Hogy lehetett ennyi esze? Hogy gondolta hogy oda jön? Hogy bejön oda! Rettegtem attól hogy lebukunk... Hogy Steph bármelyik percben beléphet oda... Hogy miattam fog össze törni majd. Még is... Amikor... Amikor magához húzott amikor megcsókolt... Amikor szenvedélyesen a szemeimbe nézett... Azt akartam hogy ne legyen vége. Pedig ezt végképp abba kell hagyjuk! Muszáj vagyok megálljt parancsolnom az érzéseimnek.

- Aria akkor jössz? - rángatja meg pólóm Oli.

- Ohh igen persze! - rázom meg fejem, majd elindulunk az udvarra. Megígértem hogy a fából faragott kocsiját együtt festjük ki. Apa ritkán van itthon, így a fiús dolgok is nekem jutnak, de igazából nem bánom. Az udvarra érve Lizzie tárul szemeim elé ahogy újra a sárban jàtszik. Sajnos a tegnap éjszaka esett az eső így a saját magának kialakított kis sár patak újra tele van.

A homokozó előtt leülünk, majd előszedem a táskából a festékeket.

- Szóval milyenek színű legyen?

- Hmm... - néz a színekre. - Szerinted milyen legyen?

- Ha ez az én kocsim lenne valószínűleg lilára festeném - vonok vállat.

- Az annyira lányos! - húzza el száját. - Legyen zöld! - mosolyog.

- Az nagyon szép szín! - borzolok göndör mogyoró barna hajába, majd a festék tálba öntök a világos zöld festékből. Én egy vastagabb ecsettel míg Oli egy vékonyabb ecsettel kezd neki.

- Aria...

- Igen? - pillantok rá.

- Te mit gondolsz Aaron-ról?

- Aaron-ról? - lepődöm meg. - Hát... Nem is tudom. Miért? Talán mondott neked valami rosszat? Vagy megsértett? - hajolok közelebb arcához.

- Nem - csóválja fejét. - Azt mondta elvisz majd minket a vidámparkba! - vigyorog.

- Ohh oké! - sóhajtok. - Már azt hittem megbántott téged.

- Szerintem nagyon jó fej, és azt mondta nekem hogy szerinte te egy mérges törpére hasonlítasz.

- Hogy mit mondott? - nézek fel újra, és véletlen össze festem a kezem.

- Azt mondta ne mondjam el neked... De... - vigyorog rám, majd közel hajol fülemhez. - Amikor dühös vagy, akkor úgy nézel ki mint egy vörös arcú mérges törpe.

- Értem!

- Csak azért mondtam el, mert a nővérem vagy... - von vállat. - És mert a te csokis pudingot finomabb mint az anyáé.

- Amiért ezt elmondtad, dupla adagot készítek neked! - puszilom meg többször arcát, mire nevetni kezd. - Csak anyának erről egy szót sem! - teszem ujjam szám elé, ő pedig bólogat. Azért később igazán elbeszélgetek majd Aaronnal erről a törpe dologról.

- Nem tudtam hogy festő művész vagy! - suttog a fülembe hirtelen egy mély hang én pedig reflexszerűen a festékes ecsettel arcon csapom. Összeszorított szemeim félve nyitom ki amikor rá jövök hogy Aaron volt az aki miatt megijedtem. Az arca úszik a zöld festékben. Egyik szemeről óvatosan szedi le a festéket miközben ajkait össze préseli. Én is össze préselem ilyedtemben. Oli kisszékén ülve felemelem tekintetem. Bosszúsan néz rám... De még is elfordul, és elindul a ház sarkáig. Miközben oda felé sétál azon gondolkodom hogy ennyivel megúsztam? Egy rideg tekintettel? Megvonom vállam, és vissza fordulva a kis autó felé, hálálkodva vigyorgok, és annyira örülök hogy ez így történt. Boldogan mosolyogva kezdem újra festeni a kis fa autót amikor a hideg víz miatt felsikoltok, és leborulok a székről egyenesen tenyereimmel a festékbe.

- Te megőrültél? - akadok ki miközben a locsoló a kezében van.

- Lehet! - hunyorít rám , majd újra felém tartsa a locsolót, és sikitva rohanok, majd elbujok az egyik hatalmas fa mögött.

- Állj le! Elég! - pillantok ki a fa mögül, mire újra felém irányítsa a vizet, és vissza kényszerít a fa mögé.

- Mondtam hogy nem tudok le állni!

- Ez nem vicces Aaron!

- Tudod mi a vicces? - kérdezi pimaszul. - Az hogy a fehér ruhád már semmit sem takar belőled! - kiáltja felém, én pedig magam elé meredek majd a ruhámra. A francba! Miért csinálja ezt velem?

- Aaron... - bújok elő lassan a fa mögül kezeim magam elé téve. - Kérlek... Hagyd abba. Oké? - mosolygok rá. Mintha ezzel megállíthatnám, de ő végig vezeti rajtam tekintetét.

- Jól áll neked a fekete szín! - suttogja fehérneműmre célozva.

- Annyira bunkó vagy!

- Te meg annyira naív!

- Seggfej!

- Azt hitted megúszodhatod? - vonja fel egyik szemöldökét, miközben lassú léptekkel közelít felém.

- Te voltál aki megijesztett, nem akarattal kentelek össze!

- Jajj szegénykém! - néz rám tettetett kétségbeeséssel miközben egyre közeledik felém.

- Aaron...

- Aria? - vigyorog.

- Ne... Merészeld! - tartom magam előtt egyik kezem,míg másikkal fenyegetően mutatok rá.

- Miért mit teszel? Mit tehetnél?

