[Név] - Keresztnév/becenév

[T/Név] - Teljes név (vezetéknév + keresztnév)

[O/Név] - Az ország neve ahol élsz (vagy ahol a karaktered él)

   Magadban halkan dúdolva lépkedtél az ismerős épület felé, az egyik kezedben a judo cuccodat rejtő táskát lóbálva. Bár az edzés csak később kezdődött, úgy döntöttél ma hamarabb mész, hogy legyen egy kis időd Shinichiro-val beszélgetni. Talán akartál egy kicsit játszani Manjiro-val is, de ez természetesen csak egy mellékes cél volt. Mindenesetre a lényeg az volt, hogy a két testvér legalább egyikének társaságára vágytál, és tulajdonképpen édes mindegy volt, hogy melyikükkel töltöd el végül azt a két órát, ami az edzés kezdetéig még hátra volt.

   Arra azonban egészen biztosan nem számítottál, hogy amikor odaérsz a ház üresen fogad majd. Értetlenül pislogva néztél körbe a nappaliban, ahol általában lógtak a fivérek vagy legalább a nagyapjuk, de amikor sem ott, sem máshol nem találtad őket, végül utolsó lehetőségként átmentél a dojo-ba. Ott meg is lelted a keresett személyeket, ahogy a nagyapjuk előtt térdeltek.

   Egy kislánnyal maguk mellett.

   Meglepetten pislogtál a szőke lányra, aki kicsit fiatalabbnak tűnt, mint Manjiro és az arcvonásaiban hasonlított a két fiúra, bár ezt csak akkor vetted észre, amikor alaposabban szemügyre vetted. Volt egy olyan halvány sejtelmed, hogy talán a lány Shinichiro és Manjiro rokona lehetett.

   - Shinichiro! – hallotta meg a hirtelen kiáltást, ami a Sano nagyapa száját hagyta el, mire kissé összerezzentél.

   - Nem kell kiabálnod nagyapa – felelte Shinichiro nyugodtan, fekete szemeivel unottan nézve körbe. Ahogy ezt tette, természetesen megpillantott téged az ajtóban állva, és a tompa tekintete azonnal felcsillant, az arca felragyogott, még a vak is láthatta, hogy mennyire örült a jelenlétednek. Erre halkan felkuncogtál, és beljebb léptél, ahogy az idős férfi oda sem figyelve legidősebb unokája szavaira tovább ordított.

   - Manjiro! – mondta, és a szólított fiú hasonló nyugalommal reagált a nevére, mint bátyja. – Emma!

   Szóval Emmának hívták a lányt. Nem japán név volt, ami elgondolkodtatott vajon valamelyik szülője külföldi volt-e. Vagy csak a szülei jobban kedvelték a nyugati neveket?

   - Mostantól testvérek vagytok! – fejezte be az idős férfi, mire meglepetten pislogtál, majd kérdőn a még mindig téged néző Shinichiro-ra pillantottál. A fiú éppen olyan döbbentnek tűnt, mint te, ahogy végül a Manjiro mellett térdelő lányra nézett, ajkait halk „Huh?" hagyta el.

   - Ő külföldi nem? – kérdezte Manjiro. – Az Emma külföldi név.

   Halkan felszisszentél, amikor a következő pillanatban egy erős ököl landolt a fiú fején, amiért ilyeneket kérdezett. A nagyapjuk jó edző volt, de az ökle halálos. Szerencsére Manjiro és Shinichiro már hozzászokott az effajta ütésekhez, valahol már arra gondoltál, hogy a két fiú feje betonból lehetett.

   - Jobb, ha ti hárman kijöttök egymással – figyelmeztette a gyerekeket az idős ember, és megfordulva az ajtó felé indult, így végre észrevéve téged, aki még mindig az ajtóban álltál. – Á, [Név], korán jöttél, az edzés csak két óra múlva kezdődik.

   - Tudom, csak gondoltam előtte eltöltök egy kis időt a fiúkkal – felelted, odébb lépve, hogy a férfi kimehessen melletted az ajtón, és köszönésképp meghajolva. – De úgy tűnik, hogy rossz időpontot választottam erre.

