Sziasztok babócák! Sajnálom hogy ennyit késtem azték a réssze, de... Fogorvosnál voltam, és kurvára megszenvedtem, meg most is mert össze kellett varrni a fog ínyemet!!!

És napokig vergődtem a fájdalomtól, de most már jobban vagyok kicsit, erőt vettem magamon hogy befejeztem ezt a részt is nektek. Köszönöm mindenki türelmét. Puszi nektek 🥰🥰🥰🥰

- Anya? Anya? - rángatom őt miközben a földön fekszik. - Kérlek ébredj! Anya!

- Hagyd! Hagyd már! - kapja el hirtelen a karom apám, majd elrángat tőle.

- Ne! Ne! Anyaaa...

- Aaron? Aaron ébredj!

- Mi? Hahh! - ülök fel hirtelen Steph hangjának köszönhetően.

- Jól vagy? - fogja meg egyik kezével arcom.

- Jól vagyok! - túrok hajamba sóhajtva, majd vissza dőlők.

- Úgy tűnik valami rosszat álmodtál... - dől mellém könyökén, megtámaszkodva.

- Semmiség - vonok vállat, majd a telefonomért nyúlok. Basszus már ennyi az idő?

- Hűha, már tíz óra? - vonja fel szemöldökét, miközben ő is rápillant.- Jól elaludtunk.

- Igen - ülök fel újra, hogy felálljak öltözni, mire Steph hirtelen visszaránt, rám ül, kezeit pedig meztelen mellkasomra tapasztja.

- Talán még rá érünk kicsit nem? - néz rám huncut tekintettel.

- Nem szeretnéd meglátogatni a húgodat?

- De persze... De nem fog megharagudni ha egy órával később indulunk.

- Kérdezhetek valamit? - ráncolom össze szemöldököm.

- Persze - mosolyog.

- Szereted őt?

- Mi? - ráncolja össze ő is. - Persze hogy szeretem. Miféle kérdés ez?

- Csak mert nem igazán láttam hogy aggódnál érte.

- Hogy mondod? - néz rám. - Te meg miről beszélsz? Már hogyne aggódnék érte?

- Nem úgy vettem észre.

- Viszont... - mosolyog maga elé majd rám néz. - Te annál jobban aggódtál érte!

- Tényleg? - vigyorgok rá, gúnyosan.

- Mit súgtál a fülébe? És miért fogtad meg annyiszor a kezét? - kérdezi mire jól kinevetem.

- Azért mert támaszra volt szüksége! Abban a helyzetben eleve nem volt magánál, mivel sok vért vesztett, és kurvára félt. Az élete jó formán a kezembe volt! És nem fogok neked magyarázkodni! - állok fel újra így ő lefordul rólam.

- Most hová mész? - kérdezi lázadva.

- Kiszellőztetem a fejem kicsit! - húzom fel a cipzárt a nadrágomon, majd felveszem az egyik író széken heverő pólómat, a bőrkabátom, és kisétálok a szobából. Nincs kedvem hallgatni a szarságait. A lépcsőn lerohanva indulnék a kijárathoz, amikor Clare megállít.

- Jaj de sietsz valahová! Nem akarsz reggelizni? - int az asztal felé, ahol friss piritóstól kezdve juharszirupos palacsintáig minden jó meg talàlható.

- Köszönöm, de nem kérek semmit! - mosolygok, majd a kijárathoz indulok, majd felülök a motoromra, és felveszem a sisakot. Mély levegőt veszek a sisak alatt. Mintha valami nyomná a mellkasom... A kulcsot a helyére illesztem elforditom, majd ráhúzok a gázra, és elindulok. Az utam egyenesen az autópálya. Ott szabadon száguldhatok. Nincs rajtam nyomás, nincsenek gondolatok, csak én és a motor... Gyűlölöm. Egyrészt gyűlölöm, mert anya is imádta a motorokat. Gyűlölöm hogy olyan kevés emlékem van róla. Gyűlölöm, mert nem szeretett annyira hogy miattam éljen. Minden egyes felszínre tört emlék után gyorsabban száguldok a kocsik között. A levegőt ziháltan veszem, és úgy érzem hogy az elmém elködüsöl a fájdalom miatt. Miért voltam olyan gyenge? Miért nem tudtam őt megmenteni? Miért nem tudom milyen a szeretet? Néha úgy érzem nincs bennem semmilyen érzelem, mintha teljesen semleges lennék... Mint egy óriási fekete lyuk. Sötét, és riasztó. Steph pedig rá tesz egy lapáttal a viselkedésével. Néha tényleg nem miért vagyok még vele...

