Nincs is jobb dolog, mint egy Fantasy témájú szülinap az erdőben! Életem legjobb tizenhatodik születésnapja lesz a mai! Nem mintha az ember többször is betöltené a tizenhatot, de mindegy.
Délután háromra beszéltük meg Annával a találkozót az Istállóskői-barlangnál. Sokat járunk oda, szinte minden hétvégénket kint töltjük az ős öreg lakhelyen.
Gyorsan pakoltam be saját kézzel vart vászontáskámba a feltétlen szükséges holmimat, hisz még be is kellett öltöznöm, és el is kellett érnem a 14:00-kor induló kisvasutat, hogy időben odaérjek a saját bulimba. Mivel dressz-kódot is találtunk ki, ami a DIY, fantasy stílusú ruha és kiegészítő lett, így még a múlt hónapban nekiláttam anyukám segítségével a jelmezem elkészítésében. Egy, a Hobbit filmekben látott, Tauriel ruhájához hasonló szerelés lett a végeredmény, csupán a dzsungel-zöld helyett, vihar-kék színű anyagból varrtuk a pamutruhát. Az alkarvédő és a csizma igazi bőrből készült, míg az íjnak, tegeznek és nyílvesszőknek a sajátomat választottam, amivel íjászkodni járok. A kések pedig, bár fémből készültek, nem voltak igaziak. A légynek se tudtam volna velük ártani -kivéve, ha kilapítani akartam volna őket-. Mivel fél kettőre végeztem az öltözéssel, így még egyszer átnéztem táskám tartalmát. Kiborítottam az egészet, majd egyesével elkezdtem visszapakolni a cuccom.

- Iratok, megvannak. Pénztárca, megvan. Bőr vizes flaska, megvan. Szendvicsek, megvannak. Svájci-bicska, megvan. Iránytű, megvan. Öngyújtó, megvan. Elemlámpa, megvan. Ujjvédő az íjhoz, megvan. Biciklilakat, megvan.

- Telefonodat nem viszed, Drágám? - dőlt neki Anyu az ajtófélfához.

- Minek? Térerő úgy se lesz! Egyébként meg, tízre hazaérek. - rándítottam egyet vállamon.

- Nem sok az egy kicsit? Hisz még csak április van, naplemente után még hideg van. És mi lesz, ha ne tudja Isten, összefuttok egy szarvassal? Vagy farkassal! Manapság egyre többet látnak az emberek errefelé... - aggodalmaskodott.

- Nyugi anya! Túl hangosak leszünk ahhoz, hogy bármi is a közelünkbe jöjjön. A ruhát meg szándékosan olyan anyagból csináltuk, hogy ne fázzak tíz fokban, illetve még van alatta egy atléta és egy vastag harisnya. És ne feledd, hogy az íjam is tudom használni, úgy ahogy.

- Rendben. Na, gyere ide, hagy fonjam be a hajad, Kis tündém! - nagyon szeretem, amikor így hív. Megmelengeti a szívem, és eszembe juttatja azokat az időket, amikor még Apa és Mihály is velünk élt. Bár akkora Gyűrűk ura rajongó nem vagyok, hisz csak a filmeket láttam, viszont kicsi koromban Apu minden este elolvasta nekem a Hobbitot, így annak történetét kívülről fújom. Majd amikor megjelentek a filmek, minden évben az volt a karácsonyi ajándék, hogy Mama elvitt Miskolcra, megnézni a premiert.

- Ez meseszép, Anya! - leheltem, miközben nem tudtam betelni a látvánnyal, ami a tükörben fogadott. Gesztenyebarna hajamban csodálatos, apró fonatok helyezkedtek el. Pont, mint egy igazi tündének!

- Vigyázz magadra Kincsem! - állát a vállamra tette, miközben két kezével fogott. Ha nem lett ilyen meghitt pillanat, viszonylag vicces látvány lehettünk volna, hisz öt centivel magasabb voltam nála.

Végül még bedobtam az Mp3 lejátszómat a zsákba, majd miután a fülest behelyeztem a fülembe, felpattantam a kerékpáromra, és elindultam a vasútmegálló felé. Útközben olyan Hobbit-dalokat hallgattam, mint a Song of Durin, és a The last goodbye. Nagyon szeretem ezeket a zenéket, megnyugtatnak.
Amint bekanyarodtam, kitámasztottam és lelakatoltam a bringám, futólépésben mentem az állomás felé, ahol még éppen időben tudtam megvenni a jegyem, és felszállni a padokból álló, nyitott utasterű vagonra. Szerettem az ilyen vonatutakat, csodálatos látvány tavasszal az erdő. Csendesen telt az a negyed óra, amit a zötykölődéssel töltöttünk, hisz áprilisban még kevesen vannak errefelé turisták. Ilyenkor, mint mindig, most is elővettem bőrkötésű kis könyvem és fa szénceruzám, majd egy-egy képet kiragadva a természetből rajzolgatni kezdtem. Általában fákat és bokrokat rajzolok, de volt már szerencsém egy-egy nyúl, vagy mókus pozícióját is memorizálni.
Mikor a vonat megállt, elpakoltam a cuccomat, vállamra kaptam az íjam és a tegezt, majd miután elhagytam a Fátyol-vízesést, elindultam az ösvényen felfelé a hegyre.

