[Név] - Keresztnév

   Az iskola a szülőhazádban egészen más volt, mint Japánban, és sok idő kellett, mire beleszoktál. Szerencsére voltak barátaid, akik segítettek gyorsabban alkalmazkodni. Eleinte csak Shinichiro, aki történetesen ugyanabba az iskolába járt, amibe téged is írattak. Ennek az lehetett az oka, hogy Shibuya ugyanazon részén éltetek, csak pár utcányira egymástól. Az első napokban a fiú segítségével igazodtál ki a nagy épületen, ő segített megérteni a rendszert, és természetesen ő volt az első barátod.

   A diákok nagy lelkesedéssel fogadtak, egy másik ország szülöttje voltál, máshogy néztél ki, mint ők, más szokások szerint éltél. Új és érdekes voltál, de az első hét után a népszerűséged csökkent, és végül csak egy lány maradt meg a barátodként. Nem mintha ez zavart volna, egyébként sem voltál egy nagy barátkozós típus, ráadásul te tökéletesen megelégedtél Shinichiro és Airi barátságával.

   Azonban hamarosan találkoztál Takeomi-val, aki Shinichiro gyerekkori barátja volt. Meglepett, hogy addig nem láttad, elvégre a két fiú nagyon közel állt egymáshoz, de örömmel fogadtad új barátodat. Takeomi és te könnyedén megtaláltátok a közös hangot, elvégre mind a ketten csodáltátok Shinichiro-t, a gyenge bőgőmasinát, aki nem értett sem a harchoz, sem a lányokhoz. A fiú és te hamar azon kaptátok magatokat, hogy régi barátokként kezelitek egymást, így kis baráti köröd egy személlyel bővült.

   - Min töröd a fejed? – hallottál meg egy ismerős hangot, így tekinteted elszakítva a földről, amit addig bámultál a lábad előtt, felnéztél az előtted álló Takeomi-ra. A fiú kérdő tekintettel figyelt téged, miközben az utcán sétáltatok éppen hazafelé.

   - Aggódok Shinichiro miatt – felelted. A fiú ma nem volt iskolában, és noha ilyen már nem először fordult elő, mindig talált módot arra, hogy tudassa veled, ha nem ment aznap, nehogy aggódj miatta. Éppen ezért most, hogy nem hallottál felőle semmit nagyon aggódtál.

   - Biztos nincs semmi baja – legyintett a fiú, de te nem voltál ebben ennyire biztos. Shinichiro-ra nem volt jellemző, hogy ne jelentkezzen.

   - Azt hiszem, ma elmegyek hozzájuk – mondtad, és ahogy az ötlet megfogalmazódott a fejedben már biztos is voltál benne, hogy így fogsz tenni.

   - Valld be, hogy csak Manjiro miatt mész – nevetett fel barátod. Erre kissé elmosolyodtál, be kellett vallanod, hogy Shinichiro kisöccse különleges helyet foglalt el a szívedben. A kisgyerek még csak hároméves volt, és egyszerűen túl aranyos.

   - Nem tagadom, hogy nem bánnám, ha láthatnám – felelted, és magadban azt számoltad, hogy vége volt-e már az óvodának. – De először megbizonyosodok Shinichiro jóllétéről.

   - Ha megtalálod mondd meg neki, hogy legközelebb szóljon nekem is, hogy ne jöjjek feleslegesen – kérte Takeomi, míg te csak a szemeid forgattad. Te és a két srác még csak egy éve jártatok alsó-középiskolába, de a fiúk már most rendszeresen ellógták az órákat, hogy helyette kitudja mit csináljanak. Bármi is volt az, néha sebekkel és véraláfutásosan jelentek meg az iskolában, és általában Shinichiro volt rosszabb állapotban.

   Emlékeztél, hogy beszéltek valami bandákról meg ilyenek, de téged nem érdekelt annyira a téma, és amennyire tudtad, a bandák nem voltak túl jóhírűek. Sok rossz dolgot követtek el te pedig nem tudtad elképzelni, hogy barátaid valaha is olyanok legyenek, akik hasonló dolgokat tennének. Mindenesetre, az biztos, hogy a delikvens élet vonzotta őket, és jó úton jártak felé.

