotta le. 

- Őrség! Besurranó a palotában! - kiáltott a férfi, de szemét a köpenyesen tartotta, kinek keze közben vakon matatott az asztalon.

A tábornok nem várta meg, míg megérkezik az erősítés, egy hirtelen mozdulattal előrelendült. De az alak könnyen kitért előle és megkerülte a szoba közepén álló csembalót. 

- Emeld fel csuklyád és mutasd az arcod! - szegezte előre a fegyverét a férfi, ahogy lassan elindult a fal felé.

Nem félt. Lassú folyamat ez a macska-egér játék, mint egy lágy keringő. Türelem kell hozzá. Ezt a taktikát alkalmazta a háborúkban is és ezt tervezte most is tenni. Hallotta, ahogy a köpenyes hátrálni kezd és feszülten figyeli minden mozdulatát.

Izzott a levegő, bármelyik pillanatban véget érhetett a néma fogócska. 
Már majdnem sarokba szorította a betolakodót, amikor kitárult a nehéz, aranyozott ajtó és öt palotaőr rontott be hirtelen, gyertyával a kezükben.
A tábornok az ajtó felé kapta a fejét. 

- Add meg magad Mária Terézia nevében és talán kegyelmet kapsz! - szólt az egyikük kemény hangon, majd rohanni kezdtek betolakodó felé. 

Az alak, kihasználva előbbi üldözője pillanatnyi megtorpanását villámgyorsan felugrott a díszes hangszerre, majd onnan lendületet véve könnyed mozdulattal érkezett a másik oldalra. 
Szeme sarkából látni vélte, ahogy a tábornok megindul, ezért azonnal cselekedett. 
A penge süvítve szelte át a levegőt, beleremegtek a gyertyák lángjai.

- Daun tábornagy! - mindannyian a férfi felé kapták a fejüket. - Megszökik! - kiáltotta az egyikük egy másodperccel később - Állj! Állj meg! - indult meg az ablakpárkányra lépő köpenyes után. 

Az egy pillanatra hátrafordult. 

Ebben a pillanatban a hűvös szél besüvített a háta mögött, kicsapva még jobban az ablakok szárnyait és elfújva a gyertyák fényét. Meglengette a szemébe lógó sötét anyagot, mely egy pillanatra látni engedte ezüst színű szemálarcát és megvillanó tekintetét. A holdfény szinte beragyogta a szobát és a megtorpant katonákat, ahogy felszegett állal nézett le rájuk.

Látták mindannyian. 

Belevéste magát az elméjükbe a pillanat, mielőtt suhogó köpennyel eltűnt volna a sötét éjszakában. 

Mosolygott. 

                              
                                ***

Leopold Joseph von Daun gróf kivételesen bátor és jóképű férfi hírében állt a Habsburg udvarban. Az apjától örökölt hűséggel szolgálta országát és az uralkodót, s törhetetlen bátorsággal harcolt számos háborúban. 
Most azonban nem a csatatéren volt és nem is egy osztrák bázison.

Tábornagyként hazatérve a törökökkel folytatott háborúból Bécsben látta el a tábornagyi szerepet, de jelenleg hatásköre alá tartozott a palota katonai őrsége is.
Nagy felelősség nehezedett vállára, ugyanis a király, II. Károly nemrég elhunyt, így hát csak idő kérdése volt, hogy a fellázadó hatalmak mikor törnek a trónját épp csak elfoglaló örökös császárnő, Mária Terézia oly vékony szálon táncoló pozíciójára. Veszélyes idők voltak azok a Habsburg udvarra nézve. 

A pragmatica sanctio, melyet a megboldogult király hozott létre, lánya nőági örökösödési jogát biztosította, azonban ez köztudottan nem keltett egyetértést szerte a Birodalmon kívül és belül egyaránt, ezért szükség volt az óvatosságra és a készenlétre a trón és a császárnő megóvása érdekében. 
Ezzel az elvvel kért halaszthatatlan audienciát Mária Teréziától, s most a palota könyvtára előtt várakozott a bebocsátásra gondolataiba mélyedve, azonban az ajtó nyílására kiegyenesedett és a felé lépő udvarhölgyre nézett egy fejhajtással. 

- A császárnő elfogadta az audiencia kérelmét. Őfelsége hívatja Önt - szólt a nő viszonozva a gesztust, bár mikor a tabornagy elé ért, alig hallhatóan mintha megremegett volna hangja. Annak, hogy ez megzavarta volna, nem mutatta semmi jelét, kezét enyhén felemelve maga után invitálta. 

A tábornagy udvariasan bólintva követte, s belépett a terembe. 

-  Daun tábornagy - fordult meg az egyik olvasó asztal mellett álló fiatal nő, érett tekintetében érdeklődés tükröződött, hogy kézfejét nyújtotta az odalépő férfinek. 

- Alázatos tiszteletem és őszinte köszönetem Mária Terézia császárnőnek, hogy fogadott - hajtott fejet a tábornok tiszteletteljesen kezet csókolva a nőnek. 

- Minek köszönhetem látogatását tábornagy? 

