- Pietro, elhiszem, hogy nem láttál öt éven keresztül, de lassan nem kapok levegőt – szuszogom, mire érzem, hogy gyengül a szorítása a derekam körül.
- Nagyon hiányoztál – suttogja.
- Te is nekem Szélvész – mosolygok – De nekem most ki kell mennem a fürdőbe – állok fel óvatosan az ágyról.

Még mindig nagyon fura, hogy itt vagyok. Újra élek, lélegzek, eszek, iszok, de nem hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz visszaszokni mindenhez.

Mikor belépek a fürdőbe megengedem a mosdó csapjából a hideg vizet és megmosom vele az arcom. Semmi felpezsdítő érzés, semmi beszéd a tükör másik oldaláról. Úgy látszik most már tényleg egyedül maradt. Egy ideig csak állok némán, a vállaim közé engedett fejjel, majd egy hirtelen, indulatos mozdulattal belevágok egyet a tükörbe, hátha erre előjönne Logi, de nem. Végleg elveszett minden reményem. Minden kétségbeesett próbálkozásom hiábavaló.
- Lánglány, minden rendben van odabent? – kopog be Pietro, mire csak szó nélkül kiviharzok, azonban nem jutok messzire, mert azonnal előttem terem. Hogy én mennyire utálom ilyenkor a képességét.
- Vigyél mindenkit a nappaliba. Mondanom kell nekik is valamit – nézek szemeibe komolyan, mire bólint és mikor legközelebb látom már mindenki a kanapékon ül.
- Bocsánat, hogy csak a semmiből mindenkit idehozattam, de itt az ideje őszintének lennem – veszek egy mély levegőt ezzel együtt pedig bátorságot gyűjtök – Nem tudom hányan vettétek észre, de Logi már nincs velünk – hajtom le a fejem.
- Mi? Ez hogyan lehetséges? – értetlenkedik szinte mindenki.
- Mikor Tony csettintett, megjelent előttem és elmondta, hogy igazából a Ragnarök végét sem kellett volna megélni, hanem elpusztulnia Asgarddal együtt – magyarázom – Azóta pedig újra egy átlagos lány vagyok – harapom be az ajkam – Köszönöm, hogy elmondhattam nektek – biccentek, majd Pietro-ra nézek, aki veszi a lapot és mindenkit hazavisz én pedig addig szépen felöltözök és elmegyek meglátogatom a kis faházat, hogy újra megemlékezzek Tony-ra.

- Vajon honnan tudtam, hogy itt leszel? – teszem fel a költői kérdést, ahogy közelebb lépkedek Brook-hoz.
- Talán kiismertél végre – törli le egy gyors mozdulattal a könnyeit.
- Öt évet akkor is kihagytam – állok meg mellette és lenézek a kezemben lévő csokorra.
- Mit hoztál? – kérdezi halkan a lány.
- Egy csokor kék íriszt – teszem le óvatosan a tölgyfa csemete elé – A reményt és a hitet jelképezi – magyarázom.
- Szép virág – biccent a barátnőm.
- Engedd ki nyugodtan – kezdek el könnyezni – Tony egy igazi hős volt és úgy is halt meg. Tudom nekem nincs jogom ezt mondani, de sok tekintetben ő mutatta meg milyen is mikor van egy igazi apám, aki ott áll mögöttem, vagyis inkább mögötted. Sokszor féltékeny voltam erre. – vallom be halkan.
- Én is hős vagyok, nekem kellett volna meghalnom – szűri ki a fogai közt.
- Brook, ne is gondolj erre. Igenis megéri, hogy itt vagy és Tony sem azért hozta ezt az áldozatot, hogy most feladd – mondom.
- Látod ott azt a fát? – kérdezi halkan – Éppen versenyeztünk az akkori legjobb barátnőmmel, hogy ki mászok fel gyorsabban egy hasonló fára, mikor Tony személyesen meghozta a felvételi levelet. Épp nyertem, ahogy mindig. Csak az akadémián jöttem csak rá, hogy azért, mert Katie hagyott nyerni. Szörnyű vesztes voltam – forgatok szemet, mire Brook is elmosolyodik rajtam – Azóta sok minden változott. Voltam hős, tanuló, tanár, üldözött – rázom a fejem hitetlenül, miközben elrúgok egy kavicsot – Most pedig teljesen átlagos vagyok, de egy dolog nem változott. Még mindig utálok veszíteni – nézek Brook-ra.