***

Miután kiszellőztetem a fejem, és végeztem az újabb önsajnálattal az utam egyenesen a kórházba vezet. Meg kell őt néznem, még ha nem is egyedül kellene oda mennem.
A városba érve beugrok egy bevásárló központba, hogy vegyek gyümölcsöket. Jót tesz majd neki. Miután fizetek, elindulok a kórházba. Nem is értem miért várom hogy lássam őt.

A kórházba érve elsétálok a szobájához, majd lassan benyitok. Gondoltam hogy alszik. Megállok egy percre az ajtóban, és elídőzöm, gyönyörű arcán, a duzzadt ajkain, a vállán pihenő kócos fekete göndör haján. Gyönyörű... Nem is! Nem ez a megfelelő szó rá. Inkább... Varázslatos. Közelebb lépek hozzá, majd arca fölé hajolok. Hajának mandula illattát, magamba szívom. Akaratlanul is elmosolyodom. Olyan ártatlan, olyan tiszta. Közelebb hajolok ajkaihoz, miközben folyamatosan arcát mustrálom, majd megcsókolom őt. Olyan puhák az ajkai. Újabb csókot lehelek rá, ő pedig óvatosan nyitja ki szemeit. Rám mosolyog.

- Szia... - suttogja.

- Szia Kicsi... - suttogom.

- Tudtam... - mosolyog tovább álmos szemekkel.

- Mit? - simitok végig haján, ugyanúgy fölé hajolva.

- Hogy te vagy az.

- Tényleg? - ráncolom össze szemöldököm mosolyogva. - Honnan?

- Mert Nathan valószínűleg a nevemen szólítva ébresztett volna fel - válaszolja, majd jó ízűen, de erőtlenül elneveti magát. Újabb mosoly ül arcomra, viszont nem tudom eldönteni, hogy azért mert kigúnyolta azt a seggfejt, vagy mert olyan gyönyörű volt a nevetése. Talán mindkettő. Ha a közelében vagyok, minden másabb.

- Nos igen, ez igaz - ülök le az ágyra majd felteszem a táskát is. - Ettél már?

- Nem igazán volt étvágyam - húzza el száját.

- Hoztam neked gyümölcsöt - veszem ki a táskából a mandarint, és a banánt.

- Ez nagyon figyelmes tőled - mosolyog őszintén miközben feljebb ül. - De nem szeretem a mandarint.

- Tényleg? - lepődöm meg.

- Bocsi! - vigyorog. - De a banánt viszont igen - kapja ki kezemből.

- Milyen lány vagy te? - nézek rá kérdően.

- Ugyan miért? - kérdez vissza tele szájjal, össze ráncolt szemöldökkel. - Azért mert nem szeretem a mandarint? Meglepődnél mennyi mindent nem eszek meg - von vállat miközben újabb falatot harap.

- Újabb különlegességed... - nézek magam elé, miközben lehámozom a mandarint.

- Hahh? Milyen különlegességről beszélsz?

- Arról hogy folyton én látlak el téged amikor éppen történik veled valami. Tényleg te vagy az első kis betegem - nézek rá egy pillanatra, mire tekintete lefagy... Egy adag banánnal a szájában. - Nah elvitte a cica nyelved?

- Még nem is mondtad hány éves vagy!

- Ez meg hogy jön ide? - nevetek, miközben szét választom a mandarin darabokat.

- Hát csak... Úgy!

- Huszonnégy éves vagyok.

- Mi? - akad ki. - Huszonnégy? Ez kamu!

- Miért kamuznék?

- Kábé húsznak néztelek.

- Vagy csak azon akadtál ki ennyire hogy hét évvel idősebb vagyok?

- Hát... Talán.

- Miért... így már hogy tudod tőled mennyivel idősebb vagyok, nem vonzódsz hozzám? - pillantok rá újra.

