Rózsa—Napraforgó

(figyelmeztetés: ez a fejezet homoszexualitást tartalmaz)

🌈

Egy vörös, cakkos szélű rózsát fogtál a kezedben. Már előre örültem, hogy nekem hozod. Köszi.
Csavargattam egész órán a hajamat, és tekintetemmel a tiédet kutattam. A rózsa a padon pihent és ahányszor kérdezték, hogy ‘kinek lesz?’, te csak elmosolyodtál és megráztad a fejedet.
Tesi után megerősítettem a rúzsomat és elindultam hazafelé. Veled.
Vártam, hogy add oda a rózsát, vagy hívj el randira vagy mit tudom én.
De te csak álltál, mint egy jobb balfasz.
- Öö...jössz? - kérdeztem és megajándékoztalak egy mosollyal.
- Aha - igazítottad meg a sötétebb bézs, krémszínű pulóveredet. Csak mentél mellettem némán. Szólalj már meg!
- Karina - ejtetted ki a nevemet. Senki se ejti ilyen szépen! - El akarok neked valamit mondani.
Most fogod bevallani, hogy belémzúgtál, ugye?
Hogy én vagyok a legfényesebb csillaga az égnek.
Hogy megéri minden egyes nap velem.
Hogy engem szeretsz.
- Igen? Kérlek mondd! - álltunk meg egy pillanatra. Kifújtad hosszan a levegőt, és idegesen kezdted gyűrögetni a rózsát.
- Szóval...nem is tudom hol kezdjem - nyögted ki, és beletúrtál a csokoládé színű fürtjeidbe.
- Talán az elején? - csengett a hangom kérdően.
- Lesz egy randim. Most. És félek.
- Kivel lesz? - tettem fel rögtön a kérdést, az előbbi szaggatott válaszodra.
- Egy fiúval. - Lefagytam. Egy fiúval? Egy fiúval?!
- Tessék? - kérdeztem vissza, mintha rosszul hallottam volna.
- Egy fi-ú-val - szótagoltad le, mint egy hülyének.
- Szóval te...? - hunyorogtam a napba.
- Igen.
- Ó - jött ki ez az egyetlen buta szó a számon.
- Elítélsz? Undorodsz? Mondd ki! Nyugodtan! - csúszott el a hangszíned végül.
- Egyik se - sóhajtottam. - Csak...de miért félsz? Szereted?
A válasz csak ennyi; egy apró bólintás.
- Ő viszont szeret? - Le kéne már állnom a kérdésekkel.
- Nem tudom. Talán - támasztottad meg a fejedet a hőségben hűsítően ható fémből készült kerítésnek.
- Akkor nincs mitől félned! - simítottam meg a kezedet.
- Biztos? - néztél rám félve.
- Persze.
- Köszi Karina! Elkések - ölelsz meg esetlenül és szeded is a hosszú lábaidat.

Követni kezdtelek. Beteges és undorító vagyok.
A srác, akivel találkozol magas és szőke. Nem ismerem. Átattad neki a rózsát, ő pedig egy napraforgót nyújtott át neked.
Sétálni kezdtél. Vele. A kezeitek összekulcsolva lógott. Megbámult titeket mindenki. De titeket nem érdekelt. A magas szőkén láttam, hogy szerelmes beléd. Ez így van jól!
Hazamentem.

🌈

Megfogtad a kezemet, én pedig úgy éreztem, hogy a milliónyi idegsejtem egyszerre figyel; a kék szemedre, a mosolyodra. Mindenre. Szerelmes vagyok beléd!
És a kedvenc virágom a napraforgó. Tudtad?
- Akarsz inni valamit? - kérdezted.
- Nem, köszi. Csak sétáljunk.
A kivilágított Budapest tárul a szemünk elé.
- BUZIK! - röhögtek bele az arcunkba a tizenéves kisfiúk.
- Oda se figyelj! - mondtad jókedvűen.
- Nem is fogok - megbabonázott a belőled áradó végtelen pozitív energia. Lassan reánk borult az este, te pedig elkezdtél hazakísérni. A 17-esre felszállva, egy lélek sem ült rajtunk kívül a kocsiban. Lehuppantál egy egymással szembeni kettes ülésre.
- Gyere - nyújtottad felém a kezemet, elfogadtam és leültem veled szembe. A térdünk összeért, a hátamon pedig végigfutott a hideg.
A fejedet a félig lehúzott üvegablaknak döntötted fáradtan rám mosolyogtál. Enyhén megnyaltad az alsó ajkadat és közelebb hajoltál hozzám.
- Nem szoktam az első randin megcsókolni a fiúkat! De te más vagy, és veled bátor vagyok. - Puha ajkai szinte simogatták az enyémeimet. A csók édes volt, lassú és óvatos, mintha bármikor vége lehetne. Végigsimítottál a derekamon és elengedtél.
- Én se, és én is - válaszoltam, mire elnevetted magadat.
A

villamos enyhén zakatolva állt meg a végállomáson, mi pedig összekulcsolt kezekkel szálltunk le.

_________________________________________
drága hittantanáromnak, a melegek is emberek