[Név] - Keresztnév/becenév

   Soha életedben nem gyűlölted még magad és az ostoba szádat ennyire.

   Mégis, hogyan mondhattál olyanokat neki? Mi a fene bajod volt? Fellélegezni nélküle? Kivel vicceltél, amióta nem beszéltetek úgy érezted nem kaptál levegőt. Csak három nap telt el igen, de olyan volt, mintha egy örökkévalóság lett volna. Shinichiro nem járt iskolába, Takeomi-val együtt, és nem vette fel neked a telefont. Amikor edzésed volt nem bukkant fel, és Emma és Manjiro – aki azóta mindenkinek Mikey-ként mutatkozott be – szerint csak esténként ment haza aludni, korán reggel pedig már nem volt otthon.

   Úgy érezted megöl a bűntudat.

   Persze, nem ez volt az első alkalom, hogy összevesztetek, elvégre egy hatéves barátság alatt kizárt volt, hogy az emberek egyetlen egyszer se zördüljenek össze egymással. De soha nem volt ilyen komoly, rendszerint csupán pár óra múlva már úgy viselkedtetek, mintha semmi sem történt volna. Soha nem tartott napokig, és a fiú soha nem kerülte a kapcsolatot veled, még akkor sem, amikor nagyon mérges volt rád.

   Ezúttal jól megcsináltad.

   Őszintén, még elmondani sem merted Airi-nek, mert biztos voltál benne, hogy nagyon nagy fejmosást kapnál tőle, ha megtudná miket mondtál. Azt sem értetted, miért mondtad egyáltalán azokat. Persze, feldühített kicsit, de nem annyira, hogy ilyen kegyetlen legyél. Végül is, semmi rosszat nem tett, csak a saját hibádból húztad fel magad. Ha valaki megérdemelte volna, hogy ilyen szörnyűségeket mondjanak neki, akkor az te lettél volna nem ő.

   Ráadásul mindez azon a napon történt, amikor egy másik srác tett neked vallomást. Nem volt elég, hogy azzal is fájdalmat okoztál neki, még utána össze is kellett vessz vele? A jelen helyzetben nehezen tudtál elképzelni bárkit is, aki rosszabb barát lenne nálad.

   - Talán, ha bocsánatot kérnél tőle? – kérdezte Benkei, akit meglepően könnyű volt megtalálnod. Már csak ő és Waka maradtak az utolsó reményeid arra, hogy megtudj valamit Shinichiro jelenlegi állapotáról legalább. A fiú első csörgésre felvette neked a telefont, és azonnal egyetértett egy találkozóval.

   - Igen, tervben van, de nehéz úgy bocsánatot kérni, ha nem találom – mondtad, lesütött szemekkel ülve a padon. Egy kellemes kis parkban voltatok éppen, Waka egy tölcsér fagylaltot nyalt, de neked nem volt semmi kedved az édességhez. A gyomrod olyan kicsivé aszott, hogy az is csoda volt, hogy az elmúlt három napban nem éheztetted magad. – Különben is, mi a fenét mondjak? Annyira szar alak vagyok.

   - Ő is tudja, hogy nem gondoltad komolyan, csak egyszerűen kérj tőle bocsánatot és kész – forgatta a szemeit a fiú, nyilván unta már a panaszaitokat. Sejtetted, hogy Shinichiro-tól is ezt hallgathatta már napok óta, és valószínűleg neki és a többieknek is elegük volt már az egészből.

   - Csak mert nem gondoltam komolyan nem jelenti, hogy kevésbé fájt neki – motyogtad továbbra is hagyva, hogy a lelkiismereted elevenen megemésszen.

   - Annyira kibaszott szánalmasak vagytok – sóhajtott fel a fiú frusztráltan, te pedig csak még rosszabbul érezted magad, amiért nem csak Shinichiro-t bántottad, de még a barátaitokat is kellemetlen helyzetbe hoztad. – Tegyél nekem és a többieknek egy szívességet, és szedd össze magad. Húzzál el bocsánatot kérni, és vess véget ennek az egésznek, mert ha nem teszed, nekem kell egy kis értelmet vernem mindkettőtök fejébe.

   - Könnyű mondani – panaszkodtál tovább, teljesen elengedve a füled mellett a fiú üres fenyegetését. – Azt se tudom, hol van.

