John: Szóval, ha jól értem, már nem egyetemista vagyok, hanem egy szerencsés srác, aki egy lány csókjától visszatért a halálból négy évvel azután? Hiszen nem emlékszem, hogy meghaltam volna. Arra meg pláne nem, hogy egy Clarie nevű lánnyal beszélgetek. Sajnálom, a történetetek sántít. Nem tudom, hogyan várhatjátok el, hogy ezt elhiggyem.

James: John, el kell hinned. Be tudjuk bizonyítani. El tudunk vinni a sírodhoz. Megkérdezheted anyukád, bár én a helyedben nem tenném, mert halálra rémülne, ha most csak úgy beállítanál hozzá. Ki kell találnunk valamit arra, hogy hogy kerülsz ide. Lehetőleg elkerülve a médiát. Úgysem hinnék el, mi törtét, ha még te magad sem hiszed el.

John: Hát ez mert ez tényleg hihetetlen! Már csak egy kérdésem van: Miért csókolt meg Clarie?

Clarie: Hát nem is tudom, miért szokott két ember csókolózni... valószínűleg mert utálják egymást.

Clarie nem szánta ezt sértésnek, vagy ilyesmi, de elég feszült volt a kialakult helyzet miatt. James hiába mondott el mindent, John nem akart hinni nekik.

John: De én Dianát szeretem. Hiszen ő a barátnőm, vagy nem? Miért csókolóztam volna egy tini lánnyal?

Clarie (gondolta): Au. Ez fájt. Tini lány. Kösz.

Clarie és James: Diana?

John: Igen. Nagyapu, nem emlékszel rá?  Emlékszem, hogy találkoztál vele, mert egyszer te hoztál minket haza kocsival. Itt is aludtunk nálad.

James: A hosszú szőke hajú lányra gondolsz, akivel együtt jártál az orvosira?

John: Igen.

James: Szerintem 4 év alatt azóta már férjhez ment. Felejtsd el őt, John. Az már nagyon régen volt, valószínűleg ő már teljesen elfelejtett.

John: Nekem viszont olyan érzésem van, mintha tegnap találkoztam volna vele. És valószínűleg azért mert tegnap találkoztam is vele.

John Clarie-re nézett, akinek az arca közben egyre vörösebb lett.

Clarie: John, mikor egyszer találkoztunk a temetőben, azt mondtad, hogy már halálod előtt is láttál. És hogy egyszer oda is köszöntél nekem, de nem hallottam, mert zenét hallgattam.

John: Ó igaz. Emlékszem a lányra, ott lakik a szomszéd utcában. De az nem te voltál. Hiszen... te sokkal idősebb vagy, mint ő.

Clarie: Nem John. Én vagyok az a lány. Úgy tűnik, neked pedig pont az a négy év esett ki amíg...

John: Nem, nem. Elég a hülyeségetekből. Felhívom Dianát.

Clarie és James összenézek és kelletlenül elmosolyodtak. Ebből vajon mi sül ki? Lehet meg kéne akadályozni John, de ha felhívja Dianát legalább beigazolódik, hogy amit mondtak, igaz.

John a vezetékes telefonhoz siet, és fejből tudja (volt?) barátnője számát.

John: Halló. Diana?

Diana: Halló. Ki az?

John: John vagyok.

Diana: Milyen John?

John: John White.

Diana: Ne szórakozzon már velem.

Diana lerakja a telefont. John újra tárcsáz, de Diana nem veszi fel. John mérgesen lecsapja a telefont, majd hirtelen összeesik. Clarie és James egyszerre ugranak fel, hogy felfektessék az ágyra. James gyorsan vizes borogatást hoz, míg Clarie az ágy szélén ül, és John szőkésbarna haját kisimítja az arcából. Öt perc sem telt bele, hogy John magához tért.

John: Clarie. Hát itt maradtál, amíg felébredek.

John arcán letörölhetetlen a mosoly, és megfogja Clarie kezét. James értetlenül néz Johnra, Clarie úgyszintén.

John: Miért néztek ilyen furcsán?

Clarie: Már 11 óra. Egyszer felkeltél már, én magam ébresztettelek fel, de nem ismertél fel.

John: Az lehetetlen. Kizárt, hogy elfelejtselek téged.

James: Pedig így volt. Úgy viselkedtél, mintha sosem...tudod...haltál volna meg. Azt hitted, még mindig egyetemre jársz, és együtt vagy Dianával. Fel is hívtad. Clariet sem ismerted fel, és nem akartál hinni nekünk. Azt mondtad, nem haltál meg, és miért mondunk ilyen butaságokat.

