[T/Név] - Teljes név (Vezeték és keresztnév)

[Név] - Keresztnév

[V/Néz] - Vezetéknév

[O/Név] - Az ország neve, ahol élsz (vagy ahol a karaktered él)

   Mindig is tudtad, hogy a korod béli gyerekek kegyetlenek, talán ez volt az egyik oka, hogy nem volt túl sok barátod. Vagy talán az, hogy mindössze egyetlen hete költöztetek Tokyo-ba, és annak ellenére is, hogy nagyjából beszélted a nyelvet, még nem sok esélyed volt barátkozni. A nyár közepe volt, még nem kellett iskolába menned, így kevés lehetőséged volt más, veled egykorú gyerekkel találkozni, és nem nagyon akartál kimenni a házból sem.

   Így a szüleid végül szinte kirugdostak otthonról, azzal a címszóval, hogy ideje lenne barátokat keresned magadnak. Nem volt hát más választásod, mint eleget tenni a „kérésüknek", és elhagyva új otthonod biztonságát útnak indultál a csendes szomszédság üres utcáin, azzal a feltett szándékkal, hogy egy kis séta után hazamész. A terveidben egészen biztosan nem szerepelt, hogy véletlenül ebbe a kellemetlen jelenetbe botlasz majd.

   Egy kellemes kis park bejáratánál álltál éppen, és csendes érdeklődéssel és helytelenítéssel nézted a kisebb csoport fiút, akik egy másikat vettek körbe. A csapat veled egyidős fiú egy náluk sokkal kisebb és valószínűleg fiatalabb srácot zaklattak éppen hangosan nevetve. A szerencsétlen srác csak a fejét fogva védekezhetett a rámért ütések ellen, és a lehető legkisebbre igyekezett összehúzni magát a koszos földön.

   Összehúzott szemekkel nézted őket, kis kezeid dühödten ökölbe szorultak. Bár nem ismerted egyiküket sem, és nem igazán tartozott rád a dolog, mégsem hagyhattad, hogy ilyen kegyetlen módon bántsanak valakit. Néhány sietős lépéssel átvágva a parkon a csoport elé értél, és kissé felfelé fordítva a fejed megszólaltál.

   - Hé, mi lenne, ha valaki olyannal kezdenétek, aki egy súlycsoportban van veletek? – szólaltál fel, gyermeki hangodban tiszta haraggal és megvetéssel. Valójában fogalmad sem volt róla igazán, mit jelentett az, hogy „egy súlycsoport", de a filmekben mindig ilyeneket mondtak, szóval úgy érezted, hogy ebben a helyzetben helyes használni. A csapat egy emberként fordult feléd, a nálad nagyobb fiúk csak lenézően pillantottak kisebb és gyengébb alakodra.

   - Mivan, te is verést akarsz? – kérdezte az előtted álló srác, aki egyben a legnagyobb volt társai között, és sejtésed szerint kis bandájuk vezére lehetett. A méret és erőkülönbség láttára bárki más remegve meghátrált volna a helyedben, de te meg sem rezdültél. A fiú társai nevetgélni kezdtek egymás között, miközben a vezetőjük teljes testével feléd fordult. – Az olyan kislányoknak, mint te tudniuk kellene, hol a helyük.

   - Azt nem tudom, szerinted hol a helyem, de azt tudom, hogy a tiéd hol van – felelted neki, teljesen figyelmen-kívül hagyva a csapat gonosz nevetését és feléd kiáltott sértéseit. Sok csúnya szót használtak, amiknek csak egy részét tudtad, hogy mit jelent, és szinte biztos voltál benne, hogy ők sem ismerték az összes jelentését. Neked ráadásul hátrányod volt, hogy nem a japán az anyanyelved. – A földön, a talpam alatt.

   - Te kis... - mordult fel a fiú, és ökölbe szorított kezét feléd lendítette. Könnyedén kitértél az ütés elől, és csendesen nézted, ahogy a srác kapkodó léptekkel próbált ellenállni az ütése lendületének. Néhány lépés után sikerült megállnia, és nem arccal a porba esnie. Nyilvánvalóan azonban az ütése kikerülésével még jobban feldühítetted, mert a következő pillanatban hangosan ordítva fordult feléd, ismét ütésre lendítve a kezét. Te csak a szemeid forgatva léptél el ismét az útjából. Nem tudtál verekedni sajnos, de nem volt túl nehéz kikerülni az ilyen lomha ütéseket. A te kisebb, hajlékonyabb tested sokkal gyorsabban tudott mozogni, mint a fiú nagyobb, nehezebb teste. – Állj meg!

