ÍRISZ SZEMSZÖGE:

Nem tudom mi vagyok, nem tudom mit szeretek, nem tudom hogy van e családom, és ami a legfontosabb nem tudom ki vagyok én?! Vajon milyen ember voltam, vajon hiányol egyáltalán valaki?! A válasz mindenre meg mindig az hogy Nem tudom!. Nem csak a múltamat veszítettem el hanem az egész lényemet, hisz a múlt teszi az embert azzá akivé a jövõben válik, a múlt ami tele van tapasztalattal és tudással, azzal a tudással amit tõlem elvettek..

Egy dolog van amit most ebben az én sanyarú helyzetemben tudok, az pedig a kötelék ami köztem és Paul között van. Egy olyan megfoghatatlan kötelék amit érzek mélyen belül, érzem hogy felperzsel, meleg kellemes és megnyugtató ahogy érzem, hogy tartozom valahova, valakihez, hogy valakinek igenis fontos vagyok, valakinek igenis számítok. Ez a kötelék ebben a bizonytalanságban olyan mint egy menõöv amiben kétségbeesetten ragaszkodom és egyszerûen képtelen vagyok elengedni, ami azt illeti nem is akarom elengedni.

Fogalmam sincs hogy ki vagyok hogy vajon Paul szerepelt e a múltamba vagy hogy ki is õ nekem, de ez tudom hogy nem jelenthet akadályt, valahol itt mélyen a szívemben tudom hogy még csak a Paulhoz hasonlót soha sem éreztem elõtte, tudom hogy számomra Paul különleges.

Ez az érzés amit nem tudok szavakba foglalni, amit egyszerûen nem is lehet, de tudom hogy Õ tudja.

A vásárlás után amit Emily szervezett, valahogy Paul házában kötöttem ki, megmutatta nekem a házat, legvégére pedig ahogy õ nevezte a szobámat hagyta. Még mindig furcsa mennyi mindent adnak nekem feltétel nélkül, pedig még azt sem tudják ki vagyok, akár az is lehet hogy rossz ember voltam és õket is bántani fogom. Nem azt nem tudnám megtenni, õk már az elejétõl fogva kedvesek voltak velem, nem tudnám egyiküket sem bántani. Gyorsan ki is vertem a fejembõl ezeket a rossz gondolatokat és Paulra figyeltem aki azt mondta lemegy és felhozza a többi cuccot addig nyugodtan nézzek körbe. Bólintottam egyet és megfordultam a tengelyem körül hogy alaposan szemügyre vehessem a szobát. Egyszerû átlagos szoba volt, mégis otthonosan volt berendezve, vidám, melengetõ hangulatú színek, mahagóni színû kényelmes bútorok voltak mindenütt és fényképek a falon valamint egy polcon is, odaléptem hozzájuk hogy alaposabban szemügyre tudjam venni õket.

Egy boldog család volt, Pault láttam alig lehetett 5 éves kicsi volt még, aranyos kisfiú vonásai voltak amik csak halványodtak ahogy idõsödött viszont még mindig ott voltak. Mosolyogtak és olyan boldognak tûntek.

Egy emlék..

Kislányom, nagyon szeretlek, Drága kincsem, úgy sajnálom hogy nem lehetek veletek, hogy nem láthatom ahogy egy szép érett gyönyörû nõvé válsz. Légy erõs, és óvd meg a szeretteidet! Ne feledd, én mindig itt leszek veled, bár nem látsz de hidd el hogy vigyázok rátok odafentrõl. Ígérd meg

-nem tudta befejezni a mondatot mert a nõ szeme lecsukódott halvány kék szemeibõl eltûnt az élet, keze amivel eddig egy törékeny kisgyermek kezet fogott szorosan de mégis óvón, most csak ott lógott az ágy szélén.

A kislány sírt, keservesen hullajtotta könnyei és száját csak egyetlen szó hagyta el

Anya

Ki volt ez?! Õ az anyám volt? Meghalt Miért?! mi történt vele?! Megint annyi kérdés de válasz sehol pedig tudom nagyon jól hogy egy valaki adhatja meg nekem a válaszokat Saját magam..

