A történet kb a Ragnarok után játszódik, amikor kivételesen nem Loki a főellenség. Kis múltidézés, és gondolatok a továbbiakról-természetesen a csínytevés istenének szemszögéből.

***

Sose hittem volna, hogy eljön ez a nap..amikor nem gyűlölettel és undorral néz rám Asgard népe, amikor én is a nagy hősök egyikének mondhatom magam. És mindez miért...segítettem bátyámnak, és kivételesen az ő igazuk alapján cselekedtem. Milyen érdekes, hogy csak akkor jó valaki, ha ugyanazt akarja, mint mindenki más. Birkák, egytől egyig.

Amikor a saját akaratomat próbáltam érvényre juttatni, akkor persze én voltam a rossz, és bebörtönöztek. Egy cellába zárva kellett tengődnöm, és még a tulajdon anyám halálhírét is csak egy közönséges őrrel üzenték meg.

Szánalmasak voltak, ahogy ennyire rettegtek tőlem. Pedig mit tehetnék én..nem a gonoszság istene vagyok, nem is a halálé, hanem a csínytevésé. Meg persze a tűzé, és a hazugságoké. Mindenki szerint messzire mentem Midgard megtámadásával, pedig csak "apám" példáját követtem. Őt istenítették..királyként tisztelték. Engem meg Hulk beleépített a betonba..amúgy csak szerintem ironikus, hogy egy jégóriás a tűz istene? Persze az se számít, hogy halomra gyilkolják egymást ezek az ostoba emberek, szinte nincs olyan nap, hogy ne lenne valahol háború. Nálam ez nem így működött volna, de nekik többet ér az a pár száz ember annál a pár ezernél akiket ők mészárolnak le. Hol itt az igazság, kérdem én..

Kicsit unalmasnak látom a jövőmet. Az igazi valómat sose fogják megérteni vagy elfogadni, nekik az a jó, ha én is azt csinálom, amit mindenki... avagy semmit. Szerintem egyszerűbb lenne, ha végigaludnák az életüket, mert nekik az a jó, ha nem történik soha semmi. Ők békének hívják, én unalomnak. Az élet elvesztegetésének.

Tulajdonképpen most, hogy megkaptam az elismerést, amire vágytam, mégse vagyok elégedett. Lehet mégse erre vágytam? Annyira csak nem lehetek kicsinyes, hogy puszta szeretethiányból következtek volna a gaztetteim..vagy mégis?

Mikor még gyermekek voltunk, nem volt nagy a megkülönböztetés a bátyám és énköztem. Utána azt se bántam, hogy a bátyám külön utakon tanult, mert míg ő fizikailag volt tehetséges, én mentálisan értem többet. Közelharcban se mondtam volna gyengének magam, de inkább csellel szoktam diadalt aratni. Egy tisztességes, szemtől szembeni küzdelemben ritkán tudnék fölényeskedni. Kész szerencse, hogy sose voltam valami tisztességes. Ez persze mások szerint nem pozitív tulajdonság, de talán ha akarnám se tudnám máshogy csinálni, annyira beleépült a mozdulataimba, a gondolataimba, a puszta lényembe a cselszövés. Ennyi; tökéletesen kiérdemlem a nevemet.

Azt hiszem, akkor siklott félre javíthatatlanul minden, mikor kiderült, hogy akiket egész életemben a családomnak hittem, nem azok. Hazudtak nekem az elejétől fogva, hamis mosolyokkal áltattak, és örök másodikként is élt bennem a remény, hogy én is lehetek király, lehetek én is Asgard örököse. Sose volt rá lehetőségem, hogy kitörjek bátyám árnyéka mögül, mert nem is akarták, hogy megtegyem. Apám állandó lenézése az eleinte feltörő csalódottságot emésztő keserűséggé alakította, ami gyűlöletbe csapott át. Igenis gyűlöltem nagyon sokáig az embert, aki elragadott Jöttünheimből, és egy olyan helyre hozott, ahol a magamfajtákat szimplán csak szörnyetegként tartják számon.

Ha enyém lehetne az idő köve, megnézném, mi történne ha akkor nem megyek Thorral. Talán a mai napig nem derült volna fény valós származásomra, és eseménytelenül, célok nélkül tengettem volna az életem. Így is, úgy is bátyám lett volna a király, mert ő Asgard jogos örököse, míg én csak a jeges fennsíkok felett uralkodhattam volna. Amúgy se vagyok egy vidám ember-kivéve, ha mások kárán kell nevetni- de ott még én is rosszkedvűbbé váltam volna. Na meg kékké, ami nem ment volna a zöld köpenyemhez. Na, akkor most cáfolja meg valaki, hogy nem vagyok vicces! (ha-ha)

Anyám, Frigga haláláig talán még megmenthető voltam. Ő volt az egyetlen, aki ténylegesen szeretett..mégis, eltaszítottam magamtól, és sose fogom megbocsátani magamnak, hogy haraggal váltunk el. Biztos vagyok benne, hogy nem vette komolyan kegyetlen szavaimat, mikor letagadtam őt, mikor nem vallottam magam a fiának. Remélem megbocsát nekem egyszer a túlvilágon..és remélem, egyszer majd eljön a nap, amikor én is meg tudok bocsátani magamnak.

Halálhíre nagyon lesokkolt, és megtört. Dúvadként romboltam a cellámban, felaprítottam a berendezést, és magamban is kárt tettem. Az is rosszul esett, hogy nem személyesen apám, vagy bátyám hozta a hírt. Nem tartottak többnek egy bűnözőnél, és sose próbálták megérteni, mit miért tettem.