Már vagy negyed órája gyalogolhattam, amikor is egy furcsa dologra lettem figyelmes. Az ösvény áthaladt egy magasabb sziklafalba, egy hosszú, végeláthatatlan alagutat formálva így. Ezzel még nem is lett volna gond. CSAKHOGY EZEN AZ ÖSVÉNYEN NEM KÉNE EGYETLEN EGY SZIKLAFALNAK SEM LENNIE!!! Az alagútról már nem is beszélve.

- Mi a f... - adtam hangot meglepettségemnek. Biztosan csak rossz felé fordultam az egyik elágazásnál! gondoltam. Óvatosan indultam meg a lyukhoz. Közelebb érve vésésnyomokat kezdtem keresi, hátha valami nyomát találom emberi munkának, de rá kellett jönnöm, hogy a kör alakú járat ős öregnek néz ki. A falait benőtte a moha, míg alját vékony por réteg fedte. - Rossz irányba jöttem volna? - ahogy kezem végig simítottam a kövön, apró, szabályos mintákat éreztem ujjaim alatt. Vacilláltam egy kis ideig, végül viszont győzött a kíváncsiságom a félelmem felett, így megindultam befelé a sötétbe. Úgy jó öt méter után hirtelen mintha hideg vízzel öntöttek volna le, felébredtem az eddig föl sem tűnő kábulatomból. Megálltam, lesöpörtem néhány motívumról a port, majd a zseblámpám fényénél alaposabban is megvizsgáltam az írásjeleket. Leginkább a magyar rovásíráshoz hasonlítottak, de mivel fejből tudtam annak ábécéjét, így ezt a tényt meg kellet cáfolnom, hisz több ismeretlen jelet is láttam. A kíváncsiságom hajtott előre, ahogy egyre beljebb haladtam. Nem tudtam volna megállapítani, menyi ideje gyalogoltam. Csupán fél perce, vagy talán már több órája? Egyedül abban voltam biztos, hogy semmilyen más fényforrás sincs a lámpámon kívül. Régen beletörődtem abba a ténybe is, hogy a Bükkben egyetlen ilyen mély barlang sem létezik, vagy legalább is nem tudok róla.

Egy jó ideje már, hogy elhagyott az utolsó napsugár, amikor a levegő hirtelen furcsává, vibrálóvá vált. Eleinte nem fordítottam neki figyelmem, hisz csak a barlangi légkörnek tulajdonítottam e jelenséget. Viszont hirtelen iszonyatos fájdalom nyilallt a fülembe. Mármint nem belülről, mint ahogyan fülgyulladásnál szokott lenni, hanem kívülről, mintha valami le akarná szakítani, úgy húzta, ráncigálta egy láthatatlan erő. Botladozva haladtam tovább, egyik kezemmel a barlangnak támaszkodva, másikkal a jobb fülemre szorítva. Egy idő után, mikor már alig álltam a lábamon, mintha fényt véltem volna az alagút végén. Vagy csak csillagokat látok? Nem tudom... A fejem lüktetett a fájdalomtól, és ahogy lenéztem, hirtelen nagyon kényelmesnek tűnt a talaj. Óvatosan, a falnak támasztva a hátam, lecsúsztam a porba. Mindig is féltem attól, hogy elájulok, hiszen egyszer vérszegénység miatt történt már velem ilyen, és az valami szörnyű érzés volt. Most viszont leginkább csak álmosnak éreztem magam. Ott, úgy ahogy voltam, tünde ruhámban, szépen befont hajjal, sírva döntöttem hátra a fejem, hogy egy pillanattal később megszabaduljak a fájdalomtól, és átadjam magam a sötétségnek.

~°~°~

Csupán egy másodpercnek tűnt, mégis éreztem, hogy sokkal tovább voltam eszméletlen. Hirtelen nyitottam ki a szemem, ahogy a levegőt kapkodtam. Az első dolog, ami feltűnt, hogy már nem zárt térben vagyok. Nem foglalkoztam azzal, vajon ki hozhatott ki a barlangból, csak arra koncentráltam, hogy minél több éltető oxigén kerüljön tüdőmbe. A barlang! Abban a pillanatban jutott el az agyamhoz az információ, miszerint én egy ismeretlen alagútban ájultam el. Azonnal felébredtem teljesen, és körbenéztem, mégis hova a fenébe kerültem. Egy hegyoldalon ülhettem egy nagyobb kőnek dőlve. Lassan körülnéztem, hogy mégis hol lehetek. Nem olyan messze tőlem egy város feküdt a hegy árnyékában, míg a távolban végtelenségig elterülő erdő feküdt, még annál is messzebb pedig mintha egy hegyvonulat sziluettjét véltem volna látni a reggeli ködben. Várjunk, reggel? Úristen, mennyi ideig voltam én eszméletlen? Aztán hirtelen, mint aki megvilágosodott, felugrottam és a fejem a felém tornyosuló magányos csúcs felé fordítottam. De hisz én ismerem ezt a helyet!

- Úristen, úristen, úristen... Nem, nem, nem, nem, nem! Ez nem lehet valóság, biztosan álmodom! - motyogtam, ahogy elindultam oda, vissza, majd megint oda. Fel alá járkáltam, miközben csak egyetlen egy dolog járt az eszemben. Hogy a fenébe kerültem én Középföldére?!

Sziasztok!

Nos, nagyon sok idő után visszatértem egy újabb történet kezdettel. Most viszont, mielőtt jobban belemerülnék a tényleges, részletes és kidolgozott megfogalmazásába, lenne egy fontos kérdésem. Van-e érdeklődés a sztori iránt, szeretnétek-e elolvasni főhősnőnk történetét? Ha igen, azt mindenképp jelezzétek! Köszi előre is! <3