- Bátorkodom felség, egyenesen fogalmazni a helyzetre való tekintettel - a tábornagy tiszteletteljesen ismét fejet hajtott, majd a megerősítésként szolgált viszonzott gesztusra folytatta - Mint ahogy Ön is tudja, az országban, s az országon kívül is kezd kiszámíthatatlanná válni a politikai helyzet, sokan lázadnak és próbálják kihasználni ezeket a vészterhes időket. Én felesküdtem az udvar szolgálatára és a Habsburg-ház uralkodójának, valamint családjának védelmére, így kötelesnek érzem magam beszámolni és cselekedni, ha a megérzéseim és tapasztalataim szükségesnek nyilvánítják - egy pillanatnyi szünetet tartott, míg a császárnő szemébe nézett:

- Felség, azért vagyok itt, hogy figyelmeztessem Önt, a palotában nincs biztonságban. 

Mária Terézia figyelmesen hallgatta szavait. Utolsó mondata azonban nem lepte meg, tudott a tegnap esti incidensről és az állítólagos betolakodóról a reggeli jelentésből és a mellette pihenő borítéknyitó kés által. Egy pillanatig elnézett a férfi válla felett az ajtó előtt szerényen álló udvarhölgyére. Az felnézett és szinte észrevétlenül megrázta fejét, mire rendezve vonásait visszapillantott az előtte állóra. 

- Köszönöm, hogy figyelmeztet Daun tábornagy és az udvar nevében hálás vagyok a szolgálatáért, de attól tartok, nincs okom a félelemre - lassan beszélt, de hangja határozott volt - Ha megengedi, válaszom szintúgy egyenes, mint az Öné. Mit óhajt tehát tőlem? 

A tábornagy elkapta az arcára kiülő pillanatnyi érzelmeket, de csak bólintott válaszára. 
Ezután még néhány, Mária Terézia számára hosszú percek következtek, melyben Daun tábornagy az esti esetről ismét beszámolt mielőbbi intézkedésekre kérve őt.

Legszívesebben egy kéznyújtással félbeszakította volna, de nem tehette, mert a helyzet rangja mellett, az álarc mögött igen veszélyes és kockázatos volt. Minden hidegvérére szükség volt, hogy megőrizze nyugalmát és megfontolt érvekkel enyhítse a tábornok meggyőződését. bár pontosan tudta, hogy egy ilyen háborúban tapasztalt férfi gyanúját nagyon nehéz lesz elaltatnia. 

Végül, mikor minden igyekezete ellenére elesni látta érveit, magában belátta, hogy nem vezet előre ellenkezése és talán gyanút kelthet a tábornagyben. Hosszú pillanatnyi szünet után bólintott, majd így szólt: 

- Rendben van tábornagy, tegye meg a megfelelő lépéseket.

- Köszönöm, hogy őfelsége megfogadja tanácsomat - hajtott fejet a férfi - mindent megteszek, hogy megóvjam a leendő királynőnket. 

Kezet csókolt a nőnek, majd tisztelgett és az ajtó felé indult. Tekintetében egy új cél tüze gyúlt, ahogy nagy léptekkel a nyíló ajtó felé közeledett. Rápillantott az ott álló udvarhölgyre, s amikor elment közvetlenül mellette, az egy pillanatra felemelte fejét, így tekintetük találkozott. A tábornagy mintha látott volna valamit megcsillanni szemében, de ideje sem volt felismerni az érzelmet, mert a könyvtár ajtata nehéz hanggal bezárult mögötte.
Mária Terézia abban a pillanatban, mikor a férfi kilépett a teremből, kiengedte visszatartott lélegzetét. 

- Hogy fogom ezt megoldani? - roskadt az egyik olvasó-székre szemében bizonytalanság csillant. 

- Az én hibám felség...nem számoltam a tábornagy tapasztalataival - lépett közelebb lehajtott fejjel az udvarhölgy. Halk hangja ellenére kezei enyhén ökölbe szorulva rejtőztek szoknyája fodrai közt.  

- Óvatosabbnak kellett volna lennie Mária Josepha, mikor a jelentést hozta...kénytelen voltam engedélyezni a tábornagynak az intézkedést. 

-  Jobban fogok vigyázni legközelebb, ígérem felség. 

- Remélem nem lesz legközelebb a tábornaggyal való találkozásából - komor tekintettel, gondterhelten sóhajtott - Nem szabad, hogy ebbe az ügybe belefolyjon. 

- Mindent megteszek, hogy ez ne történjen meg - a császárnő arca a válaszra valamelyest megenyhült.

Sóhajtva felé fordult:
-  Azért kérem, ne oltsa ki a tábornok életét. Még szerencse, hogy félrement az a borítéknyitó kés és csak odaszögezte a falhoz a ruhaujjánál. 

- Parancsára felség - hajtott fejet a nő, majd elsétált a polcok felé, hogy megkeressen néhány könyvet -  Nem, nem ment félre. A találat pontos volt - utóbbit csak magában tette hozzá. 

Bár különböző módon, azon az estén sem Daun tábornagy, sem Mária Josepha nem tudta mit fog hozni a sors számukra. Mindkettőjük lelki szeme előtt egy égő tekintet lebegett.
A tábornagy íróasztalán támasztva homlokát nem tudta kiverni fejéből az álarcos szinte kacérnak ható pillantását, míg egy fekete köpenyes alak  a palota tetején csillagokat nézve azt a felvillanó, megállíthatatlannak tetsző lángot. 
Mindketten elhatározták, hogy a végsőkig küzdeni fognak, míg egyikőjük kudarcot fog vallani. 

S azon az estén vadász és prédája megkezdte harcát.