   - Oké, holnap találkozunk – intettél búcsút neki, majd az ellenkező irányba indultál, mint amerre ő ment. A fiú is elköszönt tőled, és folytatta útját, te pedig sietős léptekkel a Sano rezidencia felé tartottál. Az út nem volt hosszú, és hamarosan az ismerős ház ajtajában találtad magad, ahogy megnyomva a kapu melletti csengőt vártad, hogy valaki beengedjen. Nem is kellett sokat várnod, hamarosan megjelent a kapuban barátod, aki amint meglátott, kissé elmosolyodott, de a vak is láthatta, hogy valami baj volt.

   - Shinichiro, minden rendben? – kérdezted, az arcát nézve. Bár a fiú mosolygott, a szemei vörösnek és megdagadtnak tűntek, mintha sírt volna, alattuk pedig fekete karikák jelezték, hogy valószínűleg az éjjel nem aludt valami sokat. Összevont szemöldökkel néztél rá, és aggódva vártad, hogy megmondja, mi a baj.

   - Igen, jól vagyok, de most nem alkalmas... - kezdte, te azonban nem vártad meg, míg befejezi, és elküld. Nyilván nem volt jól, és hülye lettél volna most elmenni, magára hagyva.

   - Nekem igenis úgy tűnik, mintha lenne valami baj, és ne is képzeld, hogy el fogok menni, mielőtt meggyőződtem róla, hogy jól vagy – mondtad, és ellépve mellette a házuk felé indultál. A fiú némán becsukta a kaput, és követve téged felhagyott az ellenkezéssel. Ő is nagyon jól tudta, hogy nem fog tudni meggyőzni.

   Belépve a házba néma csend fogadott. Nem rohangált hangosan nevetgélve Manjiro, akit nem követett aggodalmasan az apja, és a gyerekek nagyapja sem volt látható sehol. Valami nagyon nem volt rendben, és ahogy megfordulva az utánad lépkedő Shinichiro-ra néztél azonnal érezted, hogy valami nagyon nagy baj történt. Az ajkadba harapva figyelted a fiút, ahogy kérdés nélkül a konyhába lépve elővett két poharat, és a kedvenc italodat töltötte beléjük.

   - Mi történt? – kérdezted, a ház csendjében kellemetlenül idegenül hangzott a hangod. Shinichiro kissé összerezzent, nem számított rá, hogy hirtelen beszélni fogsz. Vagy csak hozzászokott ehhez a csendes lakáshoz, talán egész nap ilyen volt. A fiú kezei enyhén remegtek, ahogy letéve a konyhaasztalra a poharakat mindenhova nézett csak rád nem.

   - Apa – kezdte, a hangja elcsuklott a szó végén. Noha nem mondta ki, hogy mi történt az apjával, volt egy nagyon rossz előérzeted. Shinichiro láthatóan küzdött a szavakkal, többször is kinyitotta a száját, majd utána ismét becsukta. Ahogy őt figyelted észrevetted, hogy a szemei gyanúsan csillogtak, és a szája szélei lefelé görbültek. Ekkor jöttél rá, hogy a fiú igyekezett visszatartani a sírást.

   - Shinichiro – mondtad, hangod éppen csak hallható volt, ahogy elé lépve kezeidet a vállaira tetted, szinte kényszerítve rá, hogy rád nézzen. A fiú így is tett. – Rendben van, ha sírni akarsz. Nem kell elmondanod mi történt, de itt vagyok.

   Ezek a szavak úgy tűnik megtették hatásukat. A fiú fekete szemeiből kibuggyantak a visszatartott könnyek, és mire kettőt pisloghattál volna már a válladba temette a fejét, és hangtalanul sírt. A teste remegett, a könnyei pedig átáztatták a pólódat, de egyetlen hangot sem adott ki. Kezeid a vállairól a hátára vezetted, és megnyugtatón simogatva próbáltál a lehető legnagyobb kényelmet nyújtani neki.

   A szíved tört össze attól, hogy így láttad mindig mosolygó, megbízható barátodat. A fiú mindig igyekezett erős lenni, és amikor te vagy a többiek magatok alatt voltatok, azonnal megtett mindent, hogy felvidítson titeket. Bármikor számíthattatok rá, és gyűlölted a gondolatot, hogy ő azt tervezte, hogy egyedül szenved. Rá is akartál szólni, hogy miért gondolta, hogy nem szól nektek, hogy nem keresi a ti vigaszotokat, de a jelen helyzetben nem lett volna helyes ilyet tenned.