- Aaron! - lök meg vállamnál, mire fel sem nézve rá kinevetem.

- Kérsz belőle? - tartok szájához egy darab mandarint.

- Mondtam hogy nem szeretem.

- Soha nem is kóstoltad? - vonom fel egyik szemöldököm.

- Azt hiszem négy vagy öt éves koromban... Azóta gyűlölöm!

- De miért?

- Azért mért héjastól haraptam bele... - néz maga elé, mire jól felnevetek - Vicces? Ennyire? - lök meg újra. - Tényleg Aaron? - nevet, és újra meglök.

- Nah jó! Nem foglak tovább cukkolni ezzel a dologgal...

- Milyen kedves vagy - gúnyolódik.

- Ha megkóstolod! Ezúttal héj nélkül - vigyorgok rá, mire megforgatja szemeit.

- Jól van... De ha nem fog ízleni, eskü kinyírlak.

- Oké, oké - legyintek majd hirtelen a szájába nyomok egy darabot, mire ilyedten össze húzza szemeit. Aztán egy pár másodperc múlva kinyitja őket, és csodálkozni kezd miközben rágja. Az arcára minden le van írva. Mint egy kis gyerek aki életében először kóstol csokit. - Nah milyen?

- Ez... Ez... Finom! - csodálkozik tovább. - Kaphatok mégegyet?

- Persze - adok újabb falatot a szájàba.

- Hmm... - dönti hátra fejét. Édes, és kicsit savanyú... És lédús.

- Vagy is ízlik?

- Igen! - bólogat hevesen, mire fölé hajolok. Tekintete megtorpant.

- Aria... - suttogom cikázva szemei közt, majd meg fogom arcát. Szinte azonnal elpirul.

- Még meg sem köszöntem amit értem tettél - suttogja ő is szemeimbe néz.

- Talán ideje lenne... Nem gondolod? - vigyorgok pimaszul, mire mosolyogva, megforgatja szemeit. Tekintetében csillogás jelenik meg, ahogy közelebb hajolok ajkaihoz. A lélegzete szaporább, az arca színe pirosabb. Felemeli kezeit, hogy vékony kis ujjaival hajamba túrjon. Óvatosan meghúzza hajam miközben ajkaihoz húz. A csókja olyan meleg, és édes. Nyelvemet az övé köré fonom, és lassú táncra hívom. Semmi visszakozás, semmi nemleges válasz. Akarja... Mindig is akarta. Én is... Akarom! Bárcsak többet kaphatnék egy nyelves csóknál. Sőt... Bárcsak ő is többet kaphatna! Teste minden mozzanata arról árulkodik, hogy akar engem.

- Azt hiszem... - tol el magától hirtelen, miközben mohón faltam őt. - Ennyivel bőven megköszöntem.

- Nekem nem volt elég! - döntöm oldalra fejem, majd újra megcsókolom.

- Aaron... - mosolyog miközben kezét a szám elé teszi.

- Oké... - vigyorgok magam elé. - Abbahagyom.

- De... Miért egyedül jöttél? Anya azt mondta hogy később jön mert elrendezi a kicsiket, de... Steph? Ő miért nem jött?

- Nem tudom - állok fel mellőle vállat vonva, majd leülök a székre.

- Hogy hogy nem tudod?

- Úgy ahogy mondtam.

- De Aaron! Várjunk... Valamit nem mondasz el ugye?

- Most miről beszélsz?

- Mi lenne ha mellébeszélés helyett elmondanád az igazat.

- Jó! -hajolok előrébb. - Az igazat akarod hallani? Valamiért úgy érzem egyáltalán nem foglalkozik azzal ami veled történt... Mintha egy másik világban járna és feltettem neki egy kérdést.

- Mi? - akad ki. - Mit kérdeztél tőle?

- Hogy szeret e téged.

- Te tényleg hülye vagy? Még is miért kérdeztél tőle ilyet? És mit válaszolt?

- Nocsak? Még is érdekel a válasza? - vonom fel egyik szemöldököm, mire közelebb hajol, hogy a térdemre csapjon. - Azt hogy igen... Meg persze azonnal kérdőre vont, hogy mit súgtam neked... - nevetek magam elé.

- Ténlyeg Aaron... - hangzik el sejtelmesen, mire rájövök hogy ezt elbasztam. - Mit súgtál? Nem emlékszem rá.

