- Apa? – kiáltott fel a kislány olyan szenvedéllyel, mintha attól tartana, hogy utoljára látja azt, aki az életet jelenti számára. Tulajdonképpen a barna hajú gyermeknek igaza volt, de ő ezt nem tudta. Nem tudta, hogy álmodik, olyan valóságosnak tűnt minden. Egy tónál voltak. A kislánynak ismerős volt a hely, de nem tudta hirtelen, hogy honnan. Tavasz volt. Érezte a nap kellemesen meleg sugarait a bőrén és a virágok illatával dúsított szellőt, mely összeborzolta a gondosan kifésült haját. De nem bánta. Szeretett kint lenni a szabadban, főleg mikor idősödő apja társaságában tehette. Na, nem mintha olyan öreg lett volna a férfi, csak már lassan az ötvenes éveit taposta. Bár a lány szemében mindig is egy fiatal, tettre kész, harcos apuka volt és marad is. Vannak dolgok, amiket az ember nem nő ki.

- Apa? – tette fel a kérdést ismét, lágyabb hangon, mintha attól tartana, hogy a békés pillanatnak vége lesz, mikor megtöri a csendet. Még a madarak is elhallgattak egy pillanatra, a bogarak zümmögése elhalt, a lány lélegzete megakadt és a szíve is kihagyott egy ütemet, mindenki arra várt, hogy a férfi végre megmozduljon. Egész eddig a nap felé fordította fejét, ahogy a füvön ült a tó partján s kezeivel hátul támasztotta a felső testét, de most, egy halovány mosoly megjelent az arcán. A gyönyörű barna hajhoz tartozó, szintén a csokoládé színében pompázó szempár ezt még profilból is tisztán látta.
- Hallod? – fordította fejét félig a lánya felé a férfi – hallod a madarakat és a természet nyüzsgő, mégis oly nyugodtnak ható hangjait?
A kislány bólintott, persze, hogy hallotta. Hisz nem süket ő! Meg is tudta különböztetni a sárgarigó, fakopáncs és vörösbegy hangjait is. Külön tudta választani a méhek zümmögését és a tücskök ciripelését. Ha jobban koncentrál, még több mindent meg tudna különböztetni, ahogy tanulta, de most a férfi kapta meg minden figyelmét. Az apja szemeibe nézett, hiába nem látta, hisz egy napszemüveg takarta a fél arcát, de mégis, pontosan maga elé tudta idézni azokat az övénél kerekebb és szintén barna szemeket. Valószínűleg ezt is, mint sok más tulajdonságát, az apjától örökölte. Lassan lépdelve odaért az egyszerű fehér pólóban és szürke melegítőben üldögélő mellé, és hasonlóan cselekedett. Meg akarta ölelni, hozzá akart bújni, érezni akarta azt a meleg és szoros ölelést, amit annyira szeretett, de mintha egy láthatatlan fal meggátolta volna.

- Holnap kezdődik az iskola, huh? – törte meg a csendet az apa.
- Ühüm. A második.
- Tudom. Annyira büszke vagyok rád, kicsim.
Mindketten elhallgattak. Az erdő is elhallgatott. A madarak, a bogarak, mindenki abbahagyta, amin éppen munkálkodott. A nap kellemesen melengető sugarai elbújtak a felhők mögé. A tó nyugodt felszíne hullámozni kezdett. A lágy szellőt felváltotta a hidegebb, durvább széllökés.
- Apa, ügye nem hagysz itt? Hazajössz velem? Anya...
- Kicsim... – vette le végre a szemüvegét a férfi.
A lány lélegzete elakadt. Milyen rég nem látta élőben ezt a szempárt! Hirtelen egy régi sebet érzett felszakítva csöppnyi szívén.
- Tudod, hogy szeretlek, ügye? Mindennél jobban. És anyut is szeretem. Ti vagytok a családom. Ti ketten.
- Apu... – a kislány homályosnak érzékelte a férfi körvonalait. Szúrt a szeme, de nem tudta miért.
- Ugye nem hagysz itt? Ugye velem jössz?

Sötét felhők gyűltek az égen. A melegítős felállt, lassan a piros szoknyás kislány is követte a példáját. Felnézett a magas férfira, aki éppen őreá nézett le.
- Háromezerszeresen szeretlek prücsök. Ezt sose feledd.
A kislány végül könnyekben tört ki. Egy hang se hagyta el a torkát, némán állva nézte, ahogy a napszemüveg visszakerül a férfi arcára és utoljára megszólal.
- Háromezerszeresen, Morgan Stark.

A lány csak akkor tudott újra megszólalni, mikor az apja hátát is csak egy világos pontnak látta az erdő sűrűje felé tartva.
- Apa ne hagyj itt újra! – kiáltotta – APA!
Futni akart, de nem tudott, a vihar megérkezett, elszakítva tőle azt a személyt, akit még mindig a legjobban szeretett a világon. Akinek a hiánya rettenetesen érintette a mai napig.

Sírva ébredt. A szoba nem volt annyira sötét, mint amilyennek várta. Égett a kislámpa, és egy gyönyörű, vörösesszőke hajú nő ült mellette az ágyon. Az ő szeméből is potyogtak a könnyek. Ölelésre tárta vékony karjait, mire a kislány szó nélkül az egyetlen mentsvárat jelentő karok közé bújt, teljesen hozzásimulva az anyjához.
- Úgy hiányzik – mondta halkan, még mindig sírva.
- Tudom kicsim... Nekem is – a választ alig lehetett hallani, a nő nem is volt benne biztos, hogy kimondta, vagy csak a gondolatai közt létezett, de ez nem ismétlésre megfelelő pillanat volt. A barna hajkupac szorosabban hozzásimult az anyjához, mellkasába temetve az egész arcát. Az anya védelmezően ölelte, és nyugtatásképp simogatni kezdte a gyermek hátát, míg az el nem aludt. De azután sem fektette vissza a kislányt az ágyba és hamarosan ő is elaludt. És reggel, még mindig egymást ölelve, az estéről nem megfeledkezve, szomorúan, keserű boldogságot érezve ébredtek.