   - Sosem jössz rosszkor – mondta a férfi, és jelentőségteljesen a titeket csendesen bámuló hármasra pillantott, pontosabban Shinichiro-ra, aki kissé zavartan elpirult. A férfi mormogott valamit magában tavaszról és fiatalságról, de nem teljesen értetted, mit mondott. – Emma ma érkezett, mostantól ő is a család része. Remélem annyira jóban leszel majd vele, mint a másik kettővel.

   - Ebben biztos vagyok – mosolyodtál el, és végignézve, ahogy a férfi elmegy a három Sano testvér felé léptél. Manjiro halkan jajongva fogta fájó fejét, míg Shinichiro kárörvendően nevetett rajta.

   - Semmit se tudsz a lányokról – közölte az öccsével a fiú, míg te fél szemöldököd felhúzva álltál meg előttük. Shinichiro ezután a Manjiro oldalán ülő lány felé fordult, és vigyorogva magára mutatott. – Hé, Emma! A bátyád majd vigyáz rád! Jóképű vagyok, de próbálj meg nem belém szeretni.

   - A hajad furcsán néz ki – motyogta a lány, mire te és Manjiro hangosan felnevettetek a legidősebb Sano arcán megjelenő kifejezéstől.

   - Úgy tűnik te vagy az, aki nem tud semmit a lányokról – mondta a szőke fiú, és vigyorogva rád pillantott. – Csoda, hogy [Név]-nee el tud viselni.

   - Kussolj! – kiáltott fel sértődötten a feketehajú, felpattanva a helyéről. Erre újabb nevetést váltva ki belőletek kettőtökből, míg Emma csak némán nézett hármótokra. – [Név], legalább te ne nevess!

   - De igaza van – vontál vállat, figyelve a fiú sértett arckifejezését. Míg ő azzal volt elfoglalva, hogy duzzogjon, te a csendes lány felé fordultál, és a lehető legkedvesebb mosolyodat igyekezve az arcodra ölteni lehajoltál felé. – Szia Emma. Én [T/Név] vagyok, és ha nem bírsz majd már ezzel a két sráccal, nyugodtan keress meg. Tudom, hogy néha sokak lehetnek egy kissé.

   Az ezen szavaidra kiérdemelt méltatlankodó zajokra oda sem figyelve nézted, ahogy a lány arany szemei egyenesen a tieidbe mélyedtek. A lány arca kifejezéstelen volt, de biztos voltál benne, hogy furcsa volt neki ez a helyzet. Később majd jól kifaggatod Shinichiro-t arról, hogy mi is történt pontosan.

   - A te neved sem japán – mondta végül a lány, mire továbbra is mosolyogva bólintottál.

   - Igen, én [O/Névből] költöztem ide, szóval nem vagyok Japán – felelted, mire a kislány megértően bólogatott. – Mi lányok, és külföldi nevűek tartsunk össze. Ha összefogunk könnyen legyőzzük a bőgőmasinát és a fafejűt.

   - [Név]-nee, ma nagyon gonosz vagy! – nyavajgott a fafejű Manjiro, mire a bátyja egyetértően bólogatni kezdett, amitől az Emma által helyesen „furcsának" nevezett haja kissé összekuszálódott, noha a végtelen mennyiségű hajzselé, amit rákent nem engedte, hogy teljesen szétessen.

   - Igen, [Név] szörnyű vagy ma – kontrázott rá a legidősebb, mire te csak a szemeid forgatva néztél rájuk.

   - Ti vagytok szörnyűek – tudattad velük, ezzel beléjük fojtva a további panaszkodást. – Azt tudtam, hogy Shin szörnyű a lányokkal, de nem tudtam, hogy te is ennyire nem értesz hozzájuk Manjiro. Szegény Emma, sajnálom, hogy ilyen helyre került.

   - Hé, mindent megpróbálunk! – védekezett ismét a fekete hajú, de nálad süket fülekre talált. Amikor ezt észrevette duzzogva elhallgatott, te pedig éppen fordultál volna vissza a húgukhoz, amikor a fiú ismét megszólalt. – Amúgy, miért is jöttél ilyen korán?

   - Ó, csak unatkoztam otthon, és gondoltam amíg az edzés kezdetére várok, tarthatnál nekem némi társaságot – felelted, majd a fiúra nézve kissé összehúztad a szemeid. – Ráadásul arra gondoltam, ha ma hamarabb jövök, nem fogsz tudni ellógni az edzésről.

