Egyetlen pillanat. Ennyi elég, hogy megváltozzon az életed. Vagy legalábbis egy része. Nekem sem kellett több. A hóval borított messzeségbe néztem, s nem láttam mást, csak fehérséget. Talpam alatt ropogott a hó, mikor léptem. A fejem lefagyott, dideregtem a kabátom alatt, s úgy éreztem a legmelegebb kesztyű sem lesz elég erre a napra. A hideg szinte nevetve kúszott minden egyes ruhadarab alá, amitől meg-megborzongtam. Sóhaj hagyta el ajkaimat, s párafelhő tódult az arcom elé.
A nap kitartóan ragyogott, melegséget ugyan nem hozott, de a hóról visszatükröződő fény miatti vakságért felelős volt. Csend vett körül. Az autóút messze volt, a falum beleveszett a hàzak közt rekedt köd csapdájába. De itt, kint a terepen, tiszta volt minden. Lehunytam a szemem és az ég felé emeltem orcám. Bőröm erőtlen, ám jóleső napsugarak ajándékát kapta. Mosoly kúszott a fagyott arcomra. Ezt szeretem. A csendet, a természet harmóniàját.
Azt hiszik szeretem az egyedüllétet, pedig ez nincs így. Szimplán a napi forgatag és veszekedések elől menekülök el. Ilyenkor nincs más csak én, a gondolataim és a magány. Egy harmadik kerék a szerkezetben, de már megszoktam.
Hirtelen ötlettől vezérelve belefekszem a frissen hullott hidegsèg tengerébe. Újra kisgyereknek érzem magam, ahogy kezeimmel ès lábaimmal kapàlózok. Noha már bőven a 'boldog' tinik táborát erősítem, semmi sem szegheti kedvem, ha kimerészkedek a hóval borított mezőkre. Senki sem lát, és ez felbátorít arra, hogy önmagam lehessek.

Miután kész a hóangyalom, felülök s miközben azon gondolkozom, hogyan álljak fel, hogy az angyal érintetlen maradjon, megakad a szemem egy a távolban lévő valamin. Apró, mégis piros színével magàra vonzza a tekintetem. Felállok ès leporolom magam, majd teszek egy lépést az ismeretlen fele. Arra mèg sosem jártam, ilyen messzire nem merészkedtem el, féltem s izgultam, vajon mit találhatok.
Elbújt a nap, szürke felhők kúsztak az égre mely baljóslóan nézett rám, mégsem fordultam vissza.
Közelebb értem, ahonnan màr kivehető volt egy gyermek alakja. Nem értettem mit csinál, míg a hangok el nem érték a tudatomat. Karcolások, nevetés, huppanás, nevetés.
Jégkorcsolyázott. A puszta közepén talált egy nagyobb, befagyott pocsolyát és képes volt elhozni a holmiját és korcsolyázni. Őrült és zseniális. Ez a két dolog jutott az eszembe. Akaratlanul is közelebb merészkedtem, elbűvölt az idegen lány újdonsága. Bézs színű bolyhos sapkája viccesen állt rajta. Megnyújtotta az arcát. Csukva volt a szeme, mikor felém fordult, így nem látott meg. Meseszép arca nyugalmat sugárzott. A szemüveg melyet viselt, tökéletesen illett hozzá. Sötétebb lett, s pár hópihe is szállingózni kezdett. Néztem, ahogy a másik lány piros kabátjában s fehér korcsolyájában szántja a jeget. Ismét bemutatott egy forgást, azonban most a kelleténél nagyobb lendülettel. A bézs szînű fejfedő a lábaim elé repült ő pedig közelebbről is megismerkedett a jéggel. De ez nem szegte kedvét, felállt és a hófelhőkre emelte tekintetét. Hosszú, gesztenyebarna hajának néhány rakoncátlan tincse az arcába szökött, s csak most vette észre, hogy hiányzik valami. Lehajoltam a ruhadarabért, s megpillantottam a saját tükörképem. Nem volt akkora élmény, mint amit Ő nyújtott. Agyon használt kék kabátom megfakulva lógott rajtam, vállig érő szőke hajam tincsenként tapadt a fejemhez. Arcom gondterheltnek s fáradtnak hatott. Nem akartam tovább elemezni siralmas lényemet, egy gyors mozdulattal felkaptam a fejem.
- Ezt keresed? - sapkáját szorongatva nyújtottam felé a kezem. Megborzongott ahogy megtörtem a csendet, aztán lassan megfordult.
Meglepő volt számára, hogy rajta kívül más is van itt. Nem szólt semmit, csak bólintott. Eddig látott magabiztossága mintha elszállt volna míg felém siklott. Ahogy közeledett felém, rájöttem, hogy tévedtem. Idősebbnek látszott, mint elsőre hittem. Velem egyidős lehetett, talán egy évvel fiatalabb.
- K... köszönöm - suttogta, s ahogy kezünk összeért a sapka miatt, a hó is sűrűbben hullani kezdett...

- Min gondolkozol? - lép elém egy forró bögre teával a korcsolyás angyalom.
- Csak eszembe jutott a nap, mikor találkoztunk. - felelem halkan, mire ő zavarba jön és elpirul. Felnevetek. Szeretem a telet. Valahogy ilyenkor minden nyugodtabban és simábban megy.
- Imádom, amikor zavarba jössz - lehelek csókot a homlokára. Kiveszem a teát a kezéből, s a sajátommal együtt az ablakpárkányra teszem. Egy pillanatig nézem a sűrű hóesést, mely arra az évekkel ezelőtti első napunkra emlékeztet. Visszafordulok hozzá és megfogom a kezeit.
- Félsz? - kérdem tőle. A zavartság eltűnt az arcáról, gyermeki félelem kúszott helyére. Aprón bólint.
- Egy picit. - vallja be. Nem csodálkozom, én is félek. Mindent precízen előkészítettünk, mégis, amíg vége nem lesz, nem fog elmúlni egyikünk félelme se.
- Nem kell. - küldök felé egy biztató mosolyt, noha pontosan tudja, hogyan érzek - holnaptól hivatalosan is a feleségem leszel, utána talán elkezdhetsz félni - sunyi arcot próbálok mindeközben ölteni, ami szerencsére nem marad reakció nélkül. Csilingelő nevetése betölti az aprócska nappalink minden szegletét.