   - Miért állnék meg? – kérdezted, ahogy több lépéssel hátrébb mozdultál, hogy a fiú ne érhessen el. A barátai még mindig körbevették a szegény kisfiút, de egyikük sem törődött már vele, mind titeket kettőtöket néztek. Valószínűleg segíteni akartak a barátjuknak, de nem mertek, attól tartva, hogy az mérges lesz rájuk. Elvégre, ha egy lány ellen nem tudna egyedül győzni, az elég kínos lenne rá nézve. – Hogy kedvedre megverhess?

   - Az előbb csak a szád volt nagy, most meg menekülsz – vágott vissza a fiú, miközben ismét odébb mozdultál, egyre közelebb a társaihoz és a bántalmazott sráchoz. Csak pár lépésre voltál tőle, de egyiküknek sem tűnt fel, hogy nem csak azt tervezted, hogy a végtelenségig kerülgeted a fiú ütéseit. Tekinteted gyorsan mozgott egyik helyről a másikra, a lehető leggyorsabban kellett találnod egy kiutat ebből a helyzetből.

   - Soha nem mondtam, hogy verekedni fogok veled – közölted vele, hogy ezzel is kicsit húzd az időt. Hamarosan pedig ajkaidra apró mosoly kúszott, ahogy megpillantottad a lehetőséget. Nem is késlekedtél hát, és egyetlen lépéssel bezárva a csapat és közted lévő távolságot lehajoltál, és megragadva a még mindig a földön fekvő fiú karját felrántottad. A zaklatók nyilván nem számítottak erre, mert nem is tudtak elég gyorsan reagálni, amikor minden erőd beleadva nekirohantál egyiküknek. A kiszemelt áldozatod történetesen a legsoványabb és alacsonyabb volt a csapatból, és a meglepetés erejének segítségével nem kellett nagyon erőlködnöd, hogy fellökd.

   Hangos puffanás hallatszott, ahogy a fiú elterült a földön, de téged egyáltalán nem érdekelt, ahogy átlépve rajta a park kijárata felé vetted az irányt, magad mögött rángatva a sérült fiút. Sajnálatos módon azonban a menekvésetek még váratott magára, ugyanis szegény srácot annyira elverték, hogy nem csak erősen sántított és nem tudott futni, de ráadásul el is esett néhány lépés megtétele után. A fogad csikorgatva próbáltad felsegíteni a földről, de mire nagy nehezen felálltatok már ismét körbe voltatok véve, és ezúttal nagyon kevés esélyt láttál a menekülésre.

   - Nicsak, nicsak, most hova fogsz futni? – nevetett kárörvendően a csapatvezér, ahogy elétek lépett. A fejed kissé hátrahajlítva néztél fel rá, miközben ő elégedetten vigyorogva ropogtatta az ujjait. Talán itt lett volna az ideje, hogy megrémülj, és valami csodában reménykedj. De nem adtad meg nekik ezt az örömöt. Még ha most meg is vernek, nem fogsz könyörögni vagy bocsánatot kérni.

   Az ajkadba harapva néztél rá, ha szemekkel ölni lehetne, a fiú már nem élne. Sajnos azonban nem voltak ilyesfajta különleges képességeid, és jelen pillanatban nagyon kellemetlen helyzetben voltál. Ha végre hazajutsz majd, lesz egy-két keresetlen szavad a szüleidhez, és a barátkozási módszereikhez.

   - Mi az, ellopta a cica a nyelved? – kérdezte a fiú, ahogy megragadva a kezed, amivel áldozatukat támogattad közelebb rántott magához. A szorítása erős volt, és egészen biztosan zúzódást fog majd hagyni maga után. Halkan felszisszentél a hirtelen fájdalomra, de gyorsan elhallgattál. – Az előbb olyan nagy volt a szád.

   - Igazán félelmetes vagy mondhatom – szólaltál meg végül, az egyre erősödő harag és tehetetlenség szinte elviselhetetlen volt. – Öten vertetek meg egy nálatok sokkal kisebb fiút, és egy lányt. Még ha nagy is a szám, én legalább nem vagyok olyan szánalmas, mint te és a kis csapatod.

   - Csendben kellett volna maradnod – közölte veled a fogain keresztül szűrve a szavakat. Te csak pislogás nélkül néztél rá. Figyelted, ahogy a másik kezét, ami nem téged tartott a magasba emeli, és vártad az ütést, és az abból következő fájdalmat. Azonban legnagyobb meglepetésedre az sosem érkezett.