   - Ugyan már, sokkal jobb dolgokat is csinálhatnánk a hülye edzésnél – sóhajtott fel a fiú, és ártatlanul pislogva igyekezett meggyőzni erről az álláspontjáról téged is. Valójában te nagyon élvezted az edzéseket, de be kellett látnod, hogy megértetted, miért akarta mindig ellógni őket. Te és Shinichiro már fekete övesek voltatok, és noha nem tudtatok mindent, annyit már igen, hogy az edzések ne legyenek annyira izgalmasak, mint annak idején. Ezért is volt, hogy a fiú gyakran nem vett részt rajtuk. Meg azért, mert a fekete öve ellenére soha nem tudott elverni téged.

   - Hallgatlak – biccentettél, hogy fejtse ki. A fiú erre csendben megvonta a vállát.

   - Nem tudom, majd kitaláljuk – mondta végül, ezzel csak egy fáradt sóhajt érdemelve ki tőled.

   - Még van addig másfél óránk, szórakoztass, és meglátom – adtad be félig-meddig a derekad, és figyelted, ahogy ezekre a szavakra boldogan a levegőbe öklözött, majd megragadva a kezed kihúzott a dojo-ból, egyenesen a kis fészerébe.

   Végül a szórakozás abból állt, hogy segítettél neki a motorját bütykölgetni, és közben halkan beszélgettetek. Másnak ez talán nem lett volna elég szórakoztató, hogy kihagyja az edzést, azonban két órával később azon kaptad magad, hogy észre sem vetted milyen gyorsan eltelt az idő, és az edzés már fél órája elkezdődött.

   Összeráncolt szemöldökkel néztél fel a fiúra, aki felkelve mellőled nyújtózkodva igyekezett enyhíteni a görcsös ülés miatt keletkezett hátfájdalmán. A te hátad is eléggé fájt már, és te is igyekeztél olyan pozícióba helyezkedni, ami segíthetett enyhíteni azt, de bárhogy fészkelődtél egyszerűen sehogy sem volt jó.

   - El se hiszem, hogy tényleg elérted, hogy ellógjam az edzést – mondtad, ahogy végül te magad is felkeltél a kis sámliról. Shinichiro erre csak felnevetett, de az arcán lévő büszke elégedettséget nem tudta elrejteni. Nyilván nagyon elégedett volt magával, amiért elérte a célját, de valóban be kellett látnod, hogy igazából ez egyáltalán nem volt csoda. Te és ő már régóta ismertétek egymást, és a társasága valami olyasmi volt, amit sosem tudnál megunni. Mellette a semmittevés is szórakoztató volt.

   - Van egy találkozóm megbeszélve a srácokkal, menjünk – mondta, felkapva az iskolatáskáját, amit akkor dobott ide, mikor hazaért, mielőtt a nagyapja még a dojo-ba hívta volna, hogy bemutassa nekik Emmát. Te magad is felvetted az edzőcuccodat, és nem ellenkeztél. Már felesleges lett volna elmenni az edzésre, szóval akkor már lóghatnál a barátaiddal is.

   Ahogy elhaladtatok a dojo mellett azonban Shinichiro hirtelen megállt, és a bent edző gyerekekre nézett. Te magad is azonnal abbahagytad a sétálást, és érdeklődve pillantottál te is be a terembe, így meglátva Manjiro-t és Keisuke-t. Természetesen a középső Sano testvér egyedül edzett külön a többiektől, a rúgásai ugyanis komolyan veszélyesek voltak, annak ellenére is, hogy még csak hatéves volt. Kissé még te magad is tartottál attól, hogy közvetlenül bekapd egy rúgását.

   Keisuke ellenben hozzátok közel gyakorolt a többi gyerek között, és ha nem ismerted volna személyesen a Manjiro-hoz fűződő szoros barátsága miatt, akkor nem is emelkedett volna ki a többiek közül. Így azonban nem csak azonnal észrevetted őt a sok gyerek között is, de azt is felismerted, mennyit fejlődött a legutóbbi edzés óta. A fiú is tehetséges volt, és valahol büszke voltál a gyors fejlődésére.

