[Név] - Keresztnév/becenév

   Őszintén fogalmad sem volt róla, hogy a jelen helyzetben mit kellett volna tenned. Nem tudtad mi volt a helyes döntés, és aggódtál, hogy nem az volt, amit végül percekkel ezelőtt hoztál meg. Az ütések, amik értek, és az ökleid fájdalma ahogy egy másik ember bőrével találkoztak még nem is tartoztak a legnagyobb problémába. A leginkább az aggasztott, amilyen állapotban Shinichiro volt.

   A fiú már hetek óta próbálta összehozni a Kantou régiót uraló két rivális bandát, a két legendás vezért győzködve. Nem sokat tudtál róla, hogy pontosan mit is csinált, és hogyan szándékozott ezt a bravúrt végrehajtani, mindenesetre a mai napon véletlenül sikerült az egész közepébe keveredned. Épp a játékterembe tartottál két barátoddal, amikor a szemtanúi voltatok a két banda kezdődő verekedésének.

   Shinichiro pedig, azonnal a riválisok közé rohant, hogy megállítsa őket a csatájukban. Szeretted a fiúban, hogy mindig próbált jót cselekedni, és becsületes volt, de máskor úgy érezted, a saját két kezeddel lettél volna képes megfojtani az ostoba hőskomplexusa miatt, ami ilyen szörnyű helyzetekbe kevert benneteket.

   Shinichiro jelenleg a két vezért igyekezett megállítani abban, hogy szétverjék egymást, folyamatosan kapva be a másiknak szánt ütéseket. Láttad a két srácon, hogy már szörnyen idegesek, amiért egyetlen támadásuk sem a célszemélyt találta el, és hallottad, ahogy barátoddal ordítoztak, hogy tűnjön már el, de a fiú kitartott. Te magad sem adtad hát fel.

   - Valaki tűntesse már el innen! – kiáltotta hirtelen az egyik vezér, akinek nem tudtad a nevét, de ő volt a kettő közül a nagyobbik darab. Hallottál már róluk, de sosem vetted a fáradtságot, hogy megjegyezd a neveiket.

   A parancsra hirtelen több bandatag is feléjük mozdult, úgy tűnt, hogy az ő emberei voltak. Valahol reménykedtél benne, hogy ezek a bandatagok majd elviszik Shinichiro-t, ezzel véget vetve az ostobaságának. Azonban mégsem hagyhattad, hogy így tegyenek. A fiú annyira sok idejét szentelte annak, hogy valahogy leállítsa a bandaháborút, és sok alkalommal tért haza sérülésekkel tarkítva. Rengeteg időt, és még a saját testi épségét is a célnak szentelte, te pedig nem hagyhattad, hogy itt véget érjen minden.

   Így hát közelebb mozdulva hármukhoz behúztál a hozzád legközelebbi tagnak, aki a kapitánya parancsát igyekezett éppen teljesíteni. Úgy tűnt, hogy Takeominak is hasonló ötlete támadhatott, mint neked, mert ő meg a másik oldalról ütött ki néhány embert.

   - Shin, ha most nem sikerül, én magam foglak megfojtani – kiáltottál hátra a vállad fölött, ahogy egy újabb srácot vertél le éppen. – Ne aggódj azon, hogy bárki félbeszakít, nem engedek át senkit!

   - Te csak koncentrálj kettejükre, én és [Név] elintézzük a többit – kiáltott fel Takeomi is, mire szélesen elvigyorodtál, és összenéztél a fiúval. Shinichiro és a két vezér némán álltak, és titeket kettőtöket néztek, de nektek nem volt időtök velük foglalkozni, ahogy a verekedésre kellett összpontosítanotok.