Az, hogy ma itt vagyok, és nem egy cella mélyén poshadok, vagy bujkálok egy újabb cselszövést gyártva, egyedül talán a mamlasz testvérem érdeme. Talán, mondom csak talán, egy icipicit Odiné is. Megéltem a napot, hogy őszintén hívott a fiának, Thor pedig sose mondott le rólam, még akkor sem, amikor a legnagyobb volt bennem a sötétség.

Leszokni persze ha akarnék se tudnék a sunyiságról, én észre se veszem, ha csinálom. Nem tudom, hogy ez a származásomnak tudható e be, vagy az örökös elégedetlenségemnek. Esetleg annak, hogy sose tudtam felhívni magamra a figyelmet érdemeimmel, csak ha azok negatívak voltak.

Na, de egy napra elég ennyi is a depresszív gondolatokból, élveznem kéne a nyugalmat, és a régóta áhított megbecsülést.

Hatalmas sóhajjal ürítettem ki kupám tartalmát, és indultam el a tetőkert irányába. Arcomon a szokásos semmitmondó kifejezés ült, köpenyem határozottságot kölcsönözve suhogott utánam. Senki nem jött szembe, csak az ajtóknál álló őrök mellett haladtam el, és ők jól végezték kötelességüket, mert tekintetük nem ragadt le rajtam, hanem éberen figyelték a folyosó rezzenéseit. Felérve nagyot lélegeztem a kristálytiszta levegőből, amitől kicsit könnyebbnek is éreztem folyamatos nyomás alatt levő lelkem. Átvágva a színes és illatos bokrok mellett a korlátra támaszkodtam, és onnan néztem Asgard felgyúló fényeit. A levegő apránként egyre hűvösebbre váltott, de engem szerencsére nem viselt meg a hideg, inkább még jól is esett.

Nem vagyok képes megérteni, miért érzem magam ilyen pocsékul, amikor éppen jól kéne lennem. Elégedettnek. Békésnek. Létezik, hogy kivesszenek belőlem ezek az érzelmek? Nem hiszem..mégis szüntelen mardosott a magány, és a tehetetlenség érzete. Nem voltam bezárva, de nem lehettem szabad. Jobban belegondolva, nem tudom mikor beszélgettem utoljára valakivel. Akár csak felületesen. Thort lefoglalja az uralkodás, és nincs szüksége a segítségemre, mert ott vannak mellette régi barátai, akik sose kérnék ki a véleményem, és valószínűleg sose fognak megbízni bennem. Pedig apám képében is jól irányítottam Asgardot, nem volt a népnek semmilyen problémája. Régebben is, ha valamiben elakadtak, mindig az én ötleteimre támaszkodva lendültek túl a gondokon.

Senkinek nem számítok..a tisztelet és ünneplés mögött félelem bujkál az emberek tekintetének rejtett zugában, csak túl gyáva vagyok ezt észrevenni. A napjaim nagy részét olvasással, és a mágiám gyakorlásával töltöm, szóval én se kifejezetten keresem mások társaságát, de akkor se normális, ha napokig csak saját magával beszélget valaki. Még akkor se, ha ez a valaki történetesen nem a legépelméjűbb. Nincsenek illúzióim a mentális állapotomat illetően. Sose voltak. Ha valamiben jó vagyok, akkor az a kritizálás, mind mások, mind a saját irányomban.

A legszomorúbb az egészben, hogy fogalmam sincs, hogyan változtathatnám meg ezt a reménytelenül elcseszett helyzetet. Csak nem rángathatom el bátyámat a kötelességei elől, és nem traktálhatom a gyerekes gondolataimmal.

Fényesen ragyogtak a csillagok, de nem tudtam megfelelően értékelni páratlan szépségüket. Az éjszaka csak egy újabb emlékeztetője volt csendes magányomnak.

Önutálatban dagonyázva fordultam a folyosók felé, bár tudtam, hogy hiába fekszek a puha párnáim közé, nem fogok aludni. Szánalmasnak éreztem magam, és valóban az is voltam. Csak egy bolond, aki eljátszotta a gonoszt, mindezt egy kis figyelemért. Aztán eljátszotta a hőst, ugyanebből a célból, de egyik esetben sem történt semmi. Talán én vagyok az egyetlen az univerzumban, akinek nem jutott se boldog kezdet, se boldog folytatás. Nem tudom, hol lehet a hiba a gépezetben, talán arra voltam ítélve, hogy csecsemőkoromban meghaljak azon a fagyos sziklán, ahova ki lettem hajítva. Hát, kicsit megcsúsztam vele, de az agyam hátsó szegletéből napok óta suttog egy hang-a saját hangom-, hogy véget kéne vetnem ennek az egész elrontott komédiának. Befejezni amit Odin megakadályozott.

Ilyen, és még rosszabb gondolatokkal értem szobám falai közé, ahol megkönnyebbülésként éltem meg, hogy már esélye sincs senkinek hozzám szólni. Hogyan vágyhatok ennyire ellentétes dolgokra ugyanabban az időben? Talán segítségre lenne szükségem. Nem..nem csak talán, de már túlságosan erős a mellkasomat szorító zsibbadtság ahhoz, hogy bármit tehessek ellene.

Az ablakpárkány szélére kiülve szórakozottan forgattam a kedvenc tőröm vékony ujjaim között. Sikerült vigyáznom rá az összes csínytevésem alatt, szinte a csodával határos, hogy még mindig nálam van. Ez volt az első tőröm, amit anyámtól kaptam.
Az egyetlen embertől, aki igazán fontos volt számomra.

Ezzel kezdődött...és ezzel is fog véget érni. Lelkem fájdalma nagyobbra duzzadt gyávaságomnál, és ágyamra dőlve megtettem a hozzám leginkább illő, legszánalmasabb dolgot, amit mégis, titkon mindenki elvárt tőlem: vágtam.