   - Pihenhettek! – hallottad meg a Sano nagyapa hangját, amire a gyerekek azonnal engedelmesen abbahagyták a gyakorlást, hogy kissé kifújják magukat. Tekinteted róluk a most az ajtófélfának dőlő Shinichiro-ra futtattad, aki egyik kezét a nadrágzsebébe süllyesztve vigyorgott a kisöccse barátjára.

   - Keisuke! – szólította meg a fiút, aki azonnal felétek fordult. – Egész jó vagy egy punkhoz képest.

   - Shinichiro, [Név]! – kiáltott fel a fiú, ahogy megpillantva kettőtöket az egész lénye boldogan felragyogott. Shinichiro szinte alig láthatóan összerezdült a hirtelen hangos kiáltásra, míg te csak halkan nevetve intettél a fiatalabbik fiúnak. Ő és Manjiro nem ismerték egymást olyan régóta, de mivel közel voltak korban, és hasonló dolgok érdekelték őket, hamar nagyon jó barátok lettek. Te persze a barátságuk kezdete óta ott voltál, elvégre eleinte a legtöbb interakció a kettő között a dojo-ban történt. Ezért elég jól ismerted már a kölyköt, és szinte annyira hozzád is nőtt már, mint a Sano testvérpár.

   - Nem kell kiabálni – mondta Shinichiro, majd a nagyapjára pillantott, aki észrevéve őt azonnal felétek lépett. Erre a látványra a fiú ellökte magát a faltól, és megragadva a kezed maga után húzva elrohant. Még hallottad az idős férfi hangját, ahogy utánatok szólt, de az unokájának nyilván esze ágában sem volt, hogy megálljon.

   - Shinichiro! – Fél szemöldököd felvonva pillantottál az előtted rohanó fiú hátára, aki úgy tett, mintha nem is hallotta volna a nagyapja kiabálását. – Legalább [Nevet] ne vidd bele a rosszba!

   - Ne is hallgass rá [Név], semmi rosszat nem teszünk – mondta a fiú, míg te csak a szemeid forgatva futottál utána, és visszaszorítva a te kezedet markoló kezét bólintottál.

   - Persze, egy percre sem gondoltam, hogy bármi rossz lenne abban, hogy kihagyjuk az edzéseket – mondtad, nagyon figyelve rá, hogy jól hallható legyen a hangodból a szarkazmus. – Főleg az én esetemben, mi ugyanis még fizetünk is azért, hogy járhassak az órákra.

   Erre a fiú nem felelt, de a halvány vörös árnyalat a füle hegyén tökéletesen megmutatta mennyire zavarban van a ténytől, hogy miatta a pénz, amit ezért az óráért fizettek a szüleid a kukába megy. Nyilván lelkiismeret furdalása volt, de az is egyértelmű, hogy akkor sem küldene vissza oda. Shinichiro éppen annyira szeretett veled időt tölteni, mint te vele, és semmi esetre sem akarta feladni a mai lehetőséget, amit veled tölthet azért, hogy te részt vehess az edzésen.

   Ezt természetesen nagyon jól megértetted, éppen ezért csak a fejed ingatva ennyiben hagytad a témát.

   - Szóval, mi a mai program? – kérdezted, amit újabb néhány másodperces csend követett, majd a fiú kissé zavartan mosolyogva hátrafordult feléd. Az arcán lévő kifejezésből tudtad, hogy semmi jót nem terveztek.

   - Van egy banda... - kezdte, de te azonnal feltetted a szabad kezed, ezzel beléfojtva a további szavakat.

   - Nem is tudom, mire számítottam – ráztad a fejed, míg ő csak ártatlanul pislogott rád, de nem mondott többet.

   Egy nap ő fogja a vesztedet okozni.

━━━━━━━━「₪」━━━━━━━━

   Fáradtan hevertél a Sano ház kényelmes és meglehetősen méretes kanapéján, lábaidat Shinichiro-n pihentetve, aki hosszú ujjaival hozzáértőn masszírozta fájó talpaid. A fiú büntetése volt ez, amiért belerángatott egy újabb harcba, és amiért az ő védelmezése közben több kellemetlen sérülést is szereztél. Az egyik ilyen a bal szemöldöködön végigfutó vágás volt, a legrosszabb, ugyanis szörnyen fájt, és még jobban vérzett. Már természetesen be volt kötve, és elállt a vérzés, de amikor az egyik ellenséges bandatag egy kést lóbálva rád támadt, és sikeresen megvágott, nagyon kellemetlen volt a megállás nélkül a szemedbe folyó vörös vér.