   Így csak csendben álltál, a konyha közepén, és hagytad, hogy a fiú kisírja minden bánatát és fájdalmát. Nem tudod meddig álltatok így, de a lábaid már fájtak a sok egyhelyben ácsorgástól, és a pólód teljesen átázott a sok könnytől. Kényelmetlen helyzet volt, de egyetlen tapodtat sem mozdultál, ha kellett volna, akkor még napokig így álltál volna, csak azért, hogy megnyugtathasd a fiút. Szerencsére nem kellett napokig ebben a helyzetben maradnod, mert Shinichiro hamarosan elengedett, és elhúzódva tőled megtörölte nedves szemeit. A fiú halkan szipogott, folyt az orra, az arca és a szemei vörösek voltak. Szörnyen nézett ki.

   - Szeretnél róla beszélni? – kérdezted, és amikor a fiú kissé megrázta a fejét folytattad. – Hívjam ide Takeomit?

   Erre Shinichiro ismét a fejét rázta, te pedig nem kérdeztél tovább. Helyette gyengéden megfogva a kezét a nappaliba vezetted, és lenyomva a kanapéra mellé ültél. A lábaitok és a vállatok összeért, ahogy a lehető legközelebb ültetek egymás mellett. A szobát csend töltötte meg, Shinichiro nem beszélt, és te sem szólaltál meg.

   - Apa autóbalesetet szenvedett – motyogta a fiú, te pedig hirtelen úgy érezted, hogy te magad is sírva fogsz fakadni. Nem sokszor találkoztál a fiú apjával, a férfi sokszor tartózkodott külföldön, de tudtad, hogy néhány nappal ezelőtt hazatért. Még emlékeztél rá, hogy Manjiro kapott is tőle egy akciófigurát, aminek nagyon örült, és büszkén mutogatta neked. – Meghalt [Név].

   Nem tudtad, mit mondhattál volna.

   Shinichiro és Manjiro nagyon szerették az apjukat, aki éppen ennyire szerette őket. A fiúk anyja nagyon beteg volt, és a kórházban tartózkodott, míg a férfi egymaga tartotta el a családot. Nos, a nagyapjuk is segített, így ez nem volt teljesen helyes, de az biztos, hogy az apjuk sokat dolgozott értük. A gondolata, hogy egy ilyen kedves férfi ilyen fiatalon és ilyen csúnya halált halt elszorította a szíved.

   Emlékeztél az első alkalomra, amikor találkoztál vele. Shinichiro és te éppen a dojo-ban gyakoroltatok, amikor Manjiro-t cipelve felbukkant. A kisfiú akkor még csecsemő volt, így nem lehetett egyedül hagyni. A férfi amint meglátott szinte elsírta magát, annyira örült, hogy a fia „végre talált magának valakit". Nem értetted, honnan jött ennek a családnak ez a megszállott barátnő találás ilyen fiatal korban, mindenesetre el kellett neki magyaráznod, hogy te és a fia csak barátok voltatok.

   A férfi kedves, szerető ember volt, és veled is mindig nagyon jól bánt. Néha még neked is vett ajándékot, és a halálának gondolata fullasztó volt. Ha téged ennyire meghatott, elképzelni sem merted, hogy Shinichiro mit érezhetett.

   Szemeidben könnyekkel néztél a melletted ülő fiúra, aki maga is megint némán sírt. Nem tudtad, mit kell tenni egy ilyen helyzetben, hogyan kell megvigasztalni valakit, akinek meghalt az egyik szülője. Az egyetlen, amit tehettél, hogy itt voltál neki.

   - Sajnálom Shinichiro – suttogtad, és ismét átölelve hagytad, hogy megint a válladon sírjon. Ezúttal azonban te is vele sírtál.

   A szobát halk szipogások hangjai töltötték be, ahogy egymás karjaiban gyászoltátok a halott apát.