   Nem tudtad, hogy mi történik mögötted, egyetlen pillanatra sem veszthetted el a figyelmed, de hallottad a bőrnek ütköző öklök hangjait, és három mély hangot, ahogy egymással vitáztak. Nem értetted a szavaikat, és nem is nagyon figyeltél rájuk egészen addig, ameddig fel nem ismerted, hogy már egy ideje csak egyetlen hang szólt. Ahogy a hang gazdája egyre hangosabb lett, úgy lassult le a küzdelem is, így végül képes voltál megfordulni.

   A látványtól meglepetten elkerekedtek a szemeid.

   Shinichiro arcán egyetlen ép felület sem volt, és ahogy a két másik fiú előtt állt, kissé imbolygott, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne. Két ellenfele sem úszta meg sérülés nélkül, de egyikük sem volt annyira rossz állapotban, mint ő. Mégis, mindketten némán álltak, és a fiút hallgatták, aki szörnyű állapota ellenére is hihetetlenül hangosan kiabált.

   - Állítsuk le ezt az értelmetlen csatát – értetted meg a szavait, ahogy lassan a verekedés hangjai elhalkultak körülöttetek, és a két banda tagjai a vezéreiket figyelték. – Fogjunk össze, és uraljuk együtt Shibuyát!

   Nem tudtad, hogy ezen szavai előtt mit mondhatott a két fiúnak, de azt tudtad, hogy ebben a pillanatban olyan tiszteletet vívott ki magának, amit nem sokan voltak képesek előtte. Ahogy ott állt, feldagadt és sebes arccal, remegő lábakkal, és a fájdalomtól könnyes szemekkel szánalmas látványt kellett volna nyújtson. Egyértelműen vesztett, semmi esélye sem volt a két másik fiú ellen, elverték.

   Mégis, hirtelen úgy érezted, az egész csatatér tisztelettel nézett rá.

   Nem ez volt az első alkalom, hogy azon kaptad magad, hogy a fiút csodálod, de ez volt az első, amikor a szíved hevesebb iramra váltott tőle. Shinichiro egy gyenge harcos volt, de ebben a pillanatban nem tudtál volna senki nála erősebbre gondolni.

   Ettől a naptól kezdve egészen máshogy néztél Sano Shinichiro-ra.

   A verekedés így ért hát véget, a két banda vezérei visszavonultak, és noha senki sem mondta, hogy felhagynak az ellenségeskedéssel, mindannyian tudtátok, hogy mostantól minden megváltozik majd. Shinichiro hetekig tartó erőfeszítései végül elindították a folyamatot, és noha fogalmad sem volt arról, mi várt még rátok a jövőben, abban biztos voltál, hogy a két rivális banda lassan változni kezd majd.

   - [Név]-chan, annyira király voltál – hallottad meg barátod vidám hangját, így tekinteted a visszavonuló fiúkról visszavezetted rá. Shinichiro gyengén állt a lábain, de ajkain hatalmas mosollyal intett neked. A látványára elégedetlenül ráncoltad a homlokod, de végül elé lépve a hátára ejtetted a kezed, ezzel támogatva.

   - Tudom – mondtad, ezzel halk nevetést váltva ki belőle, de az arcán sötétedő pír egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy zavarba jött, amiért így reagáltál a bókjára. Ennek a látványára kissé elmosolyodtál, és lemondóan felsóhajtottál. Időközben Takeomi is mellétek ért, és Shinichiro másik oldalára lépve ő is támogatni kezdte a fiút. – Te sem voltál rossz.

   - Azta Shin, mit tettél [Névvel]? – kérdezte a szavaid hallva a fiú, döbbenetet tettetve. – Nem is cseszett le a hülyeséged miatt?

   - Valami csoda történhetett – nevetett a fekete hajú, azonban mindkét barátod továbbra is feszülten várta, hogy mégis lehordd őket. Szíved szerint meg is tetted volna, azonban a jelenlegi helyzetben egyszerűen képtelen voltál rá. Shinichiro olyan menőn nézett ki, mégis ki voltál te, hogy elrontsd a hangulatot?