   - Esténként hazamegy – közölte veled barátod, mire fejed oldalra fordítva pillantottál rá. Az arca kifejezéstelen volt, szinte unottan nézett rád, de ahogy a lassan fogyó fagylalt tölcsérét markolta egyértelmű volt, hogy tényleg ideges volt, és már unta ezt a helyzetet.

   - Szerinted jó ötlet bocsánatot kérni az éjszaka közepén? Nem zavarnám csak a pihenését azzal? – kérdezted, és figyelted, ahogy a fiúnál elpattant a húr. Ha nem lettél volna ennyire szomorú helyzetben, és nem te feszítetted volna túl azt a bizonyos húrt, még szórakoztatónak is találtad volna, ahogy szemmel láthatóan rángatózni kezdett az egyik szeme sarka, vagy ahogy a fogait csikorgatta haragjában. Így azonban annyira nem tudtad viccesnek találni.

   - Hagyd abba a kibaszott kifogások keresését, és húzzál el bocsánatot kérni – morogta, nyilvánvalóan már elfogyott a türelme. – Shin vinnyogása bőven elég nekem, nem akarom még a te átkozott hisztidet is hallgatni. Ha komolyan bocsánatot akarsz kérni tőle, akkor nem aggódnál azon, hogy „megzavarod a pihenését".

   - Jól van na, nem kell ilyen agresszívnek lenni – emelted fel védekezőn kezeidet, míg ő csak lemondóan a szemeit forgatta. Be kellett vallanod, noha tényleg bocsánatot akartál kérni, valóban csak kifogásokat kerestél. Féltél ugyanis, hogy Shinichiro nem fogja elfogadni a bocsánatkérésed. Vajon így érezhetett ő is minden alkalommal, amikor felkért a barátnőjének?

   - [Név], te is, és ő is majd belepusztultok a másik hiányába. Egyikőtöknek engednie kell a büszkeségéből és lépni, különben mindketten megbánjátok – mondta ezúttal ismét nyugodt hangon, nyilván igyekezett lehiggadni mindenki érdekében. – És mi sem élvezzük annyira, hogy összevesztetek.

   Hirtelen szörnyen érezted magad, amiért ennyire nem gondoltál a többiekre. Végül is ez a helyzet nem csak téged és Shinichiro-t viselte meg. A barátaitok is kényelmetlenül érezték magukat miattatok, nekik is éppen annyira nehéz volt, mint nektek. Hallgatniuk kellett a panaszkodásaitokat, és megpróbálni segíteni úgy, hogy közben nem fogják igazán egyikőtök pártját sem. Elvégre mindkettőtöket szerettek, és még ha ebben a helyzetben te is voltál a hibás, mégsem tettél semmi olyan szörnyűt, ami miatt hátat fordítanának neked. Két tűz közé kerültek, és elegük volt már belőle.

   - Sajnálom Benkei – mondtad bűntudatosan lesütött szemekkel. Szavaid csend követte, és nem mertél felnézni, hogy lásd a fiú reakcióját. Dühös volt vajon, amiért tőle kértél bocsánatot Shinichiro helyett? Vagy megkönnyebbült, amiért megértetted, hogy hibáztál, és felvállaltad? Esetleg nem is érdekli az üres bocsánatkérésed?

   - Ha érted, tedd jóvá – sóhajtotta végül, és a hangjából hallatszó gyengéd megbocsátás elég volt, hogy úgy érezd, képes leszel szembenézni azzal, akit igazán bántottál. Felnézve barátodra aprót bólintottál.

   - Rendesen bocsánatot fogok kérni!

━━━━━━━━「₪」━━━━━━━━

   A Sano rezidencia az éjszaka közepén is éppen olyan hangos volt, mint nappal. A lámpák még égtek a nappaliban, noha Manjiro és Emma szobájában sötét volt. A gyerekek nagyapjának hangja ismerős érzéssel töltött el, ahogy egyre közelebb lépve az ajtóhoz jobban hallottad a szavait. Úgy tűnt, hogy Shinichiro-val kiabált, ahogy hallgattad egyértelmű volt, hogy éppen leszidta, amiért mostanában annyira keveset volt otthon, ezzel elhanyagolva nem csak a kistestvéreit, de még az edzéseket is.

   Erre kissé elmosolyodtál, a férfi szavaiból egyértelműek voltak a prioritásai.