━─━─━━─━「₪」━━─━─━─━

   A Shinichiro arcát csúfító zúzódásokra és sebekre nézve álltál a fiú előtt, aki igyekezett elkerülni a tekinteted. A fiú apjának halála óta barátod gyakrabban hagyta ki az iskolát, és sokkal többször láttad ilyen sérülésekkel tele, csúnyán megverve. Takeomi is mindig elkísérte őt bárhol is járt ilyenkor, te pedig egyre jobban aggódtál miattuk. A fiú már évek óta judo-zott, és már zöldöves volt, de még mindig elverték. Még te is le tudtad már győzni, noha te még csak narancssárga öves voltál.

   - Mi történt ezúttal? – kérdezted végül, miután a fiú továbbra sem volt hajlandó a szemeidbe nézni. Shinichiro a kérdésre csak csenddel válaszolt, ezért csípőre tett kézzel a másik fiúra néztél, aki mögötte állt, hasonló sebekkel, bár az övéi nem voltak olyan súlyosak, mint Shinichiro-éi. – Mi történt?

   - Verekedés – felelte Takeomi, te pedig humortalanul néztél rá. A fiú nem mondott többet, de az arckifejezésedtől ő maga is kerülni kezdte, hogy rád nézzen. Összehúzott szemekkel pillantottál vissza Shinichiro-ra, de a fiú továbbra sem volt hajlandó válaszolni. Halkan felsóhajtva a szemeid forgattad.

   - Nagyon vicces, ha nem mondjátok el, akkor attól tartok azt kell megkérdeznem, aki ezt tette veletek – kezdted, biztosra tudva, hogy ezzel szóra bírhatod majd őket. A két fiú mindent megtett, hogy téged távol tartson ezektől az ügyektől, pedig te magad is eléggé jól meg tudtad védeni magad.

   - Az egyik felsős Shin szüleivel viccelődött... - morogta Takeomi, akin látható volt, hogy nem azzal volt a baja, hogy elmondja neked, hanem éppen azzal, hogy valószínűleg Shinichiro kérésére hallgatnia kellett volna. A szavaira azonnal az előtted állóra néztél, aki duzzogva fordította oldalra a fejét.

   - Ezért verekedtetek vele? – kérdezted, hangod szigort és helytelenítést árult el, de ha tudták volna, hogy magadban mennyire dühös voltál arra a felsősre, azonnal máshogy álltak volna a dologhoz.

   - Mit kellett volna tennünk? – kérdezte Shinichiro felháborodottan. – Hagyni, hogy azt mondjanak, amit csak akarnak?

   - Ki volt az? – kérdezted oda sem figyelve a fiú szavaira. Barátaid értetlen tekinteteire a szemeid forgatva megismételted a kérdést. – Melyik felsőbb éves volt az?

   - Nakamura a 3-E-ből – felelte Takeomi, míg te csak aprót bólintottál. Az említett fiú híres volt róla, hogy sokszor került verekedésekbe és különböző balhékba. Ritkán járt be az iskolába, de olyankor is zsarnokoskodott a gyengébb alsóbb évesekkel. Nyilván azt gondolta, hogy Shinichiro könnyű préda, elvégre a fiú nem volt éppen a legjobb a verekedésben. Nem azért, mert nem volt meg az ereje, inkább csak azért, mert sosem mérte fel megfelelően az ellenfele mozdulatait. Rosszkor védekezett, és rosszkor támadott.

   - Ő milyen állapotban került ki a verekedésből? – kérdezted, ezzel újabb meglepetést váltva ki társaidból. A két srác egymásra nézett, mielőtt Takeomi válaszolt volna.

   - Rosszabban, mint mi együttvéve – felelte, te pedig elégedetten bólintottál, és ajkaidra kárörvendő mosoly költözött.

   - Helyes – mondtad, majd megfordulva elsétáltál, magad mögött hagyva két döbbent fiút. Nakamura hírhedt tanuló volt, azonban a valóságban meglehetősen szánalmas. Sokat hallottál róla, de észrevetted, hogy csak a nála sokkal kisebb és gyengébb gyerekeket pécézte ki magának, és ha csak egy kis esélye is volt annak, hogy valaki meg tudná verni, azonnal elmenekült.

   Nem volt erős, csak jól válogatta meg az áldozatait.

   Ezúttal azonban nagyon rosszul választott.