   - Mi a fenét csináltok? – kiáltotta valaki, így most mind egyszerre néztetek rá. A téged tartó srác mögött állt egy fiú, ökölbe szorított kezekkel. A fiúnak rövid, fekete haja volt; fekete szemei; és határozottan sokkal kisebb és gyengébb volt, mint a többi fiú, akikkel éppen szemben állt.

   - Még egy – motyogta az egyik zaklató, ahogy a haverjai és ő értetlenül összenéztek. Te magad is jócskán meglepődtél, de elég szórakoztatónak tartottad a helyzetet. Egy gyenge srácot zaklattak, akit egy gyenge lány próbált megmenteni, de mivel nem sikerült, egy másik gyenge srác sietett a segítségükre. Mintha ti hárman egy csapat lettetek volna, noha biztos voltál benne, hogy egyikőtök sem ismerte a másikat.

   - Mi van, ő a barátod? – nézett rád a még mindig a kezed markoló srác, mire te csak egyik szemöldököd a magasba emelve néztél rá vissza, ezzel válaszolva meg a nevetséges kérdést. Természetesen nem volt a barátod, nem is ismerted.

   - Engedd el! – szólalt meg újra az új arc, ahogy fenyegetően közelebb lépett. Vagyis, valószínűleg fenyegetőnek szánta, de pont annyira volt rémisztő, amennyire te is. Éppen ez lehetett az oka annak, hogy sajnos nem nagyon érte el a célját, éppenséggel az ellenkezője történt. A téged tartó srác csak még erősebben szorította a csuklódat, amitől az arcod fájdalmas grimaszba torzult, de ezúttal egyetlen pisszenést sem hallattál. A „megmentőtök" azonban nyilvánvalóan látta a fájdalmad, mert azonnal felemelte az öklét, és a nagydarab srácnak rontott. Az persze gyorsan elengedett, és noha bekapta a fiú ütését meg sem rezdült, helyette ő is ütéshez lendült.

   Szörnyülködve figyelted, ahogy a kisebbik srác arcának ütközik az ökle, és az ütés erejétől elterül a földön. Aggódtál érte, ezért megpróbáltál odamenni hozzá, de a zaklató megakadályozott benne, ahogy feléd fordulva hangosan felnevetett, és elállva az utadat fenyegetően rád mosolygott.

   - A hősötök elesett – közölte veletek, te pedig ismét mélyről jövő haragot éreztél. – Elég szánalmas volt, ami azt illeti.

   - Még nem végeztünk – hallottad meg a szavakat, éppen akkor, amikor a srác már ismét megragadott volna. Te és ő egyszerre fordultatok a hang felé, és mindketten hasonló döbbenettel figyeltétek a fiút, ahogy feltápászkodik a földről. A srác arcán csúnya zúzódás jelezte az ütés helyét, és még az orra is vérzett kissé. Ennek ellenére felállt, és a keze hátuljával letörölve az orrából folyó vért eltökélten nézett fel a nagyobb fiúra.

   - Mi a fene, tényleg valami hősnek képzeled magad? – kérdezte a fiú, ahogy a meglepetésből kirántva magát gonoszul elvigyorodott. Te csak aggódva néztél a fekete hajúra, nem úgy nézett ki, mintha lett volna bármi esélye is a másikkal szemben.

   - Nem kell hősnek lennem ahhoz, hogy megmentsek egy bajbajutott hölgyet – felelte a fiú, mire te kissé kettős érzelmet éreztél. Jól esett, hogy segíteni akart neked, és persze nem utasítod el, de valahol mégis zavart, hogy meg kellett menteni. Nem akartál egy hasztalan bajbajutott hercegnőcske lenni.

   Sajnos azonban a valóságban nem tudtál semmit sem tenni, ahogy a nagydarab fiú nekirontott önjelölt hősötöknek. A kisebbik fiú sok ütést szenvedett el, és csak keveset tudott viszonozni, azok pedig túl gyengék voltak. Azonban, ahogy a verekedésüket figyelted feltűnt, hogy annak ellenére is, hogy vesztésre állt, tett néhány meglehetősen jó mozdulatot, mintha valamiféle harcművészetet űzött volna. Talán így is volt, de ez még nem volt elég. Hamarosan ismét a földre került. Mielőtt a csapatvezér azonban ismét rátok figyelhetett volna megint felkelt. Ezután ez többször is megismétlődött, és a kezdeti sajnálat, amit a fiú iránt éreztél lassan valami mássá alakult.

