A tizennégy egymásba fonódott kéz és a hét, szorítást tápláló, ütemtelenül dobogó szív nem is lehetett volna egymástól távolabb, mint azokon az utolsó forró délutánokon. A természet Istenei talán a tréfa kedvéből nem háborgatták a hét idegent, nehogy megsejtsék a végzet hamarosan lecsapó karmait vagy naivitásukban csak a remény égető hullámaival próbálták elviselhetőbbé tenni a gyötrelmes magányt, melyet a csónak lakói ugyancsak komédiába illőnek véltek, hisz a pestisként kergető hit aranyporos bundáját egy szertartás során már réges-régen felégették és mindörökre maguk mögött hagyták.

Nem is a visszafordíthatatlan fátum, sokkal inkább az együtt eltöltött életút, az elvesztegetett idő kegyetlensége keltett kanyargós patakokat orcáikon. Csak visszaemlékezéseik során érezték meg kellően a földi lét természetes értelmetlenségét. Az akkoriban sorsfordítónak vélt rezolúciók mára világosan hirdették, hogy az alternatívák is épp ugyanekkora mélységbe sodorták volna a család összes tagját.

22 évvel ezelőtt pont egy ilyen döntés hozadékaként érkezett meg Freddie, 10 hónapos gyötrelem után. A késés okára a fiú soha nem adott magyarázatot, viszont ő tudta, sokkal nagyobb biztonságban volt semmit sem érzékelő magzatpózban, mint kitéve a világegyetem összes elé táruló titokzatos veszélyének.

-Fiú – mondta az orvos vörös mosollyal az arcán, mint aki osztozni kíván a pár örömében.

Inés eddig imába kulcsolt, remegő keze dermedté vált – Fiú – suttogta a világtól elszakadtan és az ájuláshoz közel csak egy kérdésre jutott ereje.

-Doktor úr, az égiek megkegyelmeznek, ha az ördögfiókát e falak között sorsára hagyom?

A doktor valamiféle érthetetlen választ előkeresve levegőért nyúlt, de az apa önkívületi reakciója hallatán magába fojtotta szavait és hátralévő élete során is fél perc szünetet tartott mire gondolatait hangokká merte formálni, nehogy elhamarkodott mondatok essenek ki szájából.

-Ne merd még egyszer így nevezni a fiunkat! A természet magasabb rendű törvényeit, hogy vonhatnád kétségbe?! És még asszonynak tartod magad?

Némiképp érezte a nem mindennapi légkört, jövőjükről egy ismeretlen előtt készülnek megalkudni. Mégsem a kérdés vagy a fiára aggatott gúnyos jelző hökkentette meg leginkább. Az idegenhez intézett kérdés megrázó tanúbizonyságot tett, házasságuk minden intimitását elvesztette. Talán, ha hagyja válaszhoz jutni a doktort, a gyermek sorsának irányítása őt nem is érinti.

-Ha így akarod. – szólt Inés a megdöbbenéstől még mindig el-elcsukló hangnemben.

Így a kis Freddie, mikor biciklizni tanult vagy az elfelejtett estimesét egy-egy hangos sírással tudatta, egyből az apja jelent meg , hogy gyermekének mindazt megadhassa, ami az ifjúkori önmagában hiányérzetet keltett. A sokak szerint félelmetes férfi, fia még tiszta lelkét pont oly egyenletesen adagolt, de mértékletességet nem ismerő békességgel töltötte el, mint évekkel később, mikor a serdülő Freddie, halálos ágya mellett állt és keze apja kisimult, fehér mellét tapintva figyelte szíve mesterműként formált halhatatlan ritmusát.

Bár soha nem vallotta be, de édesapja feltétel nélküli szeretete volt az egyetlen érzés, amit igaznak vélt és viszonozni mert.

Kivételes személynek érezte magát minden egyes délutánon, amit kettesben tölthetett vele, mikor nővére és anyja, teljesen elszeparálva végezték napi rutinjukat.

