Ülök az ágyon, kezemben a régi-új barátommal. Egész pici, mégis képes egy élet kioltására. Csak forgatom a kezemben, mintha ismerkednék vele, pedig pontosan tudom, milyen. Túl jól ismerem, mégis, mintha minden szögből egy teljesen másik köszönne vissza. Eszembe jut a reggel. Igazából nem kell, hogy eszembe jusson, egész nap a fejemben motoszkált. Matekon ültem, az alagsor hidege ellenére pólóban. Figyeltem, már amennyire kora hajnalban egy kómás tini a matekra tud koncentrálni. Felfedeztem, hogy hiába van a nyakunkon a tél, a bőröm színe továbbra is aranybarna árnyalatban tündököl, bár a nyáron szerzett csokibarna szín jócskán megkopott, de végignézve a szinte csontfehér bőrű osztálytársaimon, mosolygásra késztetett az én 'sikerem'. De a mosoly hamar lefagyott az arcomról. Ott voltak a nyomok, nem tűntek el, sőt valamiért úgy tűnt rikítva akarják felhívni mindenki figyelmét arra, hogy mit tettem. Anno.
A vékony, fehér vonalak, mint éjjel a csillagok, feltűnően vonzották a tekinteteket. Legalábbis az enyémet.
Csalódottan végighúzom az ujjam az egyiken. Egyszer. Kétszer. Már nem emlékszem hányadszorra.
A csuklómra nézek, ahol több is van, közvetlen a vérrel dúsított kitüremkedő erek mellett, párhuzamosan. Lerakom a ceruzàt, már nem hallom, mit mond a tanár, nem figyelek, elvesztem. Végigsimítok a jól látható ütőeremen, s közben arra gondolok, vajon miért csak mellette vannak a hegek. Arra gondolok, mikor volt a kezemben utoljára az, s hogy annak is mi lett a vége. Eszembe jut, hogy van nálam, hogy hiányzik. Egyszerre vágyakozok a fájdalom után s ítélem el magam. Szégyen. Mindig ez az érzés kerít hatalmába, ahányszor csak ránézek ezekre a harci sebekre.

Ülök az ágyon, kezemben a hajszálvékony, de mégis halálosan veszélyes pengével, forgatom, s azon gondolkozok, mit tegyek. Üresnek érzem magam, s hiába kiabálja az agyam, hogy ne tegyem, ha másért nem, hát Miatta, hisz megígértem Neki, hogy leteszem, hogy nem csinálom többet, mégis az üresség tettre késztet. De nehéz ellenállni, főleg ha még Ő is szarik a fejemre, de nem hibáztatom, nem tudom hibáztatni, hiszen tudom, hogy elég elfoglalt, hogy megvan a maga gondja, hogy magában tartja, tehát miért kellene nekem is egy szót szólni, tudom, hogy ha flegma és bunkó velem az nem nekem szól, hanem az iskolának, a társadalomnak, az elvárásoknak.
Fuck it life, gondolom, miközben végighúzom a bőrömön. Nem mélyen, nyoma sem marad, de megnyugtat, hogy újra érzem. Hogy tudom, az életem ismét az én kezemben van.
Fáradt vagyok és kimerült. Fél egy is elmúlt, mire feladtam a tanulást, s a szobatársaim már régen az igazak álmát aludták. Jó nekik. Kolisnak lenni nem a legjobb dolog, hisz így mindig mindenről tud mindenki. De tényleg mindenki.
Utoljára pillantok a barátomra, hogy egy halk és elégedett sóhaj kíséretében visszahelyezzem a pénztárcámba. Ugyanis ott tartom. Néha előveszem, hogy megmutassam, hogy túl vagyok rajta, túl jutottam azon az időszakon, hogy erősebbé váltam, s nincs többé szükségem rá. Csak sajnos mind tudjuk, hogy ez nem így van. Elfáradtam. Nincs hozzá erőm. Ez az egy, ami megakadályoz abban, hogy folytassam. Ez olyan, mint a drog. Elkezded, és nem tudsz leállni. Egyedül nem. De ki van itt nekem, hogy segítsen? Senki.
Az. Égvilágon. Senki.
De nem hibáztatom őket, én is szánalmasan tekintek silány életemre, szégyenkezve nézek a testemre, a cselekedeteimre. Hát ki az, aki kitartana mellettem, értem, ha még én magam sem teszem?
Kinyitom a pénztárcám és visszahelyezem a helyére. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bármit is csináljak, s hiába tudom, hogy büszke lesz, amiért nem tettem meg, én mégsem érzem magam úgy, mint aki győztesen került ki ebből a csatából. A feladás vereség, nem pedig győzelem.
Visszateszem biztonságba, pedig tudom, hogy annak örülne a legjobban, ha megszabadulnék tőle, mégsem megy. Akár milyen ironikusan is hangzik, de ez ad erőt, hisz tudom, hogy már nem az irányítja az életem, hanem én. Ezzel párhuzamosan megtalálok egy három kisebb fényképből álló, diafilm stílussal készített képsorozatot. Óvatosan kiemelem a helyéről és végigfuttatom a szemem rajta. Mindegyik képen Vele vagyok. Az első képkockán egy tónál vagyunk és az enyhe télinek sem csúfolható táj közepén állva ölelem, a másodikon éppen megcsókol, az utolsó pedig akkor készült, mikor először vitt haza, s mutatott be a családjának. Szèt akarom tépni, de tudom, hogy megbánnám, mert továbbra is teljes szívemből szeretem Őt, így nem teszem meg. Ettől függetlenül dühös vagyok Rá, aztán már magamra. Dühös vagyok mindenre és mindenkire. A világra. Belefáradtam az egyedüllétbe, abba, hogy csak hitegetnek, de az utolsó pillanatban mindenki magamra hagy. Ahogy ma is.
Egyedül vagyok. Visszateszem a képet a helyére, majd halkan becsúsztatom a táskámba a pakkot és kimerülten dőlök az ágyba, hogy ismét egy álmatlan, forgolódással teli éjszaka elé nézhessek.