━─━─━━─━「₪」━━─━─━─━

   Halkan felszisszentél, ahogy véletlenül beverted a jobb kézfejed. Mindkét öklöd fehér géz borította, elfedve az azokon lévő zúzódásokat. Sajnos ennek ellenére nem fájt kevésbé, amikor véletlenül beütötted azokat, de nem panaszkodhattál, elvégre ezek a kis sérülések teljesen megérték. Nakamura sokkal rosszabbul járt, és garantáltan megtanulta a leckét.

   - [Név]-chan? Jól vagy? – hallottad meg a neved, ahogy fejed oldalra fordítva a melletted ülő Airi-re pillantottál, aki aggódva nézte bekötözött kezeid. Éppen ebédszünet volt, és te ma úgy döntöttél, hogy barátnőddel étkezel, annak ellenére is, hogy maradék két barátod is éppen úgy döntött, hogy ma bejönnek az iskolába. Nem akartál velük tartani, mert biztosan rákérdeznének a kezeidet borító kötésekre.

   Nem akartad megmondani nekik, hogy megkerested Nakamurát, és „elbeszélgettél" vele. Aggódtál, hogy attól úgy éreznék, hogy gyengének tartod őket. Tudtad, hogy nagyon jól elbántak a felsőbb évessel, mert a fiú nagyon rosszul nézett ki, amikor találkoztatok, de nem érezted úgy, hogy eléggé megértette volna az üzenetet. És te is meg akartad verni, amiért bántotta a barátaid.

   - Minden rendben, ez csak egy kis karcolás – mondtad, és igyekeztél megnyugtatón barátnődre mosolyogni. Airi egy ideig csak bizonytalanul nézett rád.

   - Biztos? – kérdezte, ismét a kötéseidre pillantva. – Nekem úgy tűnik, hogy fájdalmas lehet.

   - Semmiség, tényleg – biztosítottad, mert tényleg így volt. Ha kellett még ezerszer elvállaltál volna ennyit, hogy ismét láthasd Nakamura szánalmas alakját, ahogy kétségbeesetten ígérgeti, hogy soha többet nem tesz semmi rosszat. Nem mintha hittél volna neki, de úgy érezted, talán titeket békén fog hagyni. Elvégre tudja, hogy mi történik, ha nem teszi.

   - Csak azért, mert azokkal a delikvensekkel lógsz, neked nem kellene követned őket – mondta barátnőd, hangjában helytelenítés csendült. Te csak mosolyogva néztél rá, de nem mondtál semmit, így ő is csak felsóhajtani tudott. – De minek is beszélek, úgyse győzhetlek meg.

   - Sajnálom, de Shinichiro volt az első barátom, amikor Japánba költöztünk, nem fogom csak úgy abbahagyni a barátkozást vele – mondtad, és figyelted barátnőd tehetetlen kifejezését, amit a szavaidra öltött. Valóban, nem volt semmi sem ezen a világon, ami meggyőzhetett volna arról, hogy elhagyd a fiút. Az első találkozásotok alkalmával elverette magát, hogy megmentsen, és azóta is folyamatosan ostoba dolgokat tett, csak azért, hogy te boldog legyél.

   - Nagy mázlista, hogy a barátja vagy – közölte végül a lány, ezzel hivatalosan is elengedve a témát. Megkönnyebbülten és hálásan mosolyogtál rá, és nekilátva az ebédnek a továbbiakban csak apró semmiségekről beszélgettetek. Meglehetősen kellemes légkör volt körülöttetek, és nyugodtan telt az ebédszünet.

   Legalábbis, amíg be nem rontott két srác a terembe.

   Shinichiro és Takeomi egészen az asztalodig masírozott, és megállva előttetek, legjobb barátod lehajolt, és megragadva a kezeidet felemelte azokat. Négy szempár bámulta a bekötött kezeidet, köztük a tiéd is. A kezeidről aztán az azokat tartó fiúra néztél, akinek az arcán furcsa kifejezés ült.

   - Shinichiro? – kérdezted, mire a fiú tekintete elszakadt sérült végtagjaidról, és az arcodra pillantott. Fekete szemeit kissé összehúzta, ahogy boldogtalanul nézett rád.

   - Te verekedtél? – kérdezte az egyértelműt, mire te csak fél szemöldököd felhúzva néztél rá, és kissé megrántottad a kezed, ezzel jelezve neki, hogy engedjen el. A fiú azonban nem lazított a szorításán, és továbbra is egyenesen a szemeidbe nézve várt választ.