   Azon gondolkodtál, vajon az öreg tudta-e, hogy miért volt Shinichiro mostanában ilyen? És ha tudta, vajon ő is neheztelt rád, amiért te tehetettél a fiú viselkedéséről? Úgy tűnik a barátaitokon kívül még egyikőtök családjára is hatással volt a kettőtök közötti helyzet, bár az is lehet, hogy a te szüleidnek is feltűnt valami. Őszintén nem lettél volna meglepődve, ha minden egyes ember, akinek bármi köze volt hozzátok ugyanúgy megszenvedte volna a mosolyszüneteteket, ahogyan ti magatok.

   Tényleg borzalmasan elcseszted.

   Halkan mély levegőt vettél, majd összeszedve minden bátorságodat és elhatározásodat bekopogtál a rizspapír ajtón. A kiáltások hangjai elhaltak, és hirtelen néma csend lett. A szíved idegesen dobbant, csak most eszméltél fel, hogy noha eljöttél ide azzal a komoly szándékkal, hogy bocsánatot kérsz, fogalmad sem volt róla, pontosan mit is mondj. Egy egyszerű „bocs, nem gondoltam komolyan" nem lesz elég, ezt te is tudtad.

   Sajnálatos módon azonban nem maradt időd ezen gondolkodni, ugyanis a következő pillanatban kinyílt az ajtó, és nem más állt benne, mint a fiú, akinek a megbocsátásáért jöttél könyörögni.

   Shinichiro nem nézett ki jól.

   Fekete szemei alatt sötét karikák jelezték álmatlanságát, mindig gondosan beállított haja kócosan lógott szanaszét. A fiú szemei tompán meredtek rád, noha abban a pillanatban, hogy felfogta ki vagy, egy pillanatra megcsillant bennük valami. Azonban ez csupán addig tartott, egyetlen rövid, szinte észrevehetetlen pillanatig.

   A szád szóra nyílt, de nem tudtad, hogyan kezdj bele.

   - Mit akarsz? Azt hittem, nem szeretnél többet látni – szólalt meg végül ő, hangjából még éppen olyan erősen szólt a fájdalom, mint három nappal ezelőtt, amikor összevesztetek. Nyilván tényleg fájt neki, és nyilván komoly nyomot hagyott benne. Ha tudta volna, hogy egyáltalán a legkevésbé sem gondoltad komolyan, vajon könnyebben túltette volna rajta magát?

   - Én csak... bocsánatot akarok kérni – felelted. Nem voltál benne biztos, hogy a szavaid olyan őszintének hangzottak-e, mint amennyire akartad, de reménykedtél benne, hogy a fiú nem fog elküldeni, hogy rendesen bocsánatot kérhess.

   - Miért? Sosem kértél még bocsánatot, az őszinte véleményedért – fonta keresztbe karjait a mellkasa előtt, miközben fekete szemeivel a sötét udvart pásztázta. Gyanítottad, hogy nem látott odakint semmit, egyszerűen csak bármire szívesebben nézett, mint rád.

   - Igen, de amit neked mondtam, azt csak a pillanat hevében mondtam, egyáltalán nem gondoltam komolyan – ráztad a fejed, szinte könyörögni akartál neki, hogy nézzen már rád, hogy láthasd mit gondolt. Soha nem volt még ennyire rideg, távolságtartó veled, és úgy érezted magad, mint egy darab szar, amiért képes voltál annyira megbántani, hogy így viselkedjen. Tudtad, hogy elcseszted, de így látva értetted meg igazán, hogy mennyire. – Bocsánatot szeretnék kérni, soha nem akartalak így bántani.

   - Nem tettem semmi rosszat, amiért dühösnek kellett volna lenned rám – mondta, te pedig nem tudtad tagadni. Valóban nem az ő hibája volt, hogy akkor mérges voltál, magad sem értetted, mi ütött beléd. Nevetségesen viselkedtél, és ellökted magadtól a legjobb barátodat.

   - Tudom, az is az én hibám volt – bólintottál, és már te sem voltál képes a fiúra nézni. A bűntudat emésztett, szinte felfalt, és nem tudtad, hogyan állíthatnád meg. – Nagyon sajnálom Shin, bármit megteszek, csak kérlek bocsáss meg.