- Aaron! Ne! - tesz újabb lépést, és egyenesen rám tartja a locsolót. Össze szorítom szemeim, és kétségbeesetten várom a hideg zuhanyt, de semmi. Kinyitom egyik szemem, majd Aaronra pillantok aki maga felé fordítja a locsolót.

- Ennek mi baja? - rázza ide oda, majd amikor mögé pillantok észre veszem hogy Oli rá állt a locsoló csőre.

- Há! - mutatok rá egy ujjal! - Vesztes! - nevetek. - Most Oli! - kiáltom és ebben a percben arcon találja a víz sugár. Azonnal eldobja mire futni kezdek, ő pedig kergetni kezd, de csak addig míg meg nem akad lába a festékes tálba és el nem esik. A pólója a keze és az arca is olyan lesz. Nem volt elég én össze kentem, most még el is esik benne. Megállok előtte és felnevetek, de annyira hogy már a hasam fogom.

- Látod milyen a karma? - nevetem ki továbbra is mire, elkapja a csuklóm és magára ránt.

- Aaron! - támaszkodom meg mellkasán, amikor elkapja arcom és a sajátjához dörgöli.

- Látod milyen a karma? - ismétli el gúnyosan amit kérdeztem.

- Aaron... - próbálom eltolni arcát az enyémtől, miközben mindketten nevetünk, és hirtelen megcsókol. Dermedten nézek rá, majd körbe, és megnyugszom hogy Oliver semmit sem látott.

- Állj le! - nyomom arcába tenyerem, miközben le akarok szállni róla, de újra megcsókol, testemben pedig hideg zuhanyként árad szét egy különleges érzés... De nem! Ezt nem szabad! Nem lehet! Egy gyors mozdulattal leszállok róla. - Hagyd ezt abba! Aaron nem teheted ezt!

- Veletek meg mi történt? - jön a kérdés a hátam mögül, és Stephanie meghökkenő, arcával találom szemben magam. Szóhoz sem tudok jutni. Aaron és én is úszunk a festékektől... Mit mondjak? Mit mondjak?

- Nyugi bébi! Csak segítettünk Olivernek az autóját kifesteni amikor ő direkt össze kente Aariat aki azt hitte én voltam. Kicsit elfajultak a dolgok! - von vállat miközben könyökére támaszkodva fekszik a fűben.

- Azt látom! - nevet ki minket. - De azért jól vagy? - néz rám miközben én még mindig rettegve nézek rá, mert az érzés hogy látott minket a félelembe kerget. - Úgy nézel rám mint akire a frászt hozták.

- Én... Jól vagyok! Jól vagyok! - nevetek tettetve. - Asszem... - mutatok hátra. - Én most bemegyek! - fordulok meg majd elindulok befelé.

- Mi baja? - kérdezi Steph.

- Lelocsoltam egy kis vízzel biztos amiatt van! Miért voltál ilyen sokáig?

- A bevásárló központban lopás történt, elég nehezen jutottam ki, meg mire megtaláltam anya kedvenc lekvárját... - válaszolja Stephanie de a többit már nem hallhatom, mert a szobám felé tartok.

Berohanok a fürdőbe, majd idegesen mosni kezdem az arcom miközben a tükörbe nézek. - Annyira szánalmas vagy! - dörzsölöm az arcom. - Egyáltalán nem gondolkodsz! - ostorozom magam tovább, miközben az arc mosásból áttérek arra hogy saját magam felpofozzam. - Nem lehet... Miért nem érti meg? - nézek újra a tükörbe kétségbeesetten. - Miért nem érti meg? Miért? Miért hagytam hogy ez az egész megtörténjen... - sóhajtok miközben lehunyom a szemeim, de még ilyenkor is csak ő van előttem! A francba! - sóhajtok újra, majd leveszem a már szivárvány színű ruhát, és kidobni készülök de... De... Valami nem engedi. Valami nem hagyja... Össze húzom szemöldököm, rá meredek a ruhámra, majd kiterítem a székemre. Újabb sóhaj hagyja el számat. Elballagok a szekrényemhez és felveszek egy rövid nadrágot meg egy pólót. Megtörlöm a hajam, majd kifésülöm. Próbálom terelni a gondolataim... De úgy megfertőzte az agyam mint egy rossz vírus.

- Aria! - kezd dörömbölni az ajtómnál. Ezt nem hiszem el! Mit akar már?

- Mi van! Mit akarsz! - nyitom ki az ajtót.

- Jól vagy? Úgy elrohantál?

- Ez komoly? Ezt komolyan kérded Aaron! - akadok ki még jobban.

- Oké, oké értem! - teszi fel kezeit megadóan. - Nem történt semmi! Nem látott meg minket, nyugi!

- Ha rajtam múlik nem is fog! Elég volt! Érted? Én... Én nem akarom ezt! - nézek szemeibe. - Be... Kell... Fejeznünk! Különben nem lesz jó vége!

- Oké.

- Mi? - kérdezem értetlenül? Ennyi? Ennyivel sikerült megoldanom?

- Azt mondtad nem akarod. Oké. - néz rám egyhangúan.

- Oké? - kérdezek vissza meglepődve.

- Igen. Megértettem. - löki el magát az ajtótól majd elindul a szobájukba, miközben leveszi magáról a pólóját, így elém tárul izmos háta. Vissza se néz... Felém sem fordul. Semmi! Tényleg... Sikerült? Hihetelenkedve nézek végig ahogy bemegy a szobába. Bezárom magam mögött az ajtót, és hatalmas kő esik le mellkasomról... Hogy újabb szikla méretű nehezedjen rá. Megkönnyebültem de még sem. - Oké... - a fejemben ez a szó ismétlődik ahogy ridegen kiejti. - Oké...