" The sweetiest perfection

to call my own.

The slighest correction

couldn't finely hone..."

Apám maga elé rendel. Állok újra előtte, és látok valamit rajta. Az egész megjelenése, ahogy ül, ugrásra készen, mégsem érzem benne azt, hogy támadni készül.

- Fiam. Sokáig azt hittem, életem legrosszabb döntése volt, hogy akkor téged elhoztalak. Téged okoltalak mindenért, csak hogy magam felmentsem. De rájöttem, az én hibám, hogy olyannál váltál, amilyenné. Mikor láttalak lezuhanni, mikor a két fiam között kellett döntenem, és én Thor választottam, veled együtt a lelkem egy része is lezuhant a semmibe. Anyád vádjai és ütlegei, bátyád szemrehányó tekintete, hogy szinte öntudatlanul a fájdalomtól, a gyásztól és az önvádtól rótta a palota folyosóit, rádöbbentett, tehettem volna mást is. De akkor ott csalódást éreztem, hogy minden amit tanítottam, minden számodra félreérthető volt. Hogy talán a gonoszság, amit igyekeztem gyermekkorodtól kezdve kiirtani, az volt az, ami csak a rosszra és a pusztításra emlékeztetett téged abból a sok dologból, amit átadtam neked. Azt hitted, amit háborúban teszünk, az megengedett békeidőben is. Nem. 

Feláll, de nem jön le a lépcsőn. - Thor tanult a hibájából, de te, csak tetézted. Megszegted a  törvény, pedig tudtad, hogy Midgard megtámadásáért lakolnod kell akkor is, ha győzöl. Ha uralmad alá hajtod a halandók világát, akkor hadat üzensz Asgardnak. Hadat üzensz nekem. 

- Apám - suttogom, de erőtlen hangom nem jut el hozzá.

- Aztán megtudtuk, hogy élsz, és távollétedben ültünk vigadalmat, megünnepelvén, hogy hamarosan visszakapunk. Annál nagyobb volt a bánatunk, mikor megtudtuk, mi végre jöttél vissza. Nem ide, hozzánk, nem, hanem Midgardra, a sereged élén. És elloptad a Tesseractot. Fiam. Amit én teszek annak mindig oka van. De veled nem tudtam józan ésszel gondolkodni. Bevallom, és szégyenlem, a kivégzéseden gondolkodtam, mikor Thor visszahozott. De anyád máshogy döntött, s megfenyegetett, ha nem hagylak életben, az ő temetését is szervezhetem. És te azt mondod, ő nem az anyád. 

- Már nem mondok ilyet. S nem is gondolok. - Ezt már hangosabban mondom ki. - Itt az otthonom, és ti vagytok a családom. Nem maradt nekem már semmi más. 

- Loki - Végre elindul hozzám. Már nem királyom, aki előtt meghajolnom kell. Gungirt, hatalmának jelképét maga mögött hagyja, és én hónapokkal ezelőtt, kihasználtam volna ezt. Megérzi, talán meglátja szemem villanását. - Az kell? Vedd el. Végezd be, amit annyiszor elterveztél. Vedd át a trónt, nem fogok védekezni. Ahogy anyád sem. - Nyílik az ajtó, anyám lép be, és apámba karolva állnak előttem. Fejüket lehajtják, s nem mozdulnak. - Sőt. Fivéred is szolgád lesz, ha engem legyőzöl. 

Mi ez a színjáték? - tűnödöm, hiszen varázsütésre Thor is megjelenik. pörölyét még az ajtóban leteszi, és apám mellé térdel, hogy aztán ők is kövessék a példáját.

Asgard királya, királynője és hercege ím behódolt nekem. De mi haszna? Letérdelek én is, és átölelem őket. Anyám sírva fakad, s Odin arca is ellágyul. Thor pedig megkönnyebbülten sóhajt.

- Álljatok fel! Vagy maradjunk így együtt mindörökké. Nem vágyom már semmi másra. 

- Méltóvá váltál Loki. - Nem értem miért mondja ezt apám? Mire és miért? Soha ilyen megtört és céltalan nem voltam még. Hát ennyi elég lett volna? Valóban félreértettem mindent. Pedig milyen okosnak hittem magam. S Thort mennyire lenéztem. 

Kinyújtom most a kezem, és el sem hiszem; Mjolnir felemelkedik és a tenyerembe siklik a nyele. Várom a mennydörgést, mit Thor képes vele megidézni, de engem nem villámok, hanem szikrázó zöld éteri anyag vesz körül. Zubog a vérem, az erő eltölt, átcikázik a csontjaim mélyére.

Nézem perceken keresztül a változást, aztán inkább őket figyelem; a büszkeséget az arcukon, még Thorén is, és amit látok, életkedvvel tölt el. Magasba emelem fivérem pörölyét, és meglepődöm, mennyire könnyű és légies. 

- Ez valami próba volt?

- Annak tűnik? - Apám szeme mosolyog, és a hangja vidám. 

- Ne fogadhatom el. Ez bátyám fegyvere, az övé, s nem tartok rá igényt.

- Akkor mit adjak hát neked Loki? - kérdi Odin, arcán soha nem látott vidámsággal. Anyám hozzábújik, s ez meglep. Sosem mutatták ki előttünk egymás iránti érzelmeiket. - Nos, kedvesem, mivel a fiunk ennyire megváltozott, Thor, hozzátok be az ajándékát, amit azt hiszem szívesen megtart majd, s aminek szívből fog örülni.