Társadalmi normának tekintette a család férfi és női tagjai közötti távolságtartást és cseppet sem tartotta furcsának édesanyja elzárkózását, aki az étkezéseken kívül szinte láthatatlan volt számára.

Egyik ebéd utáni szieszta alkalmával a már megszokott 36 darab diából álló mesefilm levetítése helyett, apjával a kórházba készült. Charlie nem volt elragadtatva az ötlettől, de felesége, szokásához híven akkora hisztériát kerített elő a semmiből, melynek leginkább előjel nélküli volta dermesztette meg a család maradék három tagját. A kiabálás nem szólt semmiről és nem szólt senkinek, csak váratlanul olyan nyugodt érzése támadt, hogy még maga is belerendült és ezen a szokatlan hangulaton értelmetlen vagdalkozással próbált felülkerekedni. A puhaszívű ember, ilyenkor eszmélt rá, ha lehetősége akad, inkább nap mint nap oszladozó halottak mellett sétál el egyetlen fiával, minthogy őrizetlenül hagyja.

Felesége testének minden tollvonása már ismerős volt számára, még inkább a megszokástól unalmas. Bomlásnak indult lelke azonban sokáig rejtve maradt. Az első jelek egy-egy túlfűtött éjszakán mutatkoztak meg, mikor a testek eggyé váltak, lelkük viszont egymás közelségében sem talált megnyugvásra. Egész életükben cipelniük kellett házasságuk feloldhatatlan súlyát és még koporsóik földbe zuhanásakor sem válhattak meg tőle. A könnyű faszerkezeteken is jól érződött a több évtizedes átok.

Így elfogadható cselekedetnek bizonyult, hogy Charlie, fiának, végül a halottak társaságát ajánlotta. Ápoló szakmája éppen annyi keresetet hozott a konyhára, amivel egy háztartás nem kényszerült a fontosabb javakból nélkülözésre, ám a nagy ábrándok csak a lecsukott szemekben kelhettek életre.

Ahogy a kórház falain belül sétálgattak, a kisfiú mind sápadtabbnak és élettelenebbnek tűnt. Talán csak a dohos levegőben keringő jajveszékelésekre reagált a gyönge szervezet. De ahogy közelebb került egy bizonyos vörös, bársony borítású ajtóhoz, annál tisztábban hallotta anyja cifra szitkozódásait, melyek pár évvel ezelőtt hangzottak el az ajtó mögötti hófehéren vakolt szobában.

-Apa, ugye nekem nem szabadott volna megszületnem? – tette fel a kérdést Freddie, anyja egyetlen adományából származó, csillogó akvamarinkék szemeivel.

Charlie egyből megértette a helyzet komolyságát. Freddie kezdte elveszíteni józan eszét, csakhogy nem a holtak földöntúli hörgésétől vagy a komor képű doktorok félelmetesen azonos köpenyétől, hanem egy megdermedt kéztől, egy olvaszthatatlan szívtől.

Azonban fia testi és lelki fejlődésére tett erőfeszítéseit ilyen könnyen nem adhatta át az enyészetnek. Leguggolt mellé és kezét, kidülledt bordái fölé helyezte.

-Fiam, ha szíved többé nem találna ily szép dallamban lüktetni, enyémmel pótolnám ki az elmaradt taktokat.

Freddie magához szorította édesapját és a hiányos, számára alig érthető mondatból is magabiztosan következtetni mert a válaszra. Ekkor valami láthatatlan erő, köteléküket egy igazán kivételes pozícióba emelte. Ők ketten nem csupán, apa és fia voltak. Abban az ölelésben egyszerre találtak egymásra és önmagukra, mértani pontossággal jött létre az egész fogalma. Ezentúl mindig tökéletesen megérezték hol van és azt is, hogy éppen mit gondol a másik.

Apjától örökölt konfliktuskerülő jellemét is ekkortájt fedezte fel, hiszen édesanyjával a történtek ellenére is fent kívánta tartani a születése óta kialakult egyhangú viszonyt. A napok így a megszokott módon telhettek tovább, különösebb értelmetlen felfordulás nélkül.

