Szürke, borongós égbolt fogadott reggel. A régi ablakokon keresztül - melyek kicserélésére nincs pénz - a hideg úgy kúszott be s ölelt körül, mintha régóta erre a pillanatra várt volna. Az ébresztő is megszólalt, én pedig nyöszörögve nyomtam ki. Csak még öt percet kérek - gondoltam s a hideg ellen a fejemig húztam a takarót ahogy átfordultam a jobb oldalamra. Csak még öt perc, mondogattam magamban, de nem bírtam visszaaludni. Alig két perccel később belebújtam az ő pulcsijába s az ablakhoz vánszorogtam. Elhúzva a semmit nem érő sötétítő függönyöket esős, szeles táj képe fogadott. Hátra pillantottam a vállam fölött és pár másodpercig csak néztem, ahogy a szobatársam békésen alszik. Azon gondolkoztam, hogy engem miért büntetnek, hogy én miért nem tudok az álmaimba menekülni, ahogyan Rey is. Visszahuppantam az ágyamra s hozzábújtam Lexához, a plüss macimhoz, aki majdnem akkora, mint egy tízéves gyerek. Hirtelen, magam sem tudom miért, de elkapott a sírás. Kora reggel egyedül voltam. Társaságban de mégis magányosan. Nincs senkim, s vannak olyan napok, mikor ezt nehezebben viselem.

Nincs egyetlen barátom se, legalábbis a közelemben, akihez, ha gondolok egyet átmehetek, akihez hozzábújhatok, akit megölelhetek, aki nem kérdez semmit, nem tol el magától, aki visszaölel, aki hagyja, hogy ha kedvem tartja sírjam ki magam a vállán, nem fog gyengének látni miatta. Miért nincs egyetlen ember sem, akinek igazán fontos vagyok, aki valóban kíváncsi rám, aki megért és nem ért félre, akinek nem kell magyarázkodnom, akinek kellek?

A telefonomon képernyője felvillan, már kezdem azt hinni, valaki gondol rám, valaki keres, de nem ez történt. Szimplán egy emlékeztető a nap hátralevő borzalmairól. Szokásos appokat megnyitva látom, hogy valaki, aki egykor fontos volt számomra, nem keresett, de megváltoztatott egy két dolgot. Magam sem tudom miért, de rettenetesen kiakadtam. Miért? Miért kell ezt csinálnia velem? Nem elég, hogy darabokra tört, még ad egy pofont is a szarnak, vagy mi? Le kellene nyugodnom, de nem megy, nem akarok lenyugodni, nem tudok lenyugodni, úgyhogy ráírok. Én. Megint. De nem abban a hangnemben, amiben közel másfél évig beszéltünk. Én magam sem értem, miért akasztott ki ennyire amit csinált, hiszen tisztában vagyok vele, hogy nem kellek neki. Lemondott rólam. Megint. És a szívem hiába rohanna vissza hozzá, hiába van bennem, hogy igenis ő az aki kell nekem, már nem csak pozitív érzelmek kavarognak bennem. Nem tudom megfogalmazni, amit érzek. Csalódtam, összetört, összezavarodtam, szeretem, de haragszom rá, átvert, becsapott, hiányzik annak ellenére is, hogy tudom, ismét magamra hagyott...

Felállok az ágyamról, hogy nekiálljak a napi rutinomnak, de a gondolataimnak már nem tudok határt szabni. Túl késő, minden rám zúdul. Ismét ott nevet az ördög a vállamon és mondja, mondja, csak mondja, hogy mennyire szánalmasan festek. Én magam is tudom, köszi, nem kell emlékeztetni, de ő nem hagyja abba, nem áll meg ennyinél, folytatja. Kigúnyol, mert egyedül vagyok, nevet azon, hogy mennyire vágyom a figyelemre, a szeretetre, arra, hogy ha egy ember is, de figyeljen rám. Kinevet, én pedig a csap feletti kistükörben meglátva magam sírni kezdek. Nem lehetek gyenge, a sírást is a hormonokra fogom, holott tudom, hogy megtört, fáradt lelkem adja ki magából a feszültséget.

Hűvös szél fújja az arcomba az esőcseppeket, s mire egy utcán végigsétálok, már fázni kezdek. Nem nézek az égre, hiába hozna megnyugtatást, most képtelen vagyok felemelni a fejem. A földet bámulom, behúzott nyakkal haladok az iskola felé hallgatva a körülöttem nyüzsgő tömeget. Gyűlölöm a reggeleket. Gyűlölöm az estéket. Gyűlölettel nézek egykor oly kedves csillagaimra. Képtelen vagyok anélkül a Holdra pillantani, hogy ne jutna eszembe az az év, az, hogy vele voltam, az, hogy ha távol is voltunk egymástól összekötött minket az ég. A csillagok. A Holdunk.