   Csodáltad a kitartását, hogy a sok ütés, és a reménytelen helyzet ellenére is mindig felkelt. Nem adta fel, sorra kapta be az ütéseket, már az egész arca tele volt horzsolásokkal és az egyik szeme feldagadt, de nem maradt a földön. Te pedig, ahogy lassan egyre jobban csodáltad a kitartását, észrevettél valamit. A nagydarab srác hangosan lihegett, az arcáról csak úgy ömlött az izzadtság, és a mozdulatai lassultak. Az ütései pedig gyengültek. A felismerésre, hogy egyre jobban fáradt, felcsillant a szemed. Még ha nem is segíthettél sokat, ha a fiú eléggé kifárasztja, talán lesz esélyed valahogy meglógni a két sérülttel.

   Azonban, erre sosem került sor. Néhány perccel később ugyanis a zsarnokoskodó srác hangosan felkiáltott, és egy utolsó ütésbe sűrítve minden megmaradt erejét behúzott a másiknak. A kisebbik hangos puffanással terült el a földön, és úgy tűnt, hogy ezúttal ott is fog maradni.

   - Fenébe az egésszel, már nincs is kedvem szétverni a kiscsajt – morogta sötéten a srác, ahogy zsebre tett kézzel a park kijárata felé lépett. A csatlósai egy ideig nem mozdultak, láthatóan nem voltak benne biztosak, hogy mit kéne tenniük, de végül mégis követték vezérüket, így pillanatokkal később csak ti hárman maradtatok a parkban. Némán néztél a távozók után. Egyáltalán nem örültél neki, hogy így elmentek, de nem tehettél semmit. Ha tovább ingerled őket, még a végén téged is elvernek, és akkor hiába verette péppé magát az a srác.

   Végül halkan felsóhajtva lenyugtattad a haragod, és azonnal a még mindig a földön fekvő fiúhoz léptél. Azt hitted, hogy elvesztette az eszméletét, de amikor lehajolva mellé az arcára néztél láttad, hogy az a szeme, amelyik nem volt feldagadva nyitva volt, és egyenesen rád nézett. Kezeidet nyújtva felé jelezted neki, hogy fogja meg azokat. A fiú csendesen engedelmeskedett, és amennyire finoman csak lehetséges megpróbáltál segíteni felülni neki. Halkan sziszegett a fájdalomtól, de nem ellenkezett, és hamarosan sikerült ülve maradnia, bár csak a hátára tett kezed segítségével.

   - Jól vagy? – kérdezte. Láttad, hogy az alsó ajka felszakadt, és vérzett, de nem ez volt az egyetlen hely, ahol megsérült, és volt egy olyan érzésed, hogy ennél súlyosabb sebei is voltak.

   - Ezt nekem kellene kérdeznem tőled, nem engem vertek meg – felelted, hangod gyengéden szólt. A másik srác lassan elétek lépett, és ti ketten felnézve rá figyeltétek, ahogy meghajolt előttetek.

   - Köszönöm, hogy segítettetek – mondta, majd felegyenesedve megfordult, és elment. Csendben néztél utána, majd fejed oldalra fordítva a melletted ülőre pillantottál. A fiú fekete szemei már téged néztek.

   - Fel tudsz állni? – kérdezted, mire a fiú csak bólintott, és megpróbált felkelni, de szinte azonnal visszaesett. Te csak szorosan tartottad, és csendesen a fejed ráztad. – Nyilván nem.

   - Csak egy kicsit pihennem kell – felelte, te pedig aprót bólintottál.

   - Köszönöm, hogy segítettél – mondtad, néhány másodperc csend elteltével. A fiú azonnal feléd kapta a fejét, te pedig sűrűn pislogva nézted a széles, boldog mosolyát. Annak ellenére, hogy ilyen csúnyán elverték, és valószínűleg minden porcikája fájhatott, még mindig ilyen boldogan mosolygott.

   - Bármikor – mondta, te pedig csak halkan felkuncogtál az élénkségére. Úgy tűnik, még ha meg is verték, és fel sem tud állni, a kedvét nem lehet szegni. – Ha meg szeretnéd köszönni, akarsz esetleg a barátnőm lenni?

   A kérdést néma csend követte.

   - Mi? – kérdeztél vissza értetlenül, nem nagyon sikerült megemésztened a hirtelen jött ajánlatot. Ráadásul, soha életedben nem kérdeztek még tőled ilyet, elvégre még alig voltál tíz éves.

   - Legyél a barátnőm – mondta, te pedig csak a homlokod ráncolva néztél rá.