   - Nem – felelted.

   - Ne hazudj [Név]-chan! Hallottuk a pletykákat – kiáltott közbe Takeomi, így most tekinteted rá esett. A fiú vigyorogva állt Shinichiro mögött, neki egyértelműen tetszett a dolog.

   - Nem hazudtam – közölted velük, majd elvigyorodva ismét Shinichiro-ra néztél. – Nem verekedtem. Azt, ami történt nem nevezném így, elég egyoldalú volt. Nakamurának még csak esélye sem volt megmozdulni. Nagyon szánalmas volt.

   - Ez nem vicces – morogta Shinichiro, míg Takeomi hangosan nevetett a szavaid hallva. Az előtted álló fiú azonban egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki a legkevésbé is mókásnak találná a dolgot, így halkan felsóhajtottál.

   - Shinichiro – kezdted, hangod gyengéd, békítő dallammal szólt. A fiú csendesen nézett rád, még mindig a homlokát ráncolva, szigorúnak szánt kifejezéssel, de fekete szemei kissé ellágyultak. – Most már érted, hogy én mit érzek minden alkalommal, amikor sérülten látlak titeket? Megértem az aggodalmad, de hidd el nekem, már nem az a tehetetlen kislány vagyok, aki három évvel ezelőtt voltam. Meg tudom védeni magam.

   - De eleve nem is kellett volna megvédened magad, ha nem mész oda – felelte, csak a vak nem látta, mennyire aggódott érted.

   - Igen, de nem csak azért tanulom a judo-t, hogy magam védjem – bólintottál, és kiszabadítva egyik kezed a fiú markából a kézfejére ejtetted azt, ezzel próbálva megnyugtatni. – A barátaimat is meg akarom védeni. Ő bántott téged. Nem csak fizikálisan.

   - Hogy legyek így a hősöd, ha te akarsz megvédeni engem? – kérdezte a fiú, de láttad rajta, hogy már kezdett kissé beletörődni a dologba. A szavaira halkan felkuncogtál.

   - Te leszel a hősöm, és amikor szükségem van rá megvédesz – felelted, majd egy kacsintás kíséretében folytattad. – Ha pedig neked van rá szükséged, én leszek a te hősöd.

   - Akkor, leszel a barátnőm?

   A kérdés éppen olyan hirtelen és a semmiből jött, mint három évvel ezelőtt. Azóta gyakran viccelődtél ezzel a fiúnak, de szerencsére soha többet nem jutott eszébe megkérdezni ezt tőled. Most azonban, egy ilyen helyzetben, látszólag helyesnek érezte egy ilyen kérdés feltevését. Azonban, ahogyan az első alkalommal is, most sem igazán volt szándékodban elfogadni.

   - Shinichiro, ez most komoly? – kérdezted a szemeid forgatva, oda sem figyelve Takeomi döbbent és hitetlenkedő nevetésére. – Nem kérdezheted ezt állandóan.

   - Miért, legutóbb csak az volt a bajod, hogy nem ismertük egymást – mondta. – Már három éve barátok vagyunk, ezúttal mi a kifogásod?

   - Hogy egyikünk sem érez úgy a másik iránt? – kérdezted, ezzel belé fojtva a szót. Bár nagyon szeretted a fiút, attól még nem éreztél iránta romantikus érzéseket. És az immár másodszori kérése ellenére sem hitted volna, hogy ő érezne irántad bármi hasonlót. – És még mindig elég fiatalok vagyunk, csak tizenhárom évesek.

   - Mások már randiznak a korunkban – motyogta a fiú, elengedve a kezeidet, duzzogva oldalra fordítva a fejét. Figyelted a fülei hegyén megülő vörös pírt, és kissé elmosolyodtál. Olyan merész volt, de ilyen könnyen zavarba jött.

   - Haver, csúnyán el lettél utasítva – nevetett Takeomi, ahogy közelebb lépve erősen hátba vágta a fiút. Shinichiro kissé előre tántorodott az ütés erejétől, és méltatlankodva barátjára nézett, de az csak nevetett a szerencsétlenségén. Te csak mosolyogva nézted őket, majd a fejed ingatva a könyöködre támasztottad az állad.

   Az élet sosem volt unalmas ezzel a kettővel.