   - Bármit? – kérdezett vissza. Ha ebben a pillanatban nem emésztett volna annyira a bűntudat, talán észrevetted volna a hangjának különös tónusát, és talán felismerted volna, hogy valamiben mesterkedett. Talán észrevetted volna az ajka sarkainak rándulását, mely egy visszafojtott vigyort rejtett, és talán feltűnt volna, hogy a fiú izgatott várakozással nézett rád. De ebben a pillanatban túlságosan is beletemetkeztél a bűnbánatba, és éppen ezért észre sem vetted a fiú hirtelen változásait.

   - Bármit – erősítetted meg hát, ezzel tudattalanul is megpecsételve a sorsodat.

   - Oké, megbocsátok, ha a barátnőm leszel – közölte veled, és a cipődről, amit addig bűntudatosan mustráltál az előtted állóra kaptad a fejed, aki komolyan nézett rád vissza. Tudtad, hogy azt mondtad, bárit megtennél, de fel sem merült benned, hogy barátod ezt kérné. Ha tudtad volna nem mondtál volna ilyen ostobaságot.

   Szád szóra nyílt, hogy elutasítsd, de végül ahelyett, hogy így tettél volna egyszerűen csak visszacsuktad, és ismét leszegett fejjel, a homlokod ráncolva próbáltad eldönteni, hogy mit kellene tenned ebben a helyzetben. Szeretted Shinichiro-t persze, és nem tagadhattad, hogy éreztél valamiféle enyhe vonzalmat iránta, de továbbra sem érezted úgy, hogy készen állnál egy kapcsolatra, ami potenciálisan véget vethetett a barátságotoknak.

   Komoly dilemmád azonban nem tartott sokáig, a következő pillanatban ugyanis halk kuncogást hallottál, és kikerekedett szemekkel néztél fel a fiúra. Shinichiro fekete szemei csillogtak a holdfényben, ajkain kötekedő vigyor játszott, és ebben a pillanatban úgy tűnt, hogy az elmúlt három nap meg sem történt. Ahogy felfogtad, hogy a fiú rajtad mulatott, és hogy a kérést nem volt kötelező elfogadnod halkan fújtattál, és a kezeidet sértetten összefűzve a mellkasod előtt kissé összehúzott szemekkel néztél a szórakozott barátodra. Shin még a helytelenítő és megfélemlítőnek szánt kiállásod ellenére sem hagyta abba a vigyorgást, és neked is nehezedre esett, hogy megállítsd az ajkaidra kívánkozó mosolyt.

   - Ha más lányokat is így kérsz meg, hogy a barátnőid legyenek, nem csoda, hogy mindig elutasítanak – közölted vele, azonban az él hiányzott a hangodból. Shin erre kissé értetlenül döntötte oldalra a fejét, és be kellett vallanod, hogy így egészen aranyosan nézett ki. A haja végre nem volt olyan nevetségesen felzselézve, amitől egyébként is meglehetősen jóképű arca végre szép keretet kapott, és kiemelte a vonzóságát. Őszintén nem értetted, hogy a fiú mégis miért volt ennyire megszállott azzal a hülye frizurával kapcsolatban, mindenkinek szívességet tenne azzal, ha végre normálisan hordaná a haját. Akkor talán még barátnőt is szerezhetne végre.

   - Milyen más lányokat? – kérdezte, míg te csak egyik szemöldököd felnova néztél rá vissza. Az arcán látott értetlenség meglepett, elvégre az iskolában mindenki hallotta a pletykákat, azt hitted, hogy a fiúhoz is eljutottak már. – Nekem te vagy az egyetlen [Név].

   - Igen-igen – legyintettél, ahogy ajkaidra hatalmas mosoly kúszott. Hihetetlenül boldog voltál, hogy három nap után végre úgy beszélgettetek egymással, ahogy mindig. Megbocsájtott neked, és egyetlen pillanat alatt rázódtatok vissza a normális kerékvágásba, te pedig annyira boldog voltál ettől, hogy majdhogynem sírni is támadt kedved tőle. – Hallottam a pletykákat. Azt mondják, hogy már hat lány is visszautasított.