   - Még a nevedet sem tudom – közölted vele, mert úgy tűnt, hogy még ez a helytelenítő pillantásod sem tudta eltántorítani. A fiú néhányszor pislogott a szavaidra, majd ismét elvigyorodott.

   - Csak ennyi a baj? – kérdezte, és te már éppen ellenkezni akartál, amikor folytatta. – A nevem Sano Shinichiro.

   - Nagyon örülök Shinichiro, de még mindig nemet kell mondjak – mondtad, de ahelyett, hogy a fiú elszomorodott volna, - ahogy arra számítottál -, hirtelen teljesen elvörösödött. Egy paradicsomra emlékeztetett, ezzel ismét meglepetést váltva ki belőled. Az előbb nem volt semmi problémája azzal, hogy megkérjen, hogy legyél a barátnője, most meg hirtelen zavarba jött? – Mi a baj?

   - Semmi! – vágta rá azonnal, egy kicsit talán hangosabban, mint kellett volna, tekintve mellette ültél. – Csak... nem számítottam rá, hogy a keresztnevemen szólítasz majd.

   - Ó! – értetted meg azonnal. – Bocsánat, még csak egy hete élek Japánban, nem szoktam még meg az itteni szokásokat.

   - Nem, semmi baj, hívhatsz így, ha szeretnél, nem bánom – hadarta, még mindig vörös arccal. A látványra nem tudtál visszafojtani egy halk kuncogást. Furcsa srác volt.

   - Egyelőre maradjunk csak barátok, rendben Sano-kun? – kérdezted végül, és figyelted, ahogy a fiú arca lassan visszanyeri természetes színét. Úgy tűnt, hogy nem csak a verekedésben nem annyira ügyes, kíváncsi voltál vajon a többi lánnyal is így viselkedett-e.

   - Oké – értett végül egyet, láthatóan feladta, hogy megpróbáljon a barátnőjévé tenni. Jobb is volt így, még túl fiatalok voltatok az ilyesmikhez. – De én már elmondtam a nevem, a tiédet mégsem tudom.

   - [T/Név] – felelted mosolyogva. – Ha szeretnél hívhatsz csak [Névnek], de ha kényelmetlen bármi megteszi.

   - Honnan jöttél [V/Név]-chan? – kérdezte a fiú, ezzel mintegy kinyilvánítva a módot, ahogyan hívni fog. Neked nem volt bajod a dologgal, a te országodban nem volt ennyire szigorúan véve, hogyan hívták egymást az emberek.

   - [O/Névből] – felelted, és kinyújtva a lábaidat kényelmesebb helyzetbe helyezted magad. Shinichiro is más pózt vett fel, de a mozgástól ismét fájdalmai voltak, ezért csak lassan mozdult. – Az édesapámat egy hónapja helyezték át ide, de én és a többiek csak egy hete jöttünk utána. Még el kellett intézni otthon néhány dolgot, mielőtt kiköltözhettünk volna.

   - Nagyon jól beszélsz japánul, valamelyik szülőd talán japán? – kérdezte, hangjában valódi érdeklődés csengett, egyértelműen nem csak azért kérdezte, mert udvarias akart lenni. Meglepett, hogy ennyire érdekelte valami ilyen unalmas téma, de örültél neki.

   - Nem, csak a szüleim nagyon érdeklődtek a Japán kultúra iránt, és megtanulták a nyelvet – kezdted, tekinteteddel az eget figyelve. Szép nap volt, a nyári égen egyetlen felhő sem volt, csak a kékség nézett rád vissza. – És mivel ennyire szerették, sokszor beszéltek nekünk japánul. Végül ráragad az emberre, ha annyit hallja. De olvasni és írni nem tudok.

   - Segíthetek megtanulni! – ajánlkozott azonnal, izgatottan csillogó szemekkel nézve rád. Erre te csak felnevettél, és bólogattál.

   - Nagyon kedves tőled – mondtad, és valóban örültél az ajánlatnak. Az első évedet még nem kezdted el az itteni iskoládban, de a többi veled egykorú már megtanult írni és olvasni, legalább nagyjából. Neked nagy hátrányod volt, és a szüleid megígérték, hogy találnak valakit, aki segít megtanulni az iskola kezdetéig. Shinichiro segíthetett felzárkózni, vagy gyakorolni, amit a magántanárod tanít. – Tényleg kéne egy kis segítség.

   - Bízd csak rám – vigyorgott kidüllesztett mellkassal, de szinte azonnal ismét összegörnyedt a mozdulat miatt feltámadó fájdalom hatására. Te csak a fejed ingatva nézted, majd a még mindig a őt tartó kezeddel kissé megveregetted a hátát.