Az iskola sem hoz megnyugvást, kirekesztettnek érzem magam, a többiek még köszönni is elfelejtenek nekem. Hiába, egy senki vagyok. Nem létezem számukra, s ha esetleg hiányzom, fel sem tűnik nekik. Vajon feltűnne, ha többet nem tenném be az iskolába a lábam? Ha soha többet nem ébrednék fel, valakinek hiányoznék? Nem hiszem. Nem hiányoznék senkinek, hiába hiányoznak nekem néhányan. A felismerés, hogy értelmetlen az ittlétem, csak még egy bélyeget nyom a hangulatomra, amin sem a tripla matek, sem a töri tz nem segít. Utolsó órában pedig a tanár félrehív, hogy beszéljen velem az érettségiről, a projektről, amit előzetesen kellett beadni. Elmondja, hogy apróbb hiányosságok vannak benne, de alapjáraton tetszik neki a téma. Nem érzek büszkeséget, pedig nem egy nap alatt dobtam össze, hetekig tartó kutatómunka eredménye. Aztán jött az a bizonyos "de". A tanár óvatosságra int, azt mondja, érti és értékeli is a felvetett problémák leírását, de finoman szólva hagyjam ki a "másságot" mivel nem tudja, hogy a vizsgabiztos mennyire konzervatív. Mosolyogva néztem a tanárom szemébe, megköszöntem az észrevételeket, holott belül üvölteni akartam. Nem vele, a világgal.

Az eső szünet nélkül szakadt még akkor is, mikor kiléptem az iskola kapuján. Úgy éreztem, a hangulatomat már nem teheti semmi jobban tönkre, de nem kellett sokat várnom azzal, hogy rácáfoljak. Elhaladtam egy pékség mellett, s úgy döntöttem bemegyek, kettő után már kellene enni végre valamit, hisz idejét sem tudom, mikor erőszakoltam le érdemleges dolgot a torkomon, s lassan már az ájulás kerülgetett. Még szerencse, hogy nem mentem be a boltba, legalább egy kínos, megalázó szituációtól megmentettem magam, ugyanis nem volt nálam a pénztárcám. Teljesen elfelejtettem, hogy előző nap a nadrágom zsebében maradt, így más lehetőség hiányában üres kézzel és gyomorral mentem "haza", a kollégiumba. Azon a pár száz méteren a gondolataim lavinája lefoglalták minden figyelmemet. Nem akartam tudomásul venni azt az igazságot, ami már régóta ott jár a nyomomban. Nem, egyszerűen képtelen voltam eddig belátni, hogy egy kész hiba vagyok. Bármihez nyúlok hozzá, tönkremegy, bárkivel barátkozom, elhagy. Bárkihez szólok elfordul és süketet játszik, vakká válik, akinek mutatnék valamit.

Feladom. Befejeztem. Nem kell nekem több. Felesleges küzdenem, hisz úgyis elbukok. Minden ezt bizonyítja. Felesleges küzdenem a jogainkért, felesleges küzdenem 'barátokért'. Minden feleslegessé vált. Nem tudom mikor, hol és miért, de zátonyra futott a kapcsolatom is az egyetlen emberrel, akit mindenki elé helyeztem. Akit mindennél jobban szeretek. Szerettem. Felesleges volt vajon küzdenem érte, ha a vége úgyis ez lett? Örökre, ezt mondta, én pedig hittem neki. Hittem a közös jövőnkben, hogy megmutatjuk a világnak, hogy igeni slétezik még a tiszta, őszinte, kölcsönös szerelem. Nem így lett. Elhagyott, más kell neki, rám unt. Én pedig feladom. Feladom a küzdelmet. Nem fogok többet senki után futni, hisz az most is bebizonyosodott, vele is, hogy ha én nem keresem, akkor nem érdeklem. Talán tényleg minden csak idő és energiapazarlás volt, ahogyan biztosan az is, hogy ezt megírtam. És ahogyan az is, hogy elolvastad. Befejeztem mindent, nem futok többet olyan szekerek után, amik nem vesznek fel. Csak le akarom hunyni a szemem egy percre, pihenni szeretnék, s megkeresni azt, aki vagyok. Aki igazán én vagyok, mert ez a burok, aki él, boldogtalan, és azt teszi, amit mások akarnak, de ennek vége. Szóval most fogom a kis bögrémet s a gőzölgő kávémmal a kezemben az udvaron állva hagyom, hogy a szél elvigye azt a porréteget a lényemről, mely eddig elfedett, s utána újult erővel vágok neki a világnak, hogy megtaláljam önmagamat...