Nem tudom elmagyarázni, mit érzek, mert nem engeded. Nem tudom kifejezni kellőképpen magam, mikor veled beszélek, mert félek, hogy megbántalak. Félek, hogy megint félreértesz és nincs erőm a veszekedéshez. Nincs erőm semmihez már...

Napok, hetek lassan hónapok óta gondolkozom, hogy mit írhatnék. Mert szeretnék írni. Szükségem lenne rá, s ez a piszkozat már nem tudom mióta várja, hogy befejezzem.
Egyébként kedves, aki rászántad magad, hogy megnyisd ezt a borzadályt, had áruljam el, hogy most nincs baj. Akkora baj.
Karácsony lévén ( az egyik leggyűlöltebb időszak az évben ) sajnos nem maradhattam a kollégiumba, haza kellett jönnöm. Üdv a pokolban újra Roxy..
De igazából nem panaszkodni jöttem, nincs hozzá kellő energiám.
Felmerülhet benned a kérdés, hogy akkor mégis mi a jó büdös tósztnak írok ide, rabolva ezzel a drága idődet?
Nos.. a válasz roppant egyszerű. Segítséget szeretnék kérni, igen, segítséget és tudom, hogy ez nem szégyen, soha nem is tartottam annak. Remélem te is így látod.
Kezdjük a legelején, jó?
Nem is tudom, mióta vagyok ebben a lelki állapotban. Nem, nem depresszió, legalábbis nem az, amit te hiszel annak.
A probléma ott kezdődik, hogy motiválatlan vagyok. Kedvetlen. Kimerült. Fáradt. És semmi sem érdekel. Senki és semmi.
Már a kötelességeimet is csak halogatom. Jan. 3-án mennem kellene C1-re, de semmit nem tanultam még rá. Egyszerűen nem izgat.
Ha olvastad a korábbi részeket, biztosan tudod, hogy a barátnőmmel sem túlzottan jó a helyzet. Oké, jelenleg nagyjából minden fine, bár lassan olyanok vagyunk, mint két idegen, akik nem tudják eldönteni, hogy valóban akarnak-e barátkozni, vagy jó volt egy futó ismeretségnek és viszontlátásra.
Kimerít ez is. A kapcsolat. Nem, nem kérdés, hogy szeretem-e, mert ez egyértelműen igen. Mindennél jobban. Mérhetetlenül szeretem. De mégis.. a távolság, ami sosem volt kicsi kettőnk között, most a költözésükkel még nagyobb szakadékot jelent. És ha van is híd mely áthidal ezen, elég rozoga és fokhiányos lehet. Hogy mit érzek ezzel kapcsolatban? Nem tudom.
Sosem volt a távkapcsolat az erősségem, és jobban szükségem lenne rá, mint gondolja. Már ha gondolja egyáltalán. De hiába mondanám többször neki, semmin nem fog változtatni.
Már nem izgat. Lesz, ami lesz. Hogy túléljük-e az utolsó félévet, senki sem tudja, bár én boldog lennék ha sikerülne, mégis ez nem egyszemélyes játszma. Még akkor sem ha sokszor annak érzem.
Legalább egyikünk boldog az életben.
A földi pokol, aka 'home'. Nem akarok panaszkodni, hiszen rettenetesen hálás vagyok, hogy stabil anyagi hátteret biztosítanak nekem a szüleim, még ha nem is fürdünk jólétben, a középosztályba beletartozunk szerintem. Ráadásul tető van a fejem felett, külön zegzugom van, amit szobának csúfolhatok és.. jah ennyi. Az itthonlétért - amit nem szeretnék kifejteni nagyon, még nem - kárpótolnak a könyveim, melyek egy másik világba repítenek el. Lassan az lesz az egyetlen mentsváram. Barátok hiányában - legalábbis olyanokban szenvedek hiányt, akik közel laknának és ha gáz van átugorhatok pár órára, vagy napra - egyedül vagyok. Hisz nem tehetem meg azt, hogy leugrok a 150 vagy 230 km-re lévő barátokhoz, igaz? A barátnőm csak ~100 km-re van, viszonylag ő a legközelebb, de arra várhatok, hogy mikor fogadna be random, nem a megbeszéltek szerint pár napra. Utálja ő is meg a családja is ha valami nem a megbeszélt terv szerint halad. Szóval vele sem számolhatok. De még egy beszélgetésre sem, hisz nem ért engem, s félek, hogy megint felzaklatnám, és a legkevésbé sem vágyom arra, hogy visszacsússzon akár csak egy fokkal is, hiszen akkora utat tett már meg. És olyan büszke vagyok rá.
Hmm oké nem tudom, hogy jutottam ide. Hihi uppsz.
Szóval, hogy minek is kérek segítséget? Hát.. ez már összetettebb.
Tekintve hogy motiválatlanságom még a szavakat is elnyelte, az írói vénám valahol a föld alatt három méterrel sírdogál, a semmilyen hangulat amiben lassan két hónapja 'szenvedek'...
Nem találom az élet értelmét, a lét lényegét. És most szeretném leszögezni, hogy ez nem egy szuicid, meg akarok halni kijelentés volt. Nem, a legkevésbé sem vágyom arra, hogy meghaljak, habàr igen, néha elgondolkozom rajta, hogy mi lenne, ha... De nem. Létezem és létezni is fogok. Habár a célom, hogy élhessek. Élni szeretnék, csak még...nem tudom hogyan kellene.
Nem tudom, ismered-e ezt az érzést.. Megpróbálom körülírni, hátha segít.
Hangulat-ingadozás. Az egyik pillanatban nevetsz, a másikban már sírsz. És ez így megy folyton-folyvást.
Vannak dolgok amiket nehezebben viselsz, mint általában. ( Pl. hogy az edződ leüvölt egy rossz mozdulat miatt)
Van amit sokkal könnyebben (leperegnek rólad a homofób megjegyzések anyád részéről)
Van ami semleges.. (hehe kötelesség)
Motiválatlanság. Semmi sem érdekel. Nem köt le egy film sem, a zene nem okoz örömet, a könyveim sem érdekelnek.
Régi, rossz, szuicid szokásaid gondolata sem hoz már megnyugvást, el sem jutsz addig, hogy bántsd magad. Annyira kimerültél, olyan mélyen van már benned a fájdalom, a feszültség, hogy nem tudod kiadni magadból. Nem tudsz sikítani, csak csendben tűrsz és elraktározol minden apró dolgot.
Azt érzed, mintha a rohanó vilàgban te lecövekeltél volna, nézel jobbra-balra, a világ rohan, de te csak állsz egyhelyben halálos nyugalommal, ami csak a külső, mert igazából belül viharok tombolnak, elveszettnek és magányosnak érzed magad, keresed a helyed de nem találod. De még mindig itt vagyok, és próbálom meglelni az utamat.
Cuz
I'm MiyakoRox and I will not be afraid.

Azt hiszem ennyi lenne, és tudom, nem vagy pszichomókus és/vagy agykurkász, nem is várok világmegváltó tanácsokat. Sőt igazán köszönöm, hogy ha elolvastad, jól esett ez a kis 'beszélgetés' még ha csak egyirányú is volt.