   - Ne mozogj túl sokat – szidtad, míg ő azzal volt elfoglalva, hogy kibírja a fájdalmát egyetlen hang nélkül. – El kéne vinni egy kórházba?

   - Nem! – ellenkezett azonnal, ezzel újabb hirtelen mozdulattal fordulva feléd, ami megint csak az előbbi fájdalmakkal járt. – Nem kell kórház, a nagyapám majd segít.

   - Oké, akkor szeretnéd, ha hazavinnélek? – kérdezted, mire ő csak csendben ült melletted, láthatóan az ajánlatodon gondolkodott. Azonban végül csak a fejét rázva utasított el. – Miért nem?

   - Egyedül is haza tudok menni, annyira nem sérültem meg – felelte, te pedig csak pislogtál rá. Egyértelműen nagyon megsérült, még felállni sem tudott az imént. Ennek ellenére nem próbáltad tovább győzködni, helyette segítettél neki felállni, és ezúttal szerencsére sikerült nem visszahanyatlania a földre. Lassan a park kijárata felé indultatok, az első lépéseknél még aggódva támogattad, de lassan egyre inkább kihúzta magát, és hamarosan egyedül sétált. Persze, még látszott rajta, hogy fájt minden mozdulat, és enyhén sántított, de egyedül is képes volt menni. – Te is menj haza [V/Név]-chan.

   - Rendben, de egy kicsit még aggódok érted – mondtad. Shinichiro megállt, és rád nézve megnyugtatón elmosolyodott. Egyértelműen ő volt kettőtök között az, aki megsérült, mégis ő próbált megnyugtatni téged. – Biztos ne segítsek?

   - Jól leszek – ígérte, de te még mindig nem voltál benne ennyire biztos. A fiú láthatóan észrevette a habozásod. – Ha szeretnél a barátnőm lenni persze, akkor nem állíthatnálak meg attól, hogy hazakísérj.

   - Ennek semmi értelme – nevettél fel a szavaira, ezúttal egyértelműen csak viccnek szánta őket. Erről azonban eszedbe jutott, hogy meg sem kérdezted tőle, miért is javasolta az egészet eleve. – Miért akarod, hogy a barátnőd legyek? Még fiatalok vagyunk, és amúgy sem ismerjük egymást.

   - Arra gondoltam, talán ettől majd boldog leszel, és elmosolyodsz – felelte néhány másodperces csend elteltével, zavartan vakargatva a tarkóját. Az arca ismét egyre vörösebb lett, nyilván zavarban volt. – A nagyapám sokszor mondja, hogy „Mindig mosolyogtasd meg a lányokat Shinichiro!", és gondoltam ettől majd mosolyogni fogsz.

    Egy pillanatig nem nagyon tudtad, mit kéne erre reagálj, de végül nem tudtál ellenállni a szórakozott vigyornak. Teljesen nevetséges gondolat volt, hogy egy ilyen ajánlattól majd mosolyogni fogsz. Ennél már csak az volt nevetségesebb, hogy végül bevált.

   - Tudod mit Sano-kun? – kérdezted, mert a fiú a fejét oldalra fordítva állt előtted, látványosan kerülve a tekinteted. Ez persze nem akadályozta meg azt, hogy lásd mennyire zavarban is volt. Még a fülei is vörösek voltak. – Megcsináltad.

   A fiú azonnal feléd kapta a fejét, valójában kissé aggódtál érte, hogy megint bántotta magát ezzel a hirtelen mozdulattal. Fekete szemei hitetlenül kerekedtek ki, egyértelműen nem számított rá, hogy valóban bejön a nevetséges taktikája, és mosolyra késztet. Azonban, amikor meglátta az arcod, az ő ajkai is mosolyra görbültek.

   Amikor ma kiléptél otthonról, hogy barátokat keress, sosem gondoltad volna, hogy végül megtalálod azt az embert, aki utána örökké az életed részévé válik.

━─━─━━─━「₪」━━─━─━─━

   Izgatottan álltál meg a szomszédságban található dojo ajtaja előtt, alig vártad, hogy végre elkezdj tanulni. A napokkal ezelőtti kis incidens miatt a szüleid úgy döntöttek, hogy megkérdezik, szeretnél-e tanulni valamilyen önvédelmi formát. Te persze azonnal beleegyeztél, és a családoddal rögtön neki is láttatok egy megfelelő dojo keresésének. Bár te nem tudtad elolvasni a japán írásjeleket – noha a tanulást már elkezdted – a szüleid mindig hangosan felolvasták a hirdetéseket.