Mire magamhoz tértem Paul ölelésében voltam, ami megnyugtatott éreztem hogy minden gondom és bajom ebben a pillanatban mikor elveszek az Õ ölelõ karjai között semmivé válik. Ebben a pillanatban nem kívántam mást, csak hogy ez a pillanat tartson örökre.

Lehunytam a szemem és azt hiszem elaludtam békésen a védelmezõ ölelésben

Hangos dörömbölésre ébredtem, amikor kinyitottam a szememet láttam, hogy Paullal az ágyban fekszünk, sõt ami azt illeti tulajdonképpen rajta feküdtem egész végig, kicsit zavarba jöttem a helyzettõl de ahogy látom Paulnak igencsak tettszett ez a felállás hiszen nem igazán akart elengedni.

Viszont kénytelen volt mivel a kedves vendég már készülte betörni az ajtót, így felkeltünk.

Paul már elõttem lement az emeletrõl, én csak a végére értem oda a beszélgetésnek ahogy Emily mondja Paulnak hogy indulnunk kell Cullenékhez.

Vajon kik õk? A beszélgetésbõl egyenlõre nem derült ki, viszont a többiek vegyes érzelmekkel fogadták a kiruccanást, volt aki vidám volt vagyis pontosítok egyedül Jacob volt feldobott az úticél miatt a többiek mintha citromba haraptak volna, mintha nem szívesen mennének oda, nem is beszélve Paulról, akirõl leírt hogy minden porcikája tiltakozik az ellen hogy odamenjünk, így nekem is vegyes érzéseim voltak ezzel kapcsolatban kicsit tartottam az ismeretlentõl de ugyan úgy kíváncsi is voltam.

Szerencsére nem kellet sokat várnom, egy kis város szélén, egy eldugott erdõs részen volt egy hatalmas ház amely elõtt megálltunk. Amint kiszálltunk a kocsiból rögötön a ház elõtt volt egy férfi, egy nem túl idõs, szõke hajú, furcsa aranybarna szemû férfi volt. Volt benne valami, valami amit nem tudtam hova tenni, szép volt mint egy szobor viszont volt benne valami taszító, amit nem értettem de az Ösztönöm azt hiszem melyen legbelül azt súgta hogy vigyázzak.

Ami még furcsább volt az amit a férfi mondott, mi az hogy beszélt velük hogy senki nem fog bántani?! Ezt nem tudtam mégis hogy érthette. Az viszont biztos hogy Pault ezzel a szöveggel nem nagyon gyõzte meg. Éreztem ahogy pattanásig feszül és azt várja mikor csapnak le ránk, minden egyes lépessel ahogy ,mentünk befele éreztem hogy nem szívesen van itt, a feszültség ami a levegõben volt szinte kézzel fogható volt. Nem értettem hogy a többiek miért viselkednek ilyen ridegen a családdal mikor engem olyan kedvesen fogadtak pedig alig ismertek, õket viszont ismerik, akkor mégis miért?!

Volt egy olyan sejtésem hogy ennek köze lehet ahhoz amit én is érzek olyan ösztönösen csak még nem tudom hova tenni. Remélem idõvel errõl is többet tudok majd meg, amint megtudom persze hogy ki is vagyok én.

A férfi azt mondta hogy egy külön szobában fog megvizsgálni, amit Paul nem fogadott túl jól, de Sam ráparancsolt aminek hála még idegesebb és feszültebb lett már ha ez egyáltalán lehetséges volna. Megpróbáltam megnyugtatni és finoman megsimogattam a kezét és egy bíztatónak szánt mosollyal lassan bólintottam, aminek hatására vett egy mély levegõt és láttam a tekintetén hogy aggódik.

De muszáj többet megtudnom magamról, hogy aztán boldogan állhassak mellette, tudva már hogy ki vagyok. A férfi bevezettet a szobába és becsukta az ajtót, ami miatt ahogy halottam Paul egy morgással fejezte ki a nem tetszését.