   Fél szemed becsukva harcolni egy különösen nehéz kihívás volt, de nem kellett érted aggódni. Szerencsére nem lett senkinek sem komolyabb baja, a te sérülésed volt az egyetlen, amit a fiú a késsel tudott okozni, de lehetett volna nagyon durva következménye ezen cselekedetének.

   - Szóval, Emma-chan a féltestvéretek, egy másik anyától – mondtad, ahogy bólogatva hallgattad barátod magyarázatát arról, hogy milyen rokonságban voltak pontosan a kislánnyal. – És az anyja hagyta itt. Valószínűleg nem fog visszajönni érte, igaz?

   - Attól tartok – felelte a fiú, és a lábaidról most a szemeidbe nézett. Az arcán enyhe komorságot láttál, nyilván komolyan vette a nagytestvéri felelősségét az új húga felé. Shinichiro volt a tökéletes báty, még neked is be kellett vallanod, hogy néha féltékeny voltál Manjiro-ra, hogy ilyen jó nagytestvére volt. Ha valaha is lett volna egy bátyád, azt akartad volna, hogy olyan legyen, mint ő. – Mostantól mindent meg kell tennem, hogy segítsek neki megszokni ezt az új helyzetet, és éreztessem vele, hogy itt szeretjük őt.

   - Nos, én is itt vagyok, ha esetleg kell egy kis segítség – mondtad, ajkaidra kötekedő vigyor kúszott. – Elvégre, az első találkozásotokkor mindenki láthatta, hogy mennyire nem értesz a lányokhoz. „Jóképű vagyok, de próbálj meg nem belém szeretni"

   - Csak fel akartam vidítani – védekezett a fiú, és nagy tenyerei mögé rejtette céklavörösre pirult arcát. A látványra csak felnevettél, de nem cukkoltad tovább. Úgy tűnt, hogy a fiú önként mélyebbre ássa a sírját. – De ez rád nem vonatkozik egyébként.

   - Hmm? – kérdezted értetlenül. Nem vonatkozott rád mi? Téged nem akart felvidítani?

   - Jóképű vagyok, szóval igyekezz, és szeress végre belém – felelte, ezzel elérve, hogy köpni-nyelni se tudj. Őszintén, egyáltalán nem számítottál rá, hogy valami ilyesmit fog mondani, és hirtelen azt sem tudtad, hogy nevess-e vagy sírj. Végül azonban, ahogy az agyad teljesen feldolgozta, hogy mit mondott az előbbi mellett döntöttél. Hangosan felnevettél, és a fejed rázva nézted, ahogy a fiú erre csak még jobban elvörösödik.

   Azonban ezúttal nem takarta el az arcát.

   Shinichiro már egészségtelenül vörös volt, a vak is tökéletesen láthatta, hogy nagyon zavarban volt, és valószínűleg legszívesebben elsüllyedt volna. Azonban ennek ellenére se szakította meg a szemkontaktust köztetek, ahogy nevető formádat nézte. A tekintete komoly volt, mintha tényleg komolyan gondolta volna.

   A nevetésed lassan elhalt, és csendesen néztél vissza a fiúra.

   És ekkor úgy tűnt, mintha az idő megállt volna. A világ megszűnt létezni körülöttetek, és csak ti ketten maradtatok. Shinichiro fekete szemei nem rebbentek odébb, csakis téged nézett, te pedig egyszerűen képtelen lettél volna elszakítani róla a pillantásod, még akkor is, ha akartad volna. De őszintén, nem is nagyon akartad. Szeretted a szemeit, az arcát. Igaza volt, tényleg jóképű. Bár, az a frizura... egyszerűen túl sokat rontott az összképen.

   - Megsérültél – hallottad meg a hangot, ami azonnal mind a kettőtöket kirántott az egymást való bámulásból, és fejedet oldalra fordítva néztél a szoba ajtajában álló Emmára. A lány téged figyelt, pontosabban a szemed feletti fehér kötést, melynek a közepén áttetszett az alvadt vér.

