Loki enyhített körülmények mellett tengeti rabként töltött napjait, mikor is a testvérének ismét szüksége lesz a segítségére. A történet nem követi-sőt, inkább eltér-az eredeti történetet.

Van, akinek minden megadatott az életben. Természetesnek veszik a sikert, és ha véletlenül meg is botlanak, valaki mindig felsegíti őket. Gyűlölöm ezeket az embereket, teljes szívemből. Ha nem lennék tökéletesen ura az izmaimnak, erre a gondolatra ideges vicsorra húznám a számat. De az vagyok, és vékony ajkaimat csak összébb szorítom. Nem mintha valaki látná testem reakcióját a gondolataimra, egyedül vagyok a könyvtárban, ráadásul az éjszaka közepén már senki nincs ébren rajtam kívül. Ettől függetlenül magányomban is figyelek a reakcióimra, már csak megszokásból is. Nem a fegyelem az első dolog, amit jellemzőmnek tulajdonítanak, pedig több van bennem belőle, mint hinnék. Muszáj, hogy folyamatosan odafigyeljek minden rezdülésemre, és ne lássanak be a nemtörődömségem, közönyöm alá. Az évek során olyanná vált ez nekem, mint a lélegzés. Észre se veszem, hogy szenvtelenül bámulom a világot, miközben hurrikán tombol a lelkemben, és lázasan kattog az agyam. Az egyetlen rossz az egészben, hogy néha még én is elhiszem, hogy teljesen érzéketlen vagyok. Ilyenkor ha mégis átjut egy érzelem rideg pajzsomon, megrettenek, és még mélyebbre zárom magam önnön sötétségemben.

Tisztában vagyok vele, hogy ez rossz és azt a kevés embert is elmarom magam mellől, akik még küzdenének értem. Anyám halálakor még az örökké naiv bátyám orra előtt is becsaptam lelkem kapuját, és hiába, hogy ki akartam rekeszteni, valahol rosszul esett, hogy azóta se próbált meg visszajutni.

Nem is értem, mit keresek még itt, ezek között a hamis emberek között. Odin sose volt az apám, és Thor sem a testvérem, hiába kell így hívnom őket. Frigga viszont tényleg úgy viselkedett mindig is, mintha a valódi anyám lett volna. Ő nem tett kivételeket, nem kedvezett jobban a testvéremnek. Lehet ezért is fájt annyira az elvesztése. Ő volt az egyetlen, aki tiszta szívből szeretett, és hibáim ellenére is elfogadott.

Apropó hibák..tudom, hogy az utóbbi időben rengeteget vétettem a béke ellen. Ha magamtól nem tudnám, akkor a kezeimen csilingelő vékony bilincs emlékeztetne rá. Utálom, mikor rajtam vannak, főleg, mivel teljesen elnyomják a mágiámat, de csak ezzel a feltétellel jöhettem ki szűk cellámból, és látogathattam a könyvtárat. Az a bolond bátyám elhitte, hogy kezdek jó útra térni, és megbántam a tetteimet a bezártságom alatt, ezért elérte az apjánál, hogy legalább ide feljárhassak. Ennek már pár hónapja, és mivel teljesen szépen viselkedek, ezért az őrök is az ajtó elé kerültek. Utáltam, mikor a seggemben mászkáltak, roppantul zavart, hogy szinte a nyakamba lihegtek olvasás közben Ha nem lennének iskolázatlan tulkok, és ismernék a rúnákat talán még bele is olvastak volna az aktuális könyveimbe.

Különben, örülhetek, hogy Midgardi bukásom után nem végeztettek ki. Persze, ez biztos nem az öreg királyon múlt, szerintem legszívesebben megöletett volna. A napot legalábbis biztosan bánja, mikor megmentett a haláltól, és befogadott.

Gondolataimból az ajtó felől jövő hangok ragadtak ki, de nem vettem a fáradtságot, hogy felálljak kényelmes fotelemből. Úgyis mindjárt megtudom, ki nem alszik az őreimen kívül ezen a szép éjszakán.

Ha tippelni akartam volna, eltaláltam volna látogatóm kilétét.

-Testvérem! -köszöntött ölelésre tárt karokkal a villámisten, de elbizonytalanodott, mikor fülem botját se mozdítottam közeledtére. Még csak rá se néztem, a kezemben tartott könyv lapjaira koncentrálva próbáltam nem elvigyorodni a bárgyú arckifejezésére. Mire mellém ért, megszántam kicsit, hiszen mégis csak őt kell az orránál fogva vezetnem, és elhitetnem vele: megváltoztam. Persze, változtam valamennyit, buta lennék nem belátni a hibáimat. Odin útját akartam követni, de ehelyett a sajátomat kéne megtalálnom.

