A mezőn ült a csillagtenger alatt, ahogy az elmúlt héten minden éjjel. Egy ideje már az sem zavarta, hogy egyedül van, megszokta. Nyárhoz képest hűvös volt, de nem foglalkozott vele. Tudta, hogy a didergése az ára annak, hogy a csillagaival lehessen. A csillagokkal, akik sosem hagyták őt cserben, noha fájdalmat okoztak neki. De az is az ő hibája volt, mint minden, ami elromlott körülötte. Késő volt már, a tücskök is elhallgattak, s csak a lova, Sissy legelészéséből szűrődő zajok jelezték, hogy azért még sincs teljesen egyedül. Lábait maga alá húzva, fejét a térdein pihentetve bámult a csillogó végtelenségbe.
- Egyszerűen tökéletes – gondolta minden alkalommal. A mezőről, ahova egyébként nem mehetett volna ki, a kilátás lélegzetelállítónak hatott. Messzebb, de még elérhető távolságban egy erdő feküdt, s csendje és sötétje szinte csábította a lányt. Nem sok kellett már ahhoz, hogy felálljon s engedjen a vonzásnak, de a szinte tökéletes csendet patadobogás törte meg, jelezve, hogy érkezik valaki. Casey pontosan tudta, hogy ki a titokzatos vendég és azt is, hogy Rhodával érkezik. A fenséges kanca nyerítése, melyet üdvözlésképpen szánt a szőke hajú lovának, fülsértően csengett a némaságban. Nem nézett fel az érkező lányra, s nem húzódott el, mikor leült mellé a fűbe. Magán érezte a barna hajú lány pillantását, de nem törődött vele. Látta Camillán, hogy mondani szeretne valamit, noha nem tiltotta meg senki, mégis inkább csendben maradt.
Hideg szellő futott át a mezőn belekapva mindkét lány gyönyörű hajkoronájába. Casey szíve majd kiugrott mellkasának börtönéből, mikor Camilla szinte odabújt hozzá. Magával hozott pokrócával a szőke hajú lányt is betakarta, s ekkor belátta már Casey is, hogy pólóban ilyenkor kijönni nem volt túlságosan szerencsés. Egyszerre akart elrohanni onnan, s Camilla karjaiban is maradni, de tudta, hogy ez helytelen. Csak egy kislány volt, a barna pedig az edzője. Akármi is történt közöttük három nappal ezelőtt, azt a bizonyos két lépés távolságot be kell tartani. Nem tudja a másik lány, mire vállalkozna, ha vele lenne. Egyáltalán miért is lenne bárki vele? Senkinek sem kell igazán, s ha mégis kiderül, hogy csak játszani, hogy csak felejteni jó. Mérgező kapcsolatai apránként ölték ki az összes lelkesedést a szőkéből, s noha továbbra is arra várt, hogy valaki szeresse őt, már nem mert.
- Tudod, hogy leszidhatsz, ugye? – kérdezte az edzőjétől, noha a tekintetét a csillagokon tartotta.
- Nem akarlak – válaszolt suttogva a másik. Ez nem volt teljesen igaz, ebben a szőke is biztos volt, mégis örült, kivételesen jól esett neki, hogy hazudnak.
- Egyedül, amit mondani szeretnék az az, hogy sajnálom. – Casey érdeklődve fordította arcát a másik felé, nem értette, pontosan mit sajnál a barna.
- Elrontottam, tudom – folytatta az idősebb – talán már ott, mikor elhívtalak kávézni. Vagy mikor a patakhoz vittelek. Nem tudom pontosan, mikor rontottam el, de nem vettem figyelembe a te érzéseidet, ezt tisztán látom, s mardos a bűntudat. Én...
- Nem erről van szó Cami... - szakította félbe Casey a nőt. Fájdalommal teli sóhajtását kiengedve folytatta – követtem el én is hibákat. Ha nem rohanok úgy ki a kávézóból...
- Akkor most nem itt lennénk. Nem ismertem volna meg a múltad egy darabkáját és – a barna sem tudta igazán mivel nem rontana a helyzeten. Hazudna, ha azt mondaná, hogy bánja, hogy megcsókolta, de ő is belátta, hogy hiba volt. De nem miatta, Caseyt zaklatta fel vele teljesen.
- Hiányzol Cass... hiányzik a lány, aki nem feszengett a társaságomban, aki egyedül értékelte a borzalmas humoromat. Hiányzik az, aki mindig attól félt, hogy rosszul nyergeli fel a lovat, aki félénk volt, de ennek ellenére próbált beilleszkedni a közösségbe. Ezen a héten nem igazán voltál jelen fejben. Észrevettem, és tudom, hogy miattam van az egész. Nem beszélgettél szinte senkivel, nem jelentkeztél önként futószárazni és mindig egyedül ültél, vagy a kancád boxában, még akkor is, ha ő kint volt a legelőn. Tudom, hogy nem törölhetjük ki, ami történt... én csak tényleg nagyon sajnálom.
Casey arcán legördült néhány könnycsepp, s ahelyett, hogy letörölte volna, hagyta, hogy az anyatermészet megkapja. Camilla nem érthetett semmit, ami a lányban dúlt ezekben a napokban.
- Már karácsony óta tudom, hogy elmész innen. Tudom, hogy pénteken, ahogy vége lesz a hónapnak, felmondasz. Nincs értelme, Cami! Nem találkozunk többet, ráadásul neked ott van Daniel, én pedig nyár végén egyetemre megyek. De ha nem ez lenne a helyzet, te akkor is az edzőm lennél!
Fájdalmas szavak voltak, de igazak. Leginkább attól rettegett a szőke, hogy felesleges belemennie még egy távkapcsolatba, még akkor is, ha a barnának nem lenne ott a barátja, ami csak még komplikáltabbá teszi a dolgokat. Némán ültek még hosszú percekig egymás mellett, míg végül Casey törte meg a csendet.
- Nem bánom a csókot – bújt ki a pokróc alól, s leporolva magát felállt – ha tudnád milyen régóta vártam rá – nézett le a még ülő nőre. Két rövid füttyszó süvített végig a mezőn, mire egy szürke kanca előbukkant a fák közül.
- De az útjaink napokon belül külön folytatódnak. Nem akarok még több fájdalmat.
A barna hajú nő szemében megértés csillogott, s ennek jeléül mindössze aprón bólintott. A szőke tanítvány sem pazarolt több szót, felült kancája hátára s utoljára nézett oly bizalmasan Camilla szemeibe.
- Jó éjszakát Cami! – fordította lovát az alvó tábor felé, s meg sem várva a választ elindult.
- Jó éjt Cass! – suttogta halkan az idősebb, bár tisztában volt azzal, hogy a szőke ezt már nem hallja, ahogy Casey is tudta, hogy a könnyeit Camilla ez alkalommal nem látja.