   - Nem, tényleg menő volt, most az egyszer hagyom, hogy kiélvezze – ráztad a fejed, és a két fiúra mosolyogtál. Barátaid döbbent némaságban néztek rád vissza, de Takeomi hamar kizökkent belőle. Shinichiro ezzel szemben úgy nézett rád, mintha két fejet növesztettél volna, így kérdőn néztél rá vissza. – Mi van, azt akarod, hogy kioktassalak?

   - Csak arra gondoltam, hogy ismét megpróbálnám – felelte a fiú, még mindig téged bámulva. Értetlenül pislogtál fel rá, a tekinteteddel biztatva arra, hogy fejtse ki. – Kedvellek [Név]-chan, lennél a...

   - Felejtsd is el – vágtál közbe a szemeid forgatva. Shinichiro erre halkan felnyüszített, míg te előre fordulva indultál a fiú otthona felé. Nem mertél felé fordulni, nehogy meglássa az enyhe pírt az arcodon. Soha nem tudott még ezelőtt zavarba hozni, és ez volt a harmadik alkalom, hogy feltette neked ezt a kérdést, ezúttal azonban valami más volt, mint az előző két alkalommal.

   Ezúttal valójában egy kis részed igent akart mondani.

   - Olyan kegyetlen vagy, legalább hagyhatnád, hogy befejezzem – panaszkodott a fiú, míg Takeomi halkan nevetett rajta.

   - Csak azért, mert egy kicsit menő voltál, még nem kellene elbíznod magad – közölted vele, örömmel véve a tényt, hogy az arcodat borító forróság elmúlni látszott.

   - A szívembe gázolsz – közölte veled, mire halkan felhorkantottál.

   - Shin, haver, ezt a csatát elvesztetted – nevetett Takeomi, míg te fejed ismét a fiúk felé fordítva néztél a fekete szemek gazdájára.

   - Különben is, ilyen frizurával mégis ki akarna veled randizni? – kérdezted, és a fiú feje tetejét díszítő fekete frizurára mutattál. Kiskorában szabadon lógott mindenfelé a haja, de egy éve elkezdte felzselézve hordani. Bár így sem nézett ki rosszul, határozottan nem tetszett neked.

   - Hé, a hajamat hagyd ki ebből! – kiáltott fel méltatlankodva a fiú, mire te és Takeomi csak nevetettetek rajta.

   Mit meg nem tettél volna ezért az idiótáért.

━━━━━━━━「₪」━━━━━━━━

   Ha teljesen őszinte akartál lenni, valójában egyáltalán nem hitted, hogy ilyen hamar megoldódik a rivális bandák kérdése. Bár a verekedés óta eltelt egy fél hónap, mégis szörnyen gyors fejlődésnek tűnt az, hogy ellenségekből hirtelen Shinichiro puszipajtásai lettek. De valahogy mégis megtörtént, és mire felfoghattad volna, hogy mi történt, már négy sráccal az oldaladon lépkedtél Shibuya esti utcáin.

   - Ezredszerre mondom, hogy nem kell hazakísérnetek – mondtad, ahogy régi és új barátaidra pillantottál. Egyikük sem nézett ki úgy, mint akit különösebben érdekelt volna a tiltakozásod, amikor egy órája a dojo ajtajában állva közölték veled, hogy haza fognak kísérni, mert este nem biztonságos egy lánynak egyedül sétálnia az utcán.

   Nagyjából egy hete történt, hogy a két bandavezér elkezdett megjelenni Shinichiro körül, úgy tűnt szórakoztató volt számukra időt tölteni a fiúval. Eleinte furcsa volt az egész, elvégre ők ketten elég régóta álltak egymással szemben, és még sok alkalommal vitáztak egymással. Általában a legkisebb dolgokon vesztek össze, és sokszor hitted azt, hogy megint bandaháborút robbantanak majd ki, de végül valahogy Shinichiro mindig kibékítette őket. Egy hét alatt azonban olyan sokszor találkoztál már velük, hogy végül kezdted megszokni őket, és lassan nem tűnt furcsának semmi, amit csináltak vagy mondtak.

