Ismered az érzést, amikor már minden túl sok? De úgy igazán. Mikor a legkisebb más is képes kiborítani, amit egy átlagos napon észre sem vennél. Ismered az érzést, mikor sírhatnékod támad a semmitől, attól, hogy egy légy repked a szobádban, de nem látod, nem hallod, mégis tudod, hogy ott van. Robban a bomba, sírni kezdesz. Lehet nem is először a nap folyamán. Nincs rá különösebb okod, csak az élet nevű vígjáték éppen megsirat. Nem a légy a hibás, egyszerűen csak sok.
Ismered az érzést, mikor tömegek vesznek körül, mégis magányos vagy? Mikor egy kedves néni rád mosolyog, te pedig csak automatikusan cselekszel így? Mikor azt mondod, 'További szép napot!', a te hangod száll, a te ajkaid ejtik ki a szavakat, mégsem te vagy az, aki mondja. Ismered az érzést, mikor elveszítesz valakit? Egy társat. Egy barátot. Talán a szerelmed. Vagy valakit, akit nagyon szeretsz. Érzed, de annyira kiüresedtél, hogy csendben tűröd. Nem teszel ellene semmit, csak elfogadod. Elfogadod, mert beléd nevelték, hogy egy senki vagy, hogy nem szeretnek, hogy senkinek sem kellesz, ha meg mégis, minimum három fajta hátsó szándék miatt.
Ismered az érzést, mikor napok.. hetek.. lassan már hónapok óta nem tudsz rendesen enni? Mikor csak azért teszed, mert a szervezeted figyelmeztet. Nem, nem azzal, hogy egy pici éhségérzeted lesz. Kimerülsz, elgyengülsz, rettenetesen fáj a hasad. Szédülsz. Leerőszakolsz pár falatot a torkodon, de nem lesz jobb, a gyomrod több ételt akar. Most. Azonnal.
Tudod, hogy nem kellene, mégis eleget teszel a kérésének, lecsusszan még egy falat, talán kettő is.
Aztán a következő pillanatban a wécékagyló felett görnyedsz, mert a szervezetednek mégis sok volt az a plusz két falat. Könnyebben kijönnek a dolgok, mint ahogy lejutottak. Hánytál, de nincs már energiàd újra enni, az étvágytalanság nem is kérdés. Hajnalig tanulsz, pár óra alvás után felkelsz és elhúzod a segged az iskolába.
Ismered az érzést, mikor mindenki telibeszarja a fejed, de már annyira üres vagy, már tényleg csak egy burkot cipelsz, hogy nem érdekel? Aztán hozzád szólnak. Nem túl kedves szavakkal illetnek, mert három héttel a szünet után egyszer hiányoztál, és akkor, ott, kiborul a bili.
Ismered a megaláztatást, amit az osztálytársaidtól kaphatsz? Tudod, milyen az, ha szíved-lelked beleölöd abba, hogy beilleszkedj, de annál jobban kívülálló leszel? Tudod milyen évekig minden áldott nap fejfájással feküdni és kelni? Tudod milyen, mikor évek óta egyszer sem pihented ki magad? Tudod milyen, mikor gyomorgörccsel állsz neki valaminek, mert tudod, hogy úgyis elrontod? Tudod milyen érzés cseszettül vágyni a szeretetre, amit nem kapsz meg?
Igen? Nos, akkor üdvözöllek az életemben, bajtárs.
Bizonyára azt is tudod, hogy gyomorgörcsöd az elfojtott, magadba zárt dolgok és gondolatok is okozzák. Nem fog elmúlni míg meg nem nyilsz annak a bizonyos személynek, aki miatt ez van. De ha ezt mind tudod, azzal is tisztában vagy, miért nem teszed, hisz félsz, hogy elveszíted, miközben nem akarod, nem tudod belátni, hogy már réges-régen elveszítetted....