Három héttel később a két testvér, fél évente megrendezett palacsinta sütéséhez készülődött. Luna éppen a hozzávalók pontos összetételét diktálta öccsének, mikor jó ideje nem látott személy érkezett látogatóba.

A család mindig szívesen fogadta a rég várt és ugyanúgy a hívatlan vendégeket is. Azonban nem az oldhatatlan vendégszeretetük vagy a jónéhány tehetősebb rokon néha több bőröndöt is kitevő ajándékai hajtották őket erre az életstílusra.

Mindannyian akképpen vélekedtek, hogy a házba érkezők képesek legalább részben elűzni a veszekedések viharában kialakult nyomasztó hangulatot és jelenlétükkel éppen annyi életelixírt fecskendezni a végtelen sóhajtásokkal elhasznált, ólmos levegőbe, ami kitart a következő ismeretlen kopogásig.

Inés kétórai feketéjét fogyasztotta a kert, számára egyetlen meghitt, hibiszkuszokkal tűzdelt zugában egy ócska, deszkákból kissé hiányos, kék fehér csíkosra festett padon és leste a hőségtől szabálytalanul kóválygó madarak kiszikkadt hadait.

-Egészségére- kiáltott oda a kiskapun belépő testvére. Világot bejáró utazásai és mindig mozgékony élete ellenére a sörtől és mindennemű élvezettől rettentő nagyra hízott hasa köszönt előre és megállíthatatlanul húzta a ház terasza felé.

-Köszönöm Ángel - suttogta alig érthető módon, egyetlen kellemes elfoglaltságából is kizökkentve - bár a forró, tömény délutánokat mi nem alkohollal öblítjük.

Az előttük álló nem éppen kellemes párbeszédet zsivaj törte meg. A testvérek, palacsintasütésük izgalmaitól elszakadva már ott lógtak nagybátyjuk tölgyfa vastagságú derekán és hosszú, kusza bajuszáért vívtak versenyt. A bajuszpödrés épp oly megunhatatlan élvezetet váltott ki szívükben, mint legkedvesebb játékaik.

Ángel mögött viszont még egy szekérnyi újdonság készült gazdára találni. Mint ahogy lenni szokott, minden országból szuvenírnek alig mondható csodálatos ékszerekkel, kisebb bútorokkal és még ezernyi addig soha nem látott kacattal árasztotta el a kertet. Charlie, sógora holmijait haszontalan fényűzésnek tartotta, amik nemhogy közelebb hozzák a boldogságot, inkább új igényeket feltárva sokkal elérhetetlenebb szigetekre sodorják azt. Életében gyakran foglalkoztatta a pénz kultusza, de soha nem jutott túl a legegyszerűbb és egyben legfontosabb gondolatán.

-Minden ember, pénz után futva eldobja a boldogság magját, hogy a távoli, ismeretlen jövőben megvehesse azt, csak éppen érzelmek helyett majd tárgyakkal próbálja kitölteni a szív legigazabb bugyrait.

Sehogy sem fért a fejébe ez a gondolatmenet. Ő legértékesebb pénznemének a múló másodperceket tartotta és minden kihasznált perccel gazdagabbnak érezhette magát.

-Ez kell nekem! – kiáltott fel Freddie és a kupac tetején lévő hathúros zenedobozra mutatott.

-Nem lehet mit tenni, a balkezes mindig művésznek születik– Vágta rá nagybátyja – Aztán mire újra eljövök ügyesen bánj vele.

E kisebb megjegyzést Freddie a szívére vette. Azontúl minden nap, eddig megszokott rutinját felborítva órákat hangolt és gitározni tanult. Eleinte feszengve érezte magát, hogy először nyomja felelősség a vállát, de pár hónapon belül még tanárát is ámulatba ejtve már saját dallamokat jegyzett fel. A zenével hangulatának egész spektrumát képes volt lefesteni, sokkal inkább, mint gesztusokkal vagy a légkörbe tuszkolt üres szavakkal. A húrok tánca végleg segített kigyógyulni az életről alkotott képzeteinek fájdalmából. Még apja temetésén is élő zenével kísérte a koporsót, mely a több kilométerre elkígyózó tömött sorok közt indult komoly útjára.