Megjelöltem az aktuális oldalt, és leraktam könyvemet az asztalra. Mozdulataimat halk csilingeléssel visszhangozták béklyóim. Kényelmesen hátra dőlve néztem fel bátyámra, bár ez ilyen alacsonyról nem esett jól a nyakamnak. Én se nőttem kicsire, de mindig is eltörpültem mellette mind magasságban, mind izmokban. Ezek lényegtelenek voltak, mert észben meg..hát, szegény nem tartozott a legokosabbak közé. Nem mondom, meg van a magához való esze, de sose érdekelte őt egyik tudományág se, csakis a küzdelem. Egyébként szerintem már csak ezért sem válhatna jó uralkodóvá. Lobbanékony természete sem vált előnyére, de úgy különösebben a haditechnikákhoz se értett. Tudom, hogy meg akarta tanulni, de a tehetség kivételesen nem bizonyult elegendőnek. Nem volt belőle sose problémája, mert ott voltam mellette én. Akárhányszor ötlet kellett vagy tanács, hozzám fordult, pedig én elég gyakran vezettem tévútra. Ő mégis megbízott bennem a mai napig, amit egyszerűen nem tudok megérteni. Még saját magamba se bízok néha, nemhogy másban. Tudom, tudom..én vagyok a paranoiás.

-Van egy kis időd?- kérdezte miközben egyik lábáról állt a másikra. Én csak felvont szemöldökkel néztem vissza rá. Fogoly vagyok...az időn kívül nincs is másom.

-Mit akarsz?-kérdeztem. Hangom hidegen és érdektelenül szólt, pedig kíváncsivá tett, hiszen nem szokott ilyen bevezető kérdésekkel bajlódni.

-Segítened kell.-közölte, miközben ég-kék szemeit az én tekintetembe fúrta. Ajjha, fő a határozottság.

Ciccegve ráztam a fejem, és fontam össze karjaimat mellkasom előtt.

-Nem kell nekem semmit se csinálni-feleltem, és otthagyva őt a széles párkányhoz sétáltam. Kellemesen hűs levegő áradt be rajta, amitől még a kedvem is jobb lett. Nyilvánvalóan nem attól, hogy ugrathatom kicsit a testvéremet.

-Kérlek, Loki-trappolt utánam, és megragadva a vállamat határozottan maga felé fordított.

-Eressz-szűrtem a fogaim között, és ha a fal nem állta volna utamat, hátrébb léptem volna. De Thor nem eresztett, makacsul szorongatott, és elszántan nézett rám. Igyekeztem továbbra is a szenvtelen arcom mutatni felé, de kezdtem kijönni a béketűrésből, nem szerettem, ha csak úgy random tapogattak. Valószínűleg ez neki is az eszébe jutott, mert pár pillanatnyi farkasszemezés után úgy engedett el, mintha égetnék.

-Mit akarsz?- tettem fel ismét a kérdést, kicsit békülékenyebb hangon.

-Apánk azt szeretné, ha részt vennék a tanács ülésén-mondta, és magába roskadva ült le a párkányra. Midgardi legyek, ha értem, mi a baja ezzel.

-Nem erre vágytál mindig is? Részt venni a megbeszéléseken, és közelebb kerülni a trónhoz?-kérdeztem halkan, és én is leültem mellé. Szerencsére éppen elég széles volt a hely kettőnknek is, nem kellett összepréselődni.

-De.- bólintott bizonytalanul, mire elszabadult pár aranyszínű tincse. Elég ziláltan festett, és láthatóan úgy is érezte magát. Szerintem születésnapom van, csak nem tudok róla. Imádom az ilyen helyzeteket.

-Akkor most mi bajod?-kérdeztem, de igazából kezdtem unni a faggatózást.

-Mit fogok csinálni, ha a régi csatákról beszélnek, meg a gazdaságról, vagy akármiről, és én nem tudok hozzászólni a témához?-meredt rám kétségbeesetten. Nem bírtam ki, felnevettem. Ez jó. Szenzációs. Épp az előbb gondoltam rá, hogy agyilag nélkülem el van veszve, erre tessék. Még a könnyem is majdnem kicsordult, de Thor döbbent arca előbb sértődötté vált, és őszinte szomorúságot véltem felfedezni szeme csillanásában. Már épp felpattant volna mellőlem, hogy itt hagyjon, de megragadtam köpenye sarkát, miközben megembereltem vonásaimat, és már csak a tekintetem tükrözte, mennyire jól mulatok.

-Maradj, testvér-kértem. Azt hiszem az, hogy testvéremnek hívtam, megtette a hatását. Elmúlt az előző perc sértettsége, átváltott hálába és megkönnyebbülésbe. Ismét hatalmas medveölelésre nyitotta karjait, de még időben megtorpant. Tanácstalanul állt előttem, hiszen egyik ismerőse sem ilyen antiszociális, mint én, és sose tudta jól kezelni a helyzeteket. Végül egy hatalmas sóhaj kíséretében megszántam, és tettem még egy lépést a megjavulásom felé, mikor legnagyobb meglepetésére hagytam, hogy megszorongasson.

-Segítek neked-morogtam a mellkasába, és még aznap este eldöntöttem, hogy magam mögött hagyom a múltam, és ezentúl tényleg úgy fogok élni, ahogy akarok, nem pedig árnyakat követve.