Sziasztok!
Ebben a fejezetben egy különleges novellát olvashattok.
Azért, mert ez egy álmom alapján készült, amit utána felkelve azonnal le is jegyeztem, szóval megmaradtak olyam részletek is, amire visszagondolva biztos nem emlékeznék.
Gondolkodtam, hogy kéne nyitni egy külön szekciót az álmoknak, mert tényleg annyi van és hihetetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen mélységig foglalkozni tudok vele. Az álmaimról egyébként is rengeteget tudnék mesélni, szóval a sztorikból nem fogynék ki. 😆
Addig is itt van ez a kis szösszenet, olvassátok úgy, mint egy álmot, ne keressetek nagy válaszokat, mert ez egy álom, bármi megtörténhet...

Jó olvasást! ❤

A feláldoz6ó

Kétségbeesetten rohantam a kétszárnyú aranyajtó felé, miközben a hátam mögött két fekete ruhás férfi rontott be az ajtón.

- Álljon meg! - üvöltötte az egyik és rám emelte pisztolyát, de ekkor már sikerült kislisszannom a folyosóra.

Jobbra fordultam és újra futásnak eredtem.

El kell érnem a kijáratot. - gondoltam és gyorsabb tempóra ösztönöztem a lábaimat. Rájöttem, hogy nem repülhetek, míg le nem értem a földszinti lakosztályra. Majd ha eljutottam oda...

Dobogó szívvel fordultam be a sarkon és nyitottam be az egyik ajtón. A tükörteremben voltam. Innen ráláttam az Északi Lakosztályra a hatalmas üvegablaknak köszönhetően. Innen a kupola is látszott, ami nagyjából szemmagasságban volt. Még két lépcső és lent vagyok.

Ekkor berontott az ajtón a két üldözőm, másik három társukkal együtt. A szemközti ajtóban, ami egyben az egyetlen menekülési út volt, feltűnt újabb két fegyveres, gorilla termetű őr. Elállták az utamat és sötét napszemüvegükön keresztül kifejezéstelen arccal néztek rám. Túl sokan vannak...

Nem lehet itt a vége! EL. KELL. MENNEM. INNEN. - ordította a lelkem.

Miért is engednének el? Hiszen azt a feladatot kapták őfelségétől, hogy kapjanak el és vegyék el azt, ami a legdrágább dolog számomra a Földön: a szárnyam. Soha nem mondanék le róla, mert képtelen vagyok nélküle élni.

És ezt már Ő is belátta. Az ember, akinek odaadtam mindenem, a szívem, a lelkem, a titkom, mindenem. De már nem tehet semmit, nem tehet róla, hogy az apja nem fogad el és fél az erőmtől, ezért kell vagy elmennem vagy meghalnom. Felidéztem az arcát és erőt merítettem vonásaiból. Ki fogok jutni...nincs választásom. Kockáztatnom kell.

Lendületet vettem és elkezdtem futni az ajtó felé, nyomomban az ügynökökkel. Egy pillanatra behunytam a szemem és koncentráltam és elmosolyodtam az ismerős érzésre, mikor szárnyaim kirobbantak csupasz hátamból. Széttártam őket, majd felugrottam és rakéta módjára lőttem ki. Az ajtóban álló két őr felemelte a fegyverét és rám célzott, de ekkor szárnyaimat összekulcsoltam testem körül és egy orsó mozdulattal kitörtem kettejük között.

Szerencsére a következő terem szinte üres volt, így átszáguldva rajta a főlépcső felé vettem az irányt. Kiértem a főfolyosóra és tudtam, hogyha a lépcsőn is lejutok, onnan már szabad utam lesz.