Ám a rekviemként feljegyzett melódia utolsó ütemeire befészkelte magát az agyába egy gondolat, talán nagybátyjának tényleg igaza volt, a balkezesek sorsa ily könnyen irányítható. Tényleg még több 100 millió pont ugyanilyen művész nebuló élne rajta kívül? Ezekben a pillanatokban az egyediség molyrágta látszata úgy elkeserítette, hogy a temetés után, húrokat szétszakítva, a mindent megoldó zenedobozt kertjük végében az óceánba tervezte repíteni, majd a többszöri sikertelen próbálkozás után leheveredett mellé a homokba és addig püfölte, amíg a kezéből kicsordult vér teljesen el nem temette azt.

Könnyedén megtehette, hiszen Portugália legdélibb csücskében hosszas keresés után 15 évvel ezelőtt Charlie és Inés az előttük megelevenedő ábrándozásaikat a kis Azzedros kikötővárosában érték utól. A hatalmas, pálmafákkal tarkított kert mindkettőjük szívét megérintette, az ódon, félig beomlott házra már pillantást sem vetettek. Míg a kert virágba és termő növényekbe borult, addig hajlékuk az évek elmúltával alig esett át némi változáson, így Ángel kellékeit nem szívesen, de mindig fel tudták használni. Inés öccse pedig néha már-már sietősen a Szuezi-csatornán és a Gibraltári szoroson keresztül is átkelt, hogy szinte óramű pontossággal minden 156. napon megérkezzen.

Nem különösebben történt ez ma is és a két férfi már a halom közepén kereste a kis tubus ragasztót, amivel a nemrégiben itt járt szélvihar vendégszobára mért pusztítását akarták helyrepofozni. A rakásból éppen csak a fejük látszott ki, mikor a világ legédesebb hangját odavonzta a délutáni szellő.

A várost naponta bejárva egy 20as éveiben járó délamerikai lány árulta legfrissebb zöldségeit és gyümölcseit. Mivel új volt a környéken Ángel még nem ismerhette.

-Jó napot kisasszony – szólt hangosabban és férfiasabb hangon mint szokott.

-Üdvözlöm- S már a nap elől letakart áruit akarta előtárni, mikor újra megszólalt a férfihang.

-Én csak bizony a legdrágábbat akarom. – és magabiztosan a lányra mutatott.

A lány, akit mint később kiderült, Niraynak hívtak, meglepően könnyelmű de annál inkább vért hevítő válasszal hozakodott elő.

-Újdonságért csak abban az esetben kell fizetni, ha már megkóstoltuk és íze sem különb, mint ahogyan elképzeltük.

Habár ezután nem sokkal később Ángel ugyanabban a városban telepedett le, pár száz méterrel odébb, látogatásai hosszú időre a végéhez értek. Mintha a szerelem vastag permete vakította volna el, ami minden segítőkészséget és családi hűséget kiölni készült belőle.

Charlie így fia segédletével hozta helyre a legújabb károkat és a megmaradt holmikat, amik már a többszöri kibővítésen átesett pincében sem fértek el, elajándékozták. Pénzt azonban még a legdrágább hiánycikkekért cserébe sem voltak hajlandóak elfogadni.

Kicsiny előszobájukból - mely a vajszín és piros árnyalatait próbálta összhangra terelni egészen kevés sikerrel – most hosszú gléda kóválygott egészen a kiskapun túl. Annak ellenére, hogy tudták, ezek az emberek semminemű segítséget nem nyújtottak a múlt nehézkes állomásain és még csak ezek után sem fogja senki változásra erőltetni magát, mégis a család tagjai egyetértettek, hogy jótettük saját szívüket el nem rabolható melegséggel tölti el. Igaz, jónéhány szúrós pillantással körül övezve, de még Inés sem zárkózott el ettől az újonnan bevezetett móditól, mely később szokássá változott. Lehet a különös, idegen férfiaknak volt ez köszönhető vagy még benne is elbújt egy apró szeretet-mag, melynek kiszáradt csíráját ez alkalmakkor zápor öntözte, bár elburjánzani sosem volt képes.