   - Hat lány? – kérdezett vissza hitetlenkedve, míg te csak néma szórakozással bólintottál. Shin értetlenül összehúzott szemöldökkel próbálta felidézni mikor vallott hat lánynak is, míg te halkan felnevettél a lassú felfogásán. Ezt hallva a fiú rád pillantott, és így láthattad az arcán az értetlenséget, amibe egy csipetnyi aggodalom is vegyült. Azt nem tudtad, hogy a második honnan jött, és miért volt ott, de meglehetősen szórakoztató volt látni, ahogy ezt a rejtélyt próbálta megoldani. – Miért nevetsz? Nem is beszéltem életemben hat lánnyal!

   Erre ismét felnevettél, ezúttal hangosabban, majd a fejed ingatva néztél rá.

   - Nem te vagy a legélesebb kés a fiókban, mi? – tetted fel a költői kérdést, és meg sem várva, hogy a fiú méltatlankodva válaszolhasson gyorsan folytattad. – Gondolkozz csak, hány alkalommal is kértél már meg, hogy a barátnőd legyek a mait nem számolva?

   - Hat! – vágta rá, még téged is meglepve azzal, mennyire tisztában volt ezzel a számmal. Azt hitted, hogy majd utána kell számolnia, elvégre ki a fene tartja számon az ilyesmit? De látszólag Shinichiro az a fajta ember volt, aki így tett, mert egyetlen pillanatig sem habozott, és még csak egy csepp bizonytalanság sem látszott rajta. Biztos volt benne, hogy hat alkalommal kért fel barátnőjének, és teljesen igaza is volt.

   - És mit mondtam, a pletykák szerint hány lány utasított már vissza? – folytattad, amikor a fiú ennyiből még nem értette meg, hogy mire akartál utalni. Shin kissé összeráncolt homlokkal gondolkozott, látszólag ezt a számot nem jegyezte meg ilyen gyorsan annak ellenére, hogy éppen most mondtad neki, és hogy megegyezett azzal, ahányszor elutasítottad őt. Csendesen figyelted, ahogy az arcán felismerés villant, amikor a borsónyi agya végre összerakta a kirakós összes darabját.

   - Az emberek azt hiszik, hogy a hat alkalom, amikor visszautasítottál azt hat különböző lány tette? – kérdezte döbbenten, mire te ismét felnevettél, és szórakozottan bólogattál. Shin egy pillanatig még döbbenten bámult rád tovább, majd ő maga is hangosan felkacagott. A fiú nagyon jól szórakozott ezen még nálad is jobban, mert ezután percekig nevetett még, mielőtt abbahagyta volna végre. – Nem tudom melyik lenne jobb, ha hagynánk, hogy azt higgyék hat lánynál is bepróbálkoztam, vagy ha elmondanánk nekik az igazat.

   - Szerintem, ha hagyjuk, hogy azt higgyék, amit akarnak az jobb – felelted vállat vonva. – Elvégre nem mintha bármelyik lehetőségtől menőbb lennél, és elég nagy macerának tűnik ezzel foglalkozni.

   - Igen, lehet, hogy ez a legjobb – bólintott a fiú is.

   A csend, ami ezután beállt kettőtök között kellemes és megnyugtató volt, a kínosság egyetlen jelét sem hordozva magában. Az éjszaka sötétjében állva mosolyogva néztél fel barátodra, aki a ház fényében fürödve nézett le rád vissza, és ebben a percben hálát adtál mindennek, amit csak ismertél, hogy találkozhattál és összebarátkozhattál ezzel a fiúval. Shinichiro mosolya gyengéd volt, a szemei lágyak, ahogy rád nézett, és ahogy csendes boldogsággal figyelted őt észrevetted a keze apró rándulását, mielőtt a fiú valóban kinyúlt volna, hogy a füled mögé tűrje egyik kóbor tincsedet. Az érintése gyengéd volt, és ahogy durva kezei alig érezhetően hozzáértek az arcod puha bőréhez hirtelen úgy érezted, hogy legszívesebben megölelnéd.

   Mielőtt így tehettél volna azonban a fiú mögül hangos kiáltás hasított a csendes levegőbe, ezzel minkettőtöket apró ugrásra késztetve.

   - Shinichiro, hívd be végre azt a lányt! – parancsolta a nagyapja ellenkezést nem tűrő hangon, mire barátod arcán felismerés villant, és feléd fordulva azonnal engedelmesen úgy tett, ahogy a ház feje kérte. Az arcán látható bűntudat láttán halkan felnevettél, de boldogan fogadtad az invitációt, és belépve a ház nappalijába mosolyogva köszöntötted a konyha ajtajában álló idős férfit.