   - Igen, de ez semmiség – mondtad, és igyekeztél a lehető legjobb megnyugtató mosolyod ölteni magadra, hogy ne ijeszd el a kislányt. Meglepetésedre azonban úgy tűnt, hogy Emmát nem zavarta a vér látványa.

   - Mi történt? – kérdezte, és kissé habozva ugyan, de belépve a szobába közelebb jött hozzád. Ennek ellenére nem túl közel.

   - Volt egy fiú, akit meg kellett tanítanom arra, hogy a kés nem játék – felelted, figyelve a lány kifejezéseit. Ha csak a legkisebb jelét is mutatta volna, hogy kellemetlenül érzi magát ettől a témától, azonnal másra terelted volna a szót. De Emma látszólag nem ódzkodott ettől, sőt, valójában úgy tűnt, minta ezzel csak még jobban felkeltetted volna az érdeklődését.

   - Legyőztél egy fiút? – kérdezte, hangjában enyhe csodálatot hallottál, amitől a mosolyod tovább lágyult.

   - Nos, nem csak egyet, de igen. Legyőztem – mondtad, és élénken tisztában voltál a ténnyel, hogy Shinichiro feszülten hallgatta minden szavatokat. Ezt onnan tudtad, hogy a még mindig a lábfejed masszírozó kezei kissé erősebben megszorítottak.

   - De a fiúk erősek és durvák – mondta a lány, majd egy pillanatnyi gondolkodás múlva hozzátette. – A bátyám Izana mindig azt mondta, hogy egy lány sose győzheti le a fiúkat.

   - A bátyád tévedett – ráztad a fejed, magadban elraktározva a lány által véletlen elfecsegett információt. Ezek szerint volt egy testvére, akiről valószínűleg még Shinichiro sem tudott, legalábbis abból ítélve, hogy az egész teste megfeszült az említésére erre következtettél. – Nézz csak rá Shin-re. Még te is könnyedén legyőznéd.

   - De sokkal nagyobb nálam – nézett bizonytalanul az újdonsült bátyjára a lány, míg az igyekezett nem hangosan elégedetlenkedni azon, hogy megint gyengének nevezted.

   - De gyenge – vontál vállat, és végül elhúzva a lábad barátod kezei közül felültél, és az ujjaddal közelebb invitáltad magához a kislányt. Emma egy pillanatig úgy tűnt, hogy nem akar közelebb jönni, de végül lassú léptekkel eléd állt, és oldalra fordítva a fejét tárta fel neked a fülét. Lehajolva elég közel hajoltál hozzá, hogy jól hallhassa a suttogásod, míg Shinichiro ne halljon semmit. – Ha valaha is csinál valamit, ami miatt legszívesebben megütnéd, csak szólj nekem. Elintézem, végül is te nem ütheted meg a bátyádat.

   - De miért tenne olyat? – kérdezte elhúzódva.

   - A testvérek néha tudnak olyan idegesítőek lenni, hogy legszívesebben megfojtaná őket az ember – felelted halkan nevetve, majd Shinichiro-ra pillantva a lányra kacsintottál. – Ha Shin-ről van szó, még én is néha úgy érzem meg akarom ütni. De egy valami biztos, és ezt nagyon jegyezd meg Emma-chan.

   A kislány kíváncsian csillogó szemekkel nézett rád, csendesen várva, hogy folytasd.

   - Bármennyire idegesítőek lesznek is, Shin és Manjiro mindig szeretni fognak téged – mondtad, figyelve, ahogy a lány szemei megcsillantak a visszatartott könnyektől. – Soha nem fognak magadra hagyni, még akkor sem, ha könyörögsz nekik. És bár én nem vagyok a nővéred, rám is bármikor számíthatsz.

   A könnyek némán folytak az arcán, és Shinichiro reakciója szuper gyors volt. Csendesen nézted őket, ahogy a nagyobbik ölelte a kisebbiket, ajkaidon gyengéd mosoly játszott. A két testvér halkan beszélt, nem értetted a szavaikat, de nem volt helyed jelenleg beleszólni a dologba. Sokáig maradtak így, te pedig türelmesen megvártad, amíg készen álltak rá, hogy elengedjék egymást, és amikor ez megtörtént, Emma elment a dojo felé, míg Shinichiro visszaült melléd.