Inés és lánya így az adminisztrációs feladatokkal bajlódtak, nehogy valaki az átlagnál több értéket vihessen haza, hiszen jó emberismerők lévén tudták, hála helyett, a család, könnyelműségéért bűnhődne a városlakók körében.

Míg a fizikai munka a férfiakra hárult, elsősorban Charlie-ra és legjobb gyerekkori barátjára, Erne-re, mivel Freddiet segítőkészsége ellenére is inkább a tárgyak dobálhatták volna, nem pedig fordítva, hisz a legkisebb holmi is kétszer akkora súllyal bírt mint önnön testtömege.

Erne-t azonban, mióta Charlie ismerte, vaskos testalkattal áldotta meg a természet. Iskolás koruk óta nehéz csontozatú, erős gyereknek tartották és e tézis az idő múltával be is bizonyosodott. Genetikája révén hatalmas izomzatra tett szert, melynek köszönhetően nem csak fizikai korlátait tolhatta mind kijjebb, hanem a lányok rajongó tekintetű körét is. Külső, talán riasztóan nagy teste mögött épp oly rendíthetetlen szív dobogott. Mind külső, mind belső tulajdonságaikat elnézve nem csoda az egykori játszótársak örök barátokká válása. Mintha az égiek ikertestvérekké teremtették volna őket.

Tíz óra megterhelő ügykezelés és cipekedés után a család tagjai pihenőre tértek. A gyermekeket mély álom nyomta el, mikor a nap is épp nyugovóhoz készülődött.

- Nem lenne kedved kievezni? – kérdezte Charlie jó barátját.

- Van még abból a száraz vörösből?

Charlie már nyitotta is a pince hatszögletű, inkább törpeméretre tervezett faajtóját és rögtön a jobb oldali hordóhoz nyúlt, hogy megcsapolja a legidősebbiket. Mikor végzett az üvegek színültig töltésével, Erne a ladik mellett állva integetett a kristálypoharakkal.

-Mehetünk, minden megvan!

A fehér homok és az óceán türkiszre festett vizének találkozásánál ott feküdt a lélekvesztőnek gyúnyolt, saját kezűleg összetákolt kis hajó, mint aki összekívánja kötni az egész világot.

Meglökték a csónakot és evezőket elővéve megindultak a végtelenbe. Charlie a szabadság érzetét a végeláthatatlan víztakaróval kötötte egybe. Csak így, a naplementében elmerülve nem érezte az otthoni láncokat és a társadalmilag megkövetelt emberi mértéket. Minden este, még ha csak pár percre is, de képes volt elveszni az emberfelettibe. A bortól mámorosan kis fejtámlájának nekidőlve élvezte a hullámok isteni játékkal megkomponált harmóniáját és figyelte szétporladásukat a távoli homokban.

De most a megszokottól eltérően régi bajtársával vágott neki a mindig új és ismeretlen útnak.

-Tölthetem az elsővel? – szólt Erne – mikor már biztos távolságban voltak minden félelmetes erőtől.

- Persze, köszönöm.

A beszélgetés, nem különösebb okból volt meglepően rövid.

Ha akarják, életük végéig szóval tartják a másikat. De sokkal többet mondó volt a poharak egymásba érkező zendülése. Milliónyi kimondatlan szó és végletes érzelem veszett el abban a kettő terepszínű szempárban. Gondolataikat a világűrnek felfedve talán varázsát vesztette volna az idilli hangulat. Néha azért illendőséget elővéve, akinél elakadt a kancsó bort kínált, majd választ nem várva töltött is. De idejük túlnyomó részében csak ültek egymás elé meredten italukat szorongatva, és nézték a lassan lenyugvó nap délibábos játékát, mely a hullámok takarásában olykor-olykor még büszkén elődugta vérző fejét.