   - Jó estét Sano-sensei – mondtad udvariasan, amit a férfi azonnal viszonzott, majd, amikor felegyenesedtél a szemeidbe nézve kiadta következő parancsát, ezúttal egyértelműen hozzád szegezve azt.

   - Maradj éjszakára, Shin három napja nem alszik – mondta, mire fejedet az említett felé fordítottad. Ez megmagyarázta a sötét karikákat a szemei alatt. Shin csak zavartan a tarkóját vakargatta, és még véletlenül se nézett volna rád. – Shinichiro, készítsd elő [Névnek] a futont, és adj neki valami ruhát, amibe átöltözhet éjjelre!

   - Igenis – motyogta a fiú, ahogy elment a szobája felé, hogy ismét megtegye, amit kértek tőle, míg te csak szórakozottan a fejed rázva néztél utána. Nem ez volt az első alkalmad, hogy a Sano házban töltötted az éjszakát, így a rutin ismerős volt. Shin nagyapja ráparancsol, hogy készítsen elő neked helyet, ahol alhatsz, és ruhát, amiben kényelmesen teheted ezt, míg te és ő kibeszélitek legidősebb unokáját egymás között. Amikor Shin visszatér a ruhával a kezében te elmész lefürödni, majd azzal végezve megvárod míg a fiú is így tesz, és elköszönve a nagyapjától elvonultok barátod szobájába.

   Ez szinte már hagyomány volt, és ma is éppen így történt. Míg Shinichiro az alvóhelyedet készítette elő te és a nagyapja arról beszéltetek, hogy mi történt az elmúlt három napban. Elmagyaráztad a férfinek, hogy a te hibád volt az egész, mire ő közölte veled, hogy Shinichiro is éppen annyira tehetett arról, hogy három napig a sértettet játszotta, mint te arról, hogy megsértetted. Aztán arról beszélt, hogy „fiatalság bolondság" és éppen azt hallgattad, hogy ő a ti korotokban már régen elnyerte a felesége kegyeit, mikor Shinichiro megmentőként megjelent.

   A fürdő kényelmes és kellemes volt, te pedig három nap után végre úgy érezted, hogy meg is érdemelted ezt a kényelmet. Most, hogy Shin és te elástátok a csatabárdot, és végre minden visszatért a helyére boldogan élvezted ki a hosszú fürdődet, és felfrissülve hagytad el a párás helyiséget, Shinichiro egyik fehér ingjét és rövidnadrágját viselve. Ez a ruhapáros volt hivatalosan a pizsamádnak kinevezve, amikor a Sano rezidencián töltötted az éjszakáidat, és a fiú ismerős illata úgy lengett körbe, mint egy meleg ölelés.

   Amikor már Shinichiro szobájában feküdtél, a futonon alaposan betakarózva és kényelmesen elhelyezkedve, alig nyitva tartott szemekkel, ajkaidon elégedett mosollyal, úgy érezted, hogy te vagy a legboldogabb ember a világon. A Sano házban mindig úgy érezted, mintha haza mentél volna, ez már a második otthonod volt, ahol a második családod várt tárt karokkal. Tekinteted a sötétben az ágyra siklott, amin Shinichiro terült el, az oldalán fekve feléd fordulva, fekete szemeivel téged figyelve. Amikor a tekintetetek találkozott a mosolyod kiszélesedett, és Shin is elmosolyodott.

   - Egyezzünk meg valamiben, oké Shin? – kérdezted mire a fiú halkan hümmögve válaszolt, kíváncsian várva, hogy mit ajánlottál. – Soha többé nem veszünk így össze.

   - Oké – nevetett fel halkan, hangjában álmosság csengett. Nem volt csoda, elvégre három napig nem aludt, az volt a meglepő, hogy még ébren volt. Figyelted, ahogy nagyokat pislogott, így próbálva nyitva tartani a szemeit, de minden alkalommal, amikor becsukta őket egy kicsit tovább maradtak lehunyva, míg végül nem nyitotta ki őket újra. – Megegyeztünk.

   A választ követő csendet csak Shinichiro halk szuszogása törte meg, ahogy a fiú végre kényelmes álomba merült. A mosolyod ellágyult, ahogy békésen alvó barátodra néztél.

   - Jó éjt Shin.