   A fiú közel helyezkedett el hozzád, vállaitok összeértek. Támaszt nyújtottál Shinichiro-nak, aki pedig szavak nélkül köszönte meg az előbb mondottakat. Megértetted, és ő is megértett téged, nem volt szükségetek szavakra, hogy beszélgessetek egymással. Azonban úgy tűnt, hogy Shinichiro mégis úgy döntött, hogy szavakba is öntené a mondanivalóját.

   - Egy csoda vagy, tudsz róla [Név]-san? – kérdezte, mire te csak halk nevetéssel válaszoltál. A fiú maga is mosolygott, ahogy oldalra fordulva kissé lehajtotta a fejét, hogy jól rád láthasson. – Köszönöm, hogy mindig itt vagy.

   - Tudom, nincs nálam jobb – bólintottál viccelődve, és felnézve rákacsintottál. – Hogy is tudnál nélkülem élni?

   - Nem tudnék – válaszolta meg a retorikus kérdést a fiú, neked pedig eszedbe jutott a csupán hónapokkal ezelőtti beszélgetésetek, amikor még arról akart meggyőzni, hogy csatlakozz a bandájához. Ami, egyébként ennyi idő alatt is ijesztő mértékben növekedett, és lépett egyre magasabbra a bandák közötti rangsoron. – Szóval mit szólnál hozzá, hogyha örökre mellettem maradnál, a barátnőmként?

   - Azt, hogy barátként is örökre melletted fogok tudni maradni – vágtad rá, időt sem hagyva magadnak arra, hogy ismét habozni kezdj ezen a kérdésen. Shinichiro erre nem felelt, az újabb elutasítás szinte már rutin volt köztetek, de te is jól tudtad, hogy ettől még nem volt könnyebb kezelni. Te magad képtelen lettél volna immár ötödjére is vallani valakinek, hogy aztán ismét elutasítsanak. Ebből a szempontból, Shinichiro meglehetősen csodálatra méltó volt.

   - Valahogy nem lep meg ez a válasz – sóhajtott végül a fiú, a tarkóját vakargatva. Szeretted, amikor ezt tette, ez tökéletesen megmutatta, hogy zavarban volt. Szeretted megfigyelni az ilyen kis szokásait, ettől úgy érezted, hogy nagyon jól ismerted. – De, egy próbát megért.

   - Néha úgy érzem, hogy direkt a legérzelmesebb pillanatokat választod, hátha az érzelmek hatása alatt igent mondok – gondolkodtál hangosan, a szemeid sarkából a fiú reakcióját figyelve. Az nem is maradt el, ahogy végre elszakítva a pillantását rólad kissé oldalra fordult, hogy csak a profiljára láss rá.

   - Talán igazad van – motyogta, mire te csak szórakozottan vigyorogva néztél rá.

   - Talán egy nap sikerülni fog – közölted, remekül szórakozva az erre felcsillanó szemein, és reménykedő kifejezésén, ahogy feléd kapta a fejét.

   - Tényleg? – kérdezte, a hangja tökéletesen elárulta, mennyire izgatta a gondolat. Te csak nevetve a fejed ingattad.

   - Persze, van rá esély – értettél egyet komoly kifejezést erőltetve magadra. Shinichiro persze tudta, hogy viccelődsz vele, de úgy tűnt, ez egyáltalán nem szegte kedvét.

   - Most csak viccelsz, de te leszel a legjobban meglepődve, ha tényleg beválik – mondta, míg te csak fél szemöldököd felvonva figyelted őt.

   - És te rendben lennél azzal, ha egy ilyen trükkel vennél rá arra, hogy randizzak veled?

   - Ha adnál egy esélyt, egészen biztosan elérném, hogy aztán belém szeress – bólintott, úgy tűnt, hogy valóban nagyon biztos volt ebben a kijelentésében. – Szóval az, hogy az elején miért mondasz igent nem számít. Csak a végeredmény.

   - Milyen számító – nevettél fel.

   Vajon egy nap tényleg sikerülni fog neki?

   Volt rá esély.