- Semmit.

- Aaron?

- Nem fontos, a lényeg hogy már jobban vagy.

- Nekem igen is számít! Mondd el!

- Van kedved kicsit levegőzni? Szívesen kiviszlek egy toló székben.

- Naahh Aaron... Légyszi mondd már el! Olyan kíváncsi vagyok.

- Nem mondták még? - állok fel, a székből hogy újra fölé hajolhassak. - Aki kíváncsi hamar megöregszik - hajolok közelebb ajkaihoz, majd megcsókolom, és ekkor kopogtatni kezd valaki az ajtón. Egymásra nézünk. Érzem ahogy a szíve majd kiugrik a helyéről. Felegyenesedem, majd egy lépéssel távolabb állok az ágytól.

- Gyere csak! - szólal meg Aria, miközben hangja megremeg, és csodák csodájára megérkezett az az idióta Nathan. Ha tehetném kidobnám innen azonnal, de hát ki vagyok én hogy ilyesmit tegyek... Főleg egy kórházban. Még hát csak a pasija. Annyi jó indulat van még bennem, hogy nem fogom szétverni a pofáját. Ha jobban belegondolok tényleg az ő hibája. Hiszen miatta mentünk arra a szar helyre is el. Áhh mindegy is nem húzom fel az agyam ilyen faszságokon.

- Én most megyek - fordulok felé egy pillanatra. - Ne hagyd hogy sokáig itt legyen, pihenésre van szükséged!

- Értettem... - néz rám szúrósan. - Doktor úr!

- Szia Kicsi - eresztek egy halvány mosolyt, amivel azonnal sikerül őt meglágyítanom.

- Szia Aaron... - suttogja utánam, de már nem fordulhatok vissza, hogy magamhoz öleljem, hogy újra megcsókoljam. Rideg pillantást vetek Nathan-re majd bezárom magam után az ajtót. Majd most biztos jön a faggatás verzió. Miért volt itt? Miért jött ő hozzád?
Talán azért mert egyrészt megmentettem őt attól hogy elvérezzen! Nem fogom felhúzni magam ilyen jelentéktelen dolgokon. Semmi értelme!

Vissza megyek a parkolóba, majd el is indulnék, ha a telefonom nem kezd csörögni. A francba! Ez meg mit akar?

- Halló!

- Aaron...

- Mit akarsz apa?

- Beszélnem kell veled.

- Nem igazán érek rá.

- De...

- Mennem kell! - teszem le majd, elteszem a telefont. Biztos megint bajba került! Felejtse el hogy segíteni fogok neki!

***

Ahogy haza érek, feltűnik hogy Clare kocsija még itthon van. A házba érve leveszem a bőrkabátom, majd a fogasra akasztom.

- Áhh szia Aaron! - köszönt mosolyogva Clare. - Pont jókor jöttél, kész az ebéd!

- Szia. Nem vagyok éhes, de köszönöm.

- Ne butáskodj! Gyere, és egyél! - húzza ki előttem a széket. Nem mondhatok neki nemet, ha már ennyire ragaszkodik hozzá.

- Hol van Steph?

- Nem rég ment el - feleli rám sem nézve miközben Ameliat, az etető székbe ülteti.

- Nem mondta hogy hová ment?

- Azt hiszem... Tara-val meg a többi barátnőjével mentek valahova. Azt nem mondta hova. Gondolom benéz majd a húgához is.

- Értem... - veszek egy erőltetett mosolyt, majd enni kezdek. Most biztos haragszik. Ez is csak egy érzelem... Majd elmúlik. De azért még is csak, bemehetne Ariahoz. Nem az én hibám hogy ő ilyen nem törődöm semmivel nő. Ha tudná mennyire nem bízom meg benne...főleg azok után amit az egyetemen csinált, már rég a föld alá ásta volna magát...

Hoztam nektek egy kis bemutatót is valami újból... Kommentben szeretnék véleményt kérni ki mit gondol róla?

" Amikor azt mondják hogy képzeljem el az ördögöt, akkor egy félig patás, nagyszarvú lényre gondolok nem pedig egy tetovált, izmos, rémisztő, helyes, de határokat nem ismerő férfia„