Ily meghitten fogyasztották el a még megmaradt bort s közben kizsákmányoltak minden, hevesen eléjük tárulkozó meztelenre vetkőztetett szekundumot. Az otthoniaknak viszont falat sem jutott, hisz szívüket lakatták jól a társaság tömör, mégis mindig könnyed örömével.

Másnap mintha minden kezdődhetett volna elölről. Már kora reggel a nyár középi erős hajnali vihartól megtépázott virágágyásokat kellett újra megfelelő állapotba hozni, mely az elülső kert legnagyobb részét elfoglalni kívánta. Mióta ideköltöztek a saját kis földarabkájuk, a mindig megértő és szerető családtag szerepét töltötte be. Hatalmas területükre a Portugália területén megtalálható összes növényt meg próbálták betuszkolni, ezernyi nagyságrendben. Az 5 hektár gondosan megművelt föld erre épp elegendő helyet kínált. Az elrendezés több éves tervezést igényelt. Száz és száz összefirkált papírlap kellett ahhoz, hogy minden az állandó helyére kerülhessen. Most a fehér kiskapun felfutatott rózsák lila illatporban fogadják a vendégeket, míg velük összhangban a kikövezett út mellett magnóliák kísérik őket két oldalon őrt állva egészen a kis színtelennek tűnő ház omladozó tornácáig, ahol egészen helyes eukaliptuszok sorakoznak fel, melyek már-már giccses hangulatot kölcsönöznek a kert ezen túlfűtött részéhez. A ház oldalain erőltetett próbálkozások látszanak, melyek Charlie ősi ötleteiből maradtak fent az utókornak. Különböző felfutó növények nyomait és vele együtt a természet rendkívüli erejét fedezheti fel az arra járó a lyukacsos, helyenként behorpadt falakban. Az igencsak ingatagnak mondható ingatlan mögött áll a nyár felvértezett hadserege. Első soraiban orchideák kifestett orcáikkal kémlelik a tájat, míg szorosan mögöttük, dzsungeleket megszégyenítő sűrűséggel, hatalmas hibiszkuszok akadályozzák meg az illetéktelen behatolást, s a növekvő sorrendet betartva pálmafák nyújtóznak minden irányban, akiknek, ha csak egy lépést is tennének hátrafelé, törzsét az óceán lágy keze simítaná végig. A maradék három hektár sem tartogat kevesebb meglepetést. Pontosan kettő egyenlő részre van felosztva. Egyik felében helyezkedik el Portugália élővilágának kilencven százaléka, túlzsúfolt, kicsit sem minimalista hangvételben, vele szöges ellentétben, a szemben lévő terület teljesen lakatlan. A házaspár, a még régen fékezhetetlen ötlettengerüket akarták kiélni ezen a kis földdarabon. És most pontosan, 10 év távlatában megvizsgálható, hajdani kreativitásuk valami oknál fogva nem látszott kiteljesedni. Vádat emelhettek egymás, a mindig kevés idő vagy energia ellen, de mindketten tudták, a métely ennél sokkal hátborzongatóbb. A félelem terelte le mindkettőjüket, egy nem annyira mozgalmas és megterhelően szomorú világba, félelem a félbehagyni kényszerülés korcs kárörömétől.

Így amikor Freddie és Luna, barátaikkal kincskeresőset játszottak, a család által elnevezett Holtak szigetén, s ezzel a földet feltúrva ürügyet szolgáltattak a tervek meg nem valósulásáért, a szülők meglepően engedékeny hozzáállást tanúsítottak a tevékenység folytatása ügyében és együtt örvendeztek, ha egy másik építkezésről a szél által idefújt és betemetett rozsdás csavart vagy az óceán kisodort szemetjeit sikerült a szorgos kis kezeknek a felszínre hozniuk és ezáltal lecsapolniuk néha hetekig duzzadó reménytelenségük mocsarát.