- Tudom, hogy nehéz, hogy Tony nincs itt velünk, de nézd meg mit tett lehetővé az áldozata – mutatok körbe – Béke van, semmi nem fenyegeti a bolygót sem az univerzumot. Más lett a világunk ez igaz, de legalább biztonságban vagyunk.
- Igen – bólint – Csak ő volt az utolsó szál, ami a régi életemhez kötött, tudod? Ő volt az utolsó ember, aki akkor is ismert engem, amikor csak úgy önmagam voltam – törli le az előtűnő könnycseppjeit – A halála miatt ezzel a világgal, a hellyel még azzal a régi fával való kapcsolatomnak is annyi – szipog.
- Hidd el, tudom milyen érzés, ha valaki elveszíti a családját. Az anyám. Az apám. A halálukkor úgy éreztem, hogy nincs tovább, az élet már sose lesz ugyanolyan – mondom, mire a mellettem lévő lány egyetértően bólogat – És igazam volt, mert nem volt ugyanolyan, de valamiért ez így jó – nézem a földet – Nem csak azok az emberek a családunk, akik felnevelnek minket – emelem fel a fejem – Hanem akiket találunk, akiket szeretünk, akik az őrületbe kergetnek és megmosolyogtatnak – mosolyodok el a végére.
- Mikor lettél te ilyen bölcs? – kérdezi nevetve, mire védekezően felteszem a kezem.
- Steve hatott rám – mosolygok, de Brook elkomolyodik.
- Ti. Ti vagytok a családom. Már elég régóta. Csak valamiért úgy gondoltam, mindig lesz legalább egyvalaki, aki úgy emlékszik rám, amilyen akkor voltam, mint mielőtt elmentem az akadémiára – mered a távolba a barátnőm.
- Brook, drágám, én még nagyon hosszú ideig fogok rád úgy emlékezni – jelenik meg mögöttünk Pepper – És csodás szülei lesztek Henry-nek – mosolyog, majd megpuszilja Brooklyn-t.

~1 évvel később~

- Amerikai társaim – veszek egy mély levegőt – egy évvel ezelőtt a világunk, az életünk visszatért a normális rendjéhez. Thanos, az utolsó titán legyőzésre került a Föld legnagyobb hősei által. A szándéka az volt, hogy elpusztítsa a világunkat. Köszönjük a Bosszúállóknak! Az erejük és egységük példát állít mindannyiuk számára. Úgy értesültem, hogy a csapatot Vasember vezette, vagy ahogy mindenki ismeri Tony Stark. – mondom a hivatalos szövegemet, miközben a tömeget nézem – Hálát adunk ezeknek a bátor nőknek és férfiaknak, akik hatalmas állhatatossággal, fáradhatatlan munkával és mérhetetlen bátorsággal újfent megmutatták, tűzbe is hajlandóak rohanni értünk, országunkért, bolygónkért. – idézem régebbről Ross minisztert – Ám a nagy csaták veszteségekkel járnak. Ez sose könnyű. Szóval mély bánattal, de ugyanakkor hatalmas megtiszteltetéssel közlöm, hogy a mai napot hivatalosan is Tony Stark emléknapjává nyilvánítja az Amerikai Kormány, megemlékezve az áldozatról, amit miattunk hozott meg és feladta életét a világunk túléléséért. Ő volt a legelső a hőseink sorában. És bár mindannyiunknak hatalmas veszteség, vigaszt nyújt számunkra a tudat, hogy úgy halt meg, ahogy élt. Méltósággal. – tartok egy kis szünetet – Most arra kérek mindenkit, hogy egy perc néma csönddel tisztelegjünk előtte – hunyom le a szemeim és velem együtt az összegyűlt tömeg is – A nemzet nagyon hálás önnek Mr. Stark. Nyugodjék békében a másvilágon. Isten áldja magát és az Amerikai Egyesült Államokat. További szép estét kívánok mindannyiuknak! – lépek el a pódiumtól, majd Tony szobra is leleplezésre kerül.
- Büszke vagyok rád édesem – érzek meg egy szellőt magam előtt, s a másik pillanatban már Pietro áll előttem és magához húz – Szeretlek – suttogja.
- Én jobban szeretlek – mosolygok és megcsókolom.

Pár nappal később összehívom a régi csapatot az emlékműhöz, hogy mi is nyugodtan tisztelegjünk a szobor előtt közösen.
- Köszönöm, hogy eljöttetek – nézek végig rajtuk, majd csatlakozok a sorba hozzájuk.
- Köszönjük, hogy megmentettél minket. A világ visszanyerte a reményt, ahogy én is. Sosem felejtünk el – lép ki a sorból először Mark.
- Köszönöm, hogy hittél bennem, amikor én sem hittem magamban. Nem voltál szupererős, gyors vagy varázsló, de megvolt az a képességed, hogy a legjobbat hoztad ki belőlünk. Hiányozni fogsz, mindenkinek – lépek ki másodjára kifejezni a tiszteletem.
- Nagyon sok szeretteimet elvesztettem, de nélküled valahogy sosem tudtam elképzelni az életem. Te mindig mellettem álltál. És most... – nyeli vissza Brook a könnyeid – Tony, a javára fordítottad az életemet. Köszönöm – lép vissza ő is, majd Mark egy kis árammal működésbe hozza a földbe temetett ARK reaktort, ami végleg megvilágítja a szobrot. Ezek után még váltunk pár szót egymással, de végül újra szétszéledünk különböző irányokba.