   Így esett, hogy amint a Sano Dojo szavak elhagyták az ajkaikat, te azonnal eldöntötted, hogy erre a helyre akarsz járni. Nem csak azért, mert közel volt az otthonodhoz, hanem azért, mert a Sano név azonnal eszedbe juttatta Shinichiro-t.

   Meséltél róla a szüleidnek, akik nagyon örültek, hogy ilyen gyorsan találtál egy barátot, de amikor elmondtad nekik, hogy azért akartál a Sano Dojo-ba járni, mert a fiút is így hívták, közölték veled, hogy ettől még nem biztos, hogy neki bármi köze lenne az egészhez. Ez téged mégsem érdekelt, a remény veszett el utoljára, és te egészen biztosan reménykedtél, hogy itt ismét találkozhatsz majd Shinichiro-val.

   A verekedés után sokszor jártál a parkban, abban a reményben, hogy a fiú is ott lesz majd, de sajnos egyszer sem futottatok össze, és mivel nem engedte, hogy hazakísérd, ezért nem is tudtad, hol lakhatott. Így végül ez tűnt az utolsó reménynek. És az is mellette szólt, hogy a verekedés közben felismerted, hogy a fiú nem csak össze-vissza ütögetett. Egyértelműen tanult valami harcművészetet, és mi lett volna egyértelműbb, mint hogy abba a dojo-ba jár, ami a nevét viseli?

    A szüleid hamarosan utolértek, és együtt léptetek be az épületbe. Az édesapád már felhívta a Dojo üzemeltetőjét, hogy megkérdezze eljöhettek-e megnézni a helyet, így amikor beléptetek a terembe, ahol már több fiatalabb és idősebb gyerek melegített éppen be, azonnal egy mosolygó férfi köszöntött benneteket. A gyerekek előtt egy idős bácsi állt, hangosan utasítva őket, így arra gondoltál, hogy ez a férfi valószínűleg a segédje lehetett, vagy egy rangidős tanuló.

    - Szia, biztos te vagy [V/Név]-chan – mondta, ahogy kissé lehajolva rád nézett. Te elszakítva a pillantásod a többi gyerekről és az öregemberről felnéztél rá. A férfi kedvesen mosolygott, sokkal barátságosabbnak tűnt, mint az öreg bácsi. – Én Hiro vagyok, ma velem fogsz gyakorolni.

   - Örülök a találkozásnak Hiro-san – hajoltál meg kissé, és nagyon büszke voltál magadra, amiért ezúttal sikerült megfelelően tiszteletteljesen köszöntened valakit. A férfi mosolyogva nézett rád vissza majd elvezetett egy kisebb terembe, amiben szekrények sorakoztak szépen egymás mellé rakva, és a kezedbe nyomott egy fehér köntösszerű ruhát, amiről tudtad, hogy Judo ruha, és egy fehér övet.

   - Öltözz át, és aztán kezdhetjük – mondta, majd becsukva maga mögött az ajtót elhagyta az öltözőt. Te azonnal engedelmesen öltözni kezdtél, de az övet nem nagyon tudtad megkötni magadon, ezért az egyik szekrénybe téve a ruhád kiléptél az öltözőből. Hiro-san éppen az öreg bácsival beszélt, és te már indultál volna megkérni, hogy segítsen az öveddel, amikor egy ismerős alak lépett be a női öltöző melletti ajtón, hasonló ruhában, mint te, azzal a különbséggel, hogy az ő öve citromsárga volt és szépen meg volt kötve. Shinichiro jól láthatóan nem akart itt lenni, legalábbis a kelletlen arckifejezése ezt árulta el.

   - Sano-kun! – mosolyodtál el boldogan, amikor megláttad, ezzel magadra vonva a figyelmét. Shinichiro fekete szemei azonnal rád szegeződtek, és arcán felismerés villant. A mosolya szinte tökéletesen megegyezett a tiéddel, ahogy boldogan és izgatottan eléd lépett. A boldog viszontlátás miatt úgy döntöttél, nem említed meg az enyhe pírt, ami az arcát borította, és a számos sebtapaszt, amik a sebeit rejtették. Még nyilván nem gyógyult fel a verekedésből, de sokkal jobb állapotban volt, mint aznap.

   - [V/Név]-chan, te mit keresel itt? – kérdezte, te pedig csak fél szemöldököd felvonva néztél rá vissza. Shinichiro kínosan nevetgélt erre, majd lenézve a ruhádat markoló kezeidre, és a lazán lógó övedre rajta volt a sor, hogy felhúzza a szemöldökét. – Nem tudod megkötni?