Éreztem, hogy fáradok a hosszúra nyúlt meneküléstől, de szárnyaim jóval megkönnyítették a dolgomat. Azonban ha ki akarok jutni innen, vigyáznom kell, nehogy bajuk essen, hiszen ez az egyetlen esélyem, hogy elmenjek valahogyan innen. Becsuktam őket és a földre érkezve, futva folytattam tovább az utamat. Sajnos nem számoltam a rám várókra, akik a palota urának társaságában a folyosó és a lépcső közti fordulóban vártak.

Lefékeztem és a lendülettől majdnem hanyattesve próbáltam megőrizni az egyensúlyomat és hidegvéremet, mert a félelem azonnal elárasztott, amikor szembenéztem vele. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy az egyetlen kijáratot vágta el előttem, mivel a folyosóról csak a lépcső vezetett le. Megtorpantam és ránéztem a győzedelmesen vigyorgó, köpenyes alakra, aki kárörvendéssel és undorral vegyes tekintettel nézett rám.

- Innen nem juthatsz ki. - mondta, majd halkan folytatta - A fiam meg fogja érteni a döntésemet.

Körbenéztem, az egyetlen lehetőség az volt, hogy leugrom. Az én döntésem is megszületett.

Hátra simítottam hosszú hajam és felnéztem, majd elkezdtem teljes erőmből a korlát felé futni. Ezzel egyidőben üldözőim is megindultak.

Felpattantam a vékony, gyönyörűen faragott fára és elrugaszkodtam.

- Neee! Ne engedjétek, hogy megszökjön! - kiáltotta magából kikelve, félelmetes mennydörgéssel az uralkodó és mindannyian a lépcső felé rohantak. Az alsó emeletekről sietve csatlakoztak további katonák, néhanyuknak már komolyabb fegyverrel a kezükben.

Egy pillanatra hagytam magam szabadon esni, majd újra kinyitottam szárnyaimat. A lendületet kihasználva irányba fordultam és az óriási, aranyozott fa ajtó felé száguldottam egyik kezemet előrenyújtva.

Pár pillanat és szó szerint kitörtem az ajtón. Beszívtam a friss levegőt és felnéztem az égre.

Kint vagyok. Kint vagyok!

Ekkor kiértek az üldözőim is, így körül kellett néznem, hogy merre érdemes tovább mennem. Ugyan már kint voltam, de még nem jutottam ki teljesen és erősen ki voltam merülve. Az épület közepén voltam, a kupola előttem, a két szárny oldalt és egy hatalmas kert várt odakint. Onnan még el kellett jutnom a birtok végéhez és a dombokhoz. Ha odáig eljutok, akkor megmenekültem.

Az esélytől újra felpezsgett a vérem, éreztem, hogy ismét erőre kapok. Felemelkedtem és a kupola felé vettem az irányt. Nagy szárnycsapásokkal egyre feljebb juttattam magam, viszont rájöttem, hogy az alattam elterülő üvegbúra egyáltalán nem olyan kicsi, mint amilyennek hittem. Átrepülve a tetején a kert felé vettem az irányt. A baj az volt, hogy őfelsége emberei megkerülték a kupolát, így merőlegesen közelítettek a kert közepén álló szökőkút felé. Ha gyorsabb leszek, mint ők, akkor elérem a fákat. Onnan meg csak a dombok vannak.

Dobogó szívvel kezdtem el száguldani a kert felé, magam mögött hagyva az arany épületet. Viszont ezzel nem csak én voltam egyedül.

Kiáltása tőrként fúródott szívembe, hangja, ahogy a nevemet hozta a szél, a lelkembe markolt.

Tágra nyílt szemmel ránéztem. Ő engem nézett. A pillantásunkban kimondatlan szavak keringtek, miközben könyörgően felemelte a kezét. Megráztam a fejem és könnyeim szabad utat kaptak. Nem lehet. Nem tehetem... Némán a szívemhez emeltem a kezem, majd kitártam felé. Ez az én üzenetem volt. Egy üzenet, ami miatt halálra lettem ítélve.