Gyermek vagyok, ki ajándékot remél, s izgatottá válok e pillanatban. Vajon mi értékes fegyvert szán atyám nekem? Talán az Örök tél szelencéjét, hisz örökségem az és nem ajándékként kellene kapnom. De amit kapok, azt remélni sem mertem.

Az ajtó nyílik, és Jane Foster, Thor fivérem halandó kedvese lép be. Rég nem láttam és tudom, ami Asgardban néhány hónap, az a Földön több év. A nő karjában csecsemő és pár éves kisfiút vezet jobbján. Mi lehet az ajándék? Vajon mögöttük hozzák?

Pár lépésre vannak tőlünk, Jane arca ellágyul, amikor hirtelen a kisfiú kezét kitépve a markából nekiiramodik, és futva közelít felénk. A szeme barnán kacag, ahogy ő maga is. Akaratlanul is leguggolok hozzá, és nyakamba borulva ontja puha csókjait rám.

- Apa, apukám! - sikoltja nevetve, és én térdre borulok. - Édesapa! 

Sír ő is, sírok én is. Arcom a sűrű fekete hajba fúrom, mélyen lélegzem be az illatát. Ez az illat beleivódott a sejtjeimbe, mikor először magamhoz öleltem. 

- Jane és Thor nevelték a fiad eddig, s bátyád nem feledkezett meg róla, mit ígért neked, hogy fiad tudjon rólad mindent. Közben nekik is megszületett a lányuk, és a két gyermek testvérként szereti egymást. De e pillanattól kezdve, visszakapod azt, ami amúgy is a tiéd volt, és kérlek, bocsásd meg nekem, hogy elszakítottalak tőle. - Apám hangja elcsuklik, és ahogy ránézek egy pillanatra fellobban benne az, amit akkor láttam, mikor bevallotta a múltam. Talán most is attól fél, hogy magamból kikelve felelősségre vonom? 

Rég volt az már, az a Loki meghalt ott, Midgardon a kórház ridegen fehér falai között.

Felemelem magamhoz a fiamat, könnyáztatta kis arcát összeérintem az enyémmel. 

Kint ülünk az erkélyen, a kis Loki az ölemben alszik, arca kipirul miközben az álmok világát járja. Thor mellettem ül, és a messzeségbe réved. Jane nem messze tőlünk szoptat, és elálmélkodom anya és lánya mennyire képesek egymásba feledkezni.

- Jane már terhes volt, mikor megszületett a fiad. Ő szoptatta. Csak pár hónapot hagyott ki Loki, pár hónapig más tejét kapta. Jane ragaszkodott hozzá, hogy ne tápszeren nőljön fel. Nem baj, ugye?

- Én úgysem tudnám eteni. - Megtelik a lelkem is melegséggel. Mennyire más lett a világ, mint volt reggel. - Azt mondta nekem... vagyis apának szólított.

- Mégsem hívhat az anyjának. Nem? - Fogós kérdés. Hiszen az anyja végül is meghalt Midgardon. Van sírja, talán virágok is rajta. 

- Igaz - Jane, vállán a kislányával hozzánk lép. Megszépítette az anyaság, és meg is változtatta. Megsimogatja a fiam arcát, és olyan szeretettel néz rá, hogy mindent megbocsájtok neki. - Apánk azt mondta, a halandók nem emlékeznek rám. Jane mégis. Ez hogy lehet? 

- Úgy látszik nem csak te tudsz hazudni öcsém, hanem én is. És ez a történet sokkal hihetőbb, mint az igazság. Lorelei gyönyörű halandó volt, akivel egymásba szerettetek, s aki miután fiúnak adott életet, sajnos meghalt. Te ezt nem tudtad elviselni, és haza menekültél a gyászoddal, a fiadat pedig Jane-re bíztad.  Most elérkezettnek láttad az időt, hogy úgy tudj a fiad szemébe nézni, hogy ne halj bele a bánatba, és ne okold őt az anyja haláláért. Hogy tetszik?

- Ravasz vagy, Thor. Mit ne mondjak, egész tehetséges vagy. - Óvatosan a vállamba öklöz, és int Jane-nek, hogy az alvó kislányt adja át neki.

- A legjobbtól tanultam - kacsint rám, és a kislánnyal a karjában eltűnik a kastély hűvösében.

- Hiányozni fog a fiad Loki. Ugye néha elhozod majd - dől hátra Jane a székben. Eszembe jut, hogy soha nem hagyhatom el Asgardot. 

- Jobb lenne, ha ön jönne el hozzá. Amikor csak akar, a kislányával együtt. Vagy akár maradhatnának is. - Jane álmodozva néz rám, aztán a fiamra. 

- Ugye milyen csodálatos érzés?

- Ez a legédesebb tökéletesség, Jane. Hogy magaménak tudhatom. - Loki kicsit mocorogni kezd, és lassan kinyitja a szemét. A szeme az apjáé, Starké, akit ez a test, és ez az elme már nem tekint másnak, csak sejtek és gének halmazának, aki azt a röpke időt töltötte velem, ami ahhoz kellett, hogy ez a csoda megfoganjon. - Bármit is változtatnék, akkor se lenne jobb. Nem is lehetne jobb. Eddig semmim nem volt, mostanra minden az enyém! Ő a minden.. te vagy a minden, fiam!