   - Ez az első alkalmam, oké? – felelted, ezúttal te pirultál el. Láthatóan a fiúnak meglehetősen tetszett, hogy most az egyszer nem ő volt zavarban, mert a vigyora kissé kiszélesedett. – Ne viccelődj rajtam! Inkább, segíts megkötni.

   - Oké, oké – nevetett fel, és megragadva az öved két végét gyakorlott mozdulatokkal megkötötte azt a derekadon. Amikor készen volt büszkén hátrébb lépett, és elégedetten vigyorgott rád. – Ha szeretnéd megtaníthatlak erre is.

   - Nem kell, Hiro-san majd megtanít rá – felelted a mellkasod előtt összefont karokkal.

   - Ó, pedig Shin is remek tanár lenne – hallottál meg egy ismerős hangot magad mögül, így fejed arra fordítva néztél fel az említett személyre. Hiro-san mosolyogva nézett le rád, majd Shinichiro-ra kacsintott. Nem voltál benne biztos, hogy így volt-e, de úgy hangzott, mintha csak viccelődött volna. Erre az is ráerősített, hogy Shinichiro sértetten védekezni kezdett.

   - Hé, meg tudom tanítani legalább az alapokra! – mondta, míg te csak csendes érdeklődéssel néztél rájuk. Hiro-san csak nevetett a fiú kijelentésén, úgy tűnt Shinichiro vesztésre állt ebben a beszélgetésben. Így végül úgy döntöttél, talán a segítségére siethetnél.

   - Nekem oké, ha Sano-kun is segít – mondtad, és az említett fiúra néztél. – Jut is eszembe, ez a dojo a családodé?

   - Igen, a nagyapámé – felelte, és a közeletekben álló öregemberre mutatott, aki még mindig hangosan kiabált a diákokkal. Sejtetted, hogy az idős úr lehetett a dojo tulajdonosa, de valamiért nem raktad össze a részleteket, hogy realizáld a tényt, miszerint Shinichiro családtagja. Azonban átgondolva eléggé egyértelmű és logikus volt.

   - A nagyapád egy dojo-t vezet, alatta tanulsz, és mégis olyan könnyen elvertek legutóbb – mondtad a fejed ingatva. Shinichiro a szavaidra kissé összerezzent, és azonnal magyarázkodásba kezdett.

   - Nem használhatom rosszra a képességeimet, nem verhettem el a nálam gyengébbeket – mondta, te pedig összenéztél Hiro-sannal, aki láthatóan nagyon jól mulatott rajtatok.

   - De nem rosszra használtad volna, hiszen azért vertek meg, mert minket próbáltál megmenteni – mondtad, és a fejed ingatva nézted, ahogy erre elhallgatva sötétebbé vált a pír az arcán. – Sano-kun, hazudni nem szép dolog.

   - Oké de sokkal többen voltak nálam – motyogta az utolsó kifogásába kapaszkodva, te pedig úgy határozva, hogy megkegyelmezhetnél neki nem is piszkáltad tovább.

   - Shinichiro, már megint lazsálsz! – hallottatok meg hirtelen egy kiáltást, mire mind a hárman azonnal a hang irányába fordultatok. A fiú nagyapja közeledett felétek, mire Shinichiro azonnal megragadta a kezed, és ártatlanul vigyorogva nézett fel az öregemberre.

   - Nem lazsálok, [V/Név]-channak fogok segíteni az alapokban – mondta gyorsan, mire az öreg tekintete a fiúról a karodat markoló kezére, majd rád siklott. Te magad is igyekeztél a legártatlanabb mosolyodat bevetni, nyilvánvalóan nem ez volt az első alkalom, hogy Shinchiro megpróbálta ellógni az edzést. Talán ezért nem tudta leverni azokat a fiúkat.

   - Jó napot Sano-sensei – hajoltál meg, próbálva a lehető legilledelmesebben viselkedni, hátha ezzel kissé megpuhíthatod. A férfi azonnal viszonozta a köszönésed, majd megenyhülő pillantással az unokájára nézett.

   - Munkára – mondta, azzal elfordulva a többi tanítványára fordította a figyelmét. Shinichiro halkan, megkönnyebbülten felsóhajtott, majd maga után húzva a puha matracok felé vette az irányt. Hiro-san a nyomotokban volt, egyértelműen nem állt szándékában magatokra hagyni titeket. Talán azért, mert nem bízott benne, hogy felügyelet nélkül Shinichiro tényleg csinál is majd valamit.

   Így az első judo edzésed meglehetősen szórakoztatóan telt.