   - Nem hagyhatjuk, hogy a királynő egyedül járkáljon a sötét utcákon – közölte veled Benkei, aki a négy srác közül a legnagyobb volt. Tekinteted értetlenül vezetted rá, némán téve fel neki a kérdést. Azonban a fiú vagy nem értette, vagy úgy tett, mintha nem értené, mert ezek után nem szólt többet.

   - Oké, királynő? – kérdezted végül. Ez volt az első alkalom, hogy így hívtak, és nem nagyon értetted, miért.

   - Benkei, megmondtam, hogy [Név] már háromszor is elutasította – mondta Takeomi, nem a te kérdésedre válaszolva.

   - De Shin még nem adta fel – érvelt a nagydarab srác, míg te a közvetlenül melletted sétáló Shinichiro-ra néztél, aki mindent megtett, hogy véletlenül se nézzen rád vissza. Ettől persze még sikerült kivenned az éjszaka sötétje ellenére is látható sötétebb tónust az arcán.

   - Nem vagyok királynő – mondtad végül, miután hiába szuggeráltad a fiút, az nem nézett rád. Már amúgy is értetted, hogy Benkei miről beszélt. Ritka volt ugyan, de az egy hét alatt, amit ezekkel a srácokkal töltöttél hallottad, ahogy néha „Gyenge Király"-ként hivatkoztak Shinichiro-ra. Egy kicsit kínos, de édes becenévnek tartottad. – Shin és köztem nincsen semmi ilyesmi.

   - Még nincs, de azt akarod mondani, hogy egészen biztosan esélytelen, hogy ez valaha is megváltozzon? – kérdezte Wakasa, aki eddig csendben hallgatta a beszélgetést. A kérdésre azonnal akartál felelni, azonban azon kaptad magad, hogy habozol. Vajon tényleg nem láttad semmi esélyét annak, hogy valaha is együtt legyél a fiúval? Immár tizenöt évesek voltatok, és lassan elértétek azt a kort, amiben úgy érezted, kényelmes lehet a randizás.

   De éreztél valami olyasmit a fiú iránt?

   A válaszod egy határozott talán volt. Az idő nagy részében csak barátként tekintettél a fiúra, de emlékeztél még arra az egy pillanatra a verekedés után, amikor a szíved gyorsabban dobbant. Akkor életedben először éreztél mást is, habár csak halványan, szinte észrevehetetlenül. Ez még egészen biztosan nem volt elég arra, hogy igent mondj a fiúnak.

   - Tudod mit? Nem biztos – mondtad végül, és szórakozottan figyelted, ahogy négy döbbent szempár fordult azonnal feléd. A döbbenetet aztán szórakozás követte, bár a fekete szempárban valami reményhez hasonló villant. – Talán egy nap megváltoznak az érzéseim. A kérdés csak az, vajon Shin tényleg kedvel-e annyira, hogy elég kitartó legyen, amíg az a nap eljön.

   - Ó? Azt mondod, ha elég kitartóan próbálkozik, talán randizol vele? – kérdezte Benkei, hangjából színtiszta szórakozás csendült. Te csak nevettél, és éppen válaszolni akartál, amikor Shinichiro hangja beléd fojtotta a szót.

   - Próbálkozni fogok! – mondta, te pedig meglepetten pillantottál rá. Nem a szavai döbbentettek meg, hanem a hangjából kihallatszó eltökéltség. Ahogy a fiúra néztél, láthattad az arcára kiülő makacs elhatározást, és nem tehettél mást, de teljesen elhitted neki, hogy amit mondott, az úgy is lesz. – Csak várj [Név]! Addig nem adom fel, ameddig igent nem mondasz!

   Mégis mibe keverted magad?