Tekintetem elszakítottam az Övétől, majd durván letörölve könnyeimet a szökőkút felé vettem az irányt.

Felemelkedtem, hogy lendületet gyűjtsek, majd repülni kezdtem, ügyelve, hogy elkerüljem a fegyvereseket, akik próbáltak elkapni vagy nekem rontani. Lövéseik elől épphogy ki tudtam térni, némelyik csupán centiméterekre suhant el fülem mellett.

A másik oldalról viszont együttes erővel rohant felém a kastély összes őre, voltak vagy ötvenen, élükön az ítélethozóm.

Én a hatalmas szökőkút másik oldaláról kerültem.

Versenyt futottunk, aki előbb kiér, az győz. Erőm utolsó tartalékait emésztettem fel, ahogy nagyokat csapva suhantam. A hátam mögül ismét hallani véltem az Ő kiáltását, ahogy lélekszakadva rohan utánam, miközben a katonáknak ordított megállásra utasítva őket.

Nem néztem hátra.

Még pár fájdalmas lökés sajgó izmaimmal és az utolsó pillanatban kiértem a kertbe. Azonnal a fák felé vettem az irányt. Ekkor iszonyatos fájdalom hasított lábszáramba. Felnyögtem a szenvedéstől és jó pár métert zuhantam. Megfogtam lábam és a vérző sebre néztem. Meglőttek.

Francba! A büdös francba! A francba, a francba, a francba! - ordítottam belül és sikítani tudtam volna kínomban. Még pár cifra káromkodást megejtettem magamban, ahogy esetlenül próbáltam feljebb emelkedni és behozni az elvesztett magasságot.

Úgy éreztem, minél jobban erőlködöm, annál kevésbé jutok magasabbra, így hát megcéloztam az egyik hatalmas fát, ahol elrejtőzhetek, hogy megpihenjek egy percre.

Egyre közelebbről hallottam üldözőimet. Tudtam, hogy egy percem sincs, mire ideérnek. Láttam, ahogy a szökőkutat elhagyják és felém rohannak. A másik oldalról azonban Ő közeledett szélsebesen, hangosan kiáltva nevem.

Visszafordultam. A dombok ott voltak. Szárnyaim és lábam egyszerre véreztek, iszonyatosan fájtak. Messze van. Túl messze.

Megkapaszkodtam a fa tetejében. Már nem akartam elrejtőzni. Behunytam a szemem és éreztem, ahogy egy különös nyugodtság árad végig bennem és körülöttem elcsendesül minden.

Nekem ez a sorsom.

Lassan elkezdtem emelkedni. Hátrafordultam és szomorúan Ránéztem. Összetettem két kezem és az ajkaimhoz emeltem, majd megérintettem a szívemet is magamra mutattam. Sajnálom.

Láttam a felismerést az arcán, amikor megértette.

Láttam, amint megindul, próbálja behozni a köztünk lévő távolságot, egy időben a többiekkel.

Az égre néztem.

Behunytam a szemem.

Elengedtem magam.

Szárnyaimat nem csuktam be, rongyosan, véresen lobogtak körülöttem, miközben szabadon estem a szökőkút felé.

Zuhantam. Zuhantam. Zuhantam.

Egyre gyorsabban, majd hangos robajjal becsapódtam a szökőkútba.

Azt hiszem nem fűznék sok mindent így a végére.
Engem nagyon elgondolkoztatott, főleg az érzelmek, amiket tisztán éreztem az álmomban. Hihetetlen, de tényleg, hogy így végződött, hiszen nem vagyok olyan, aki könnyen feladja a dolgokat...

Mindenesetre remélem, hogy tetszett nektek és elgondolkodtatott titeket, tali a következő novellánál! ❤
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
BTW: ne röhögjetek. Szerintem is eléggé viccesen mutatnak azok a napszemüveges gengszerek egy 18-19. századi kastélyban a palástos király mellett. 😂
Álmok...