John: Igen, szerintem ez egész logikusan hangzik. Az agyam valahogy néha még ott járhat, az eset előtt. De most éppen, tisztán emlékszem, ahogy...(elhallgat)

James: Nem kell róla beszélned.

Clarie: John, mit akarsz most tenni? Mármint, már 4 éve mindenki halottnak hisz. Hogyan fogod elmondani nekik, hogy élsz?

John: Nem hinném, hogy jó ötlet lenne bármelyiküket is felkeresni. Hiszen már éppen túlléptek a halálomon, most hozzam vissza bennük a felkavaró érzéseket? Meg aztán, azt hinnék, hogy megőrültek. Furcsa, hogy ti nem hiszitek azt magatokról.

James: Mit vársz egy öregembertől? Én már rég nem tudom, hol a határ a valóság és a leheleten között. De annyi minden van, fiam, amit meg akarok kérdezni. Most viszont csak egy kérdésre válaszolj: Beszéltél a nagymamáddal? Ő is ott van? Egyáltalán hol éltél? Hogy...?

John: Sajnálom, nem láttam senkit. Végig a sírom körül ólálkodtam, iszonyat unalmas volt, amíg persze észre nem vettem, hogy Clarie hall engem.Próbáltam kilépni a temető határain, de nem ment.

James: De akkor...a többiek...

John: Valószínűleg a Mennyben vannak. Nem tudom, papa. Én sosem találkoztam egy halottal sem.

James: Értem.

John: Clarie, kimegyünk sétálni?

Clarie: Nem bánt téged a napfény?

John: Én nem vagyok vámpír.

Clarie: Oké, oké. Menjünk.

Clarie és John kimentek a hátsó ajtón, és kifeküdtek a fűre. Ahogy a felhőket nézték, Clarienek eszébe jutott, miért is jött.

Clarie: Eljössz ma velem és néhány barátommal moziba?

John: Ha ezt szeretnéd, elmegyek. De szigorúan baseball-sapkában és napszemüvegben. Nem ismerhet fel engem senki. Abból katasztrófa lenne.

Clarie (nevetve): Úha, ez olyan, mintha valami sztár lennél.

John: Valóban.

John Clarie felé fordul, és végigsimítja beközözött arcát.

John: Én tettem ezt veled, igaz?

Clarie: Mit számít ez? Még be is gyógyul. De a seb, amit az elveszítésed hagyna, sosem gyógyulna be.

John (nevet): Ez elég nyálas volt.

Clarie (nevet): Tudom. Amúgy, anyukám megengedte, hogy át gyere hozzánk. Ne aggódj, azt mondtam, te vagy az új srác a faluban, és én csak felkaroltalak.

John: De talán azt nem említetted, hogy a srác már 24 éves.

Clarie: Csak 20.

John felnevet. Egy ideig még beszélgetve fekszenek a fűben, ám egyszer csak megjelenik James.

James: John! Látogatód érkezett.

John felül, és értetlenül mered maga elé. A hátsó ajtóban megjelenik egy magas, vékony, hosszú szőke hajú lány. Clarie is felnézett, és tátva maradt a szája a lány szépségétől. Hirtelen nagyon csúnyának érezte magát a mellette. Pedig nem volt az. Már nem. John idegesen felpattant.

John: Diana te vagy az?

Diana: John? Tényleg te vagy az?

John: Igen.

Diana: De...de... meghaltál. Ott voltam a temetéseden...én...te átvertél!

John: Diana...én nem. Kérlek engedd, hogy elmagyarázzam!

Diana: Rendben. Kíváncsian hallgatom.

Mind a négyen bevonultak a nappaliba, és az egész mesélés kezdődött elölről. Clarie azonban a felénél úgy döntött, hazamegy. Intett Johnnak, hogy 8-ra jöjjön a mozihoz, majd elköszönt Dianától és Jamestől. Hazaúton már majdnem könnynek szöktek a szemébe. "Láttam, hogy néz Dianára. Még mindig szereti." Diana a történet hihetetlenségéhez képest egész jól fogadta a storyt. Négyszemközt akart beszélni Johnnal, így mindketten bementek John hálójába.

Diana: Nézd, John. Nem vagyok képes elhinni, amit meséltetek. De képes vagyok megbocsájtani neked. Magad se tudod, mi történt veled, de én most itt vagyok neked. Mikor felhívtál, nem akartam elhinni, hogy te vagy az, de a te hangodat hallottam, és el kellett jönnöm. Hátha tényleg itt leszel. És igazam lett. Semmit sem változtál azóta. Az érzéseim sem változtak.

Diana közelebb lépett Johnhoz. John hátrébb lépett. Hirtelen maga sem tudta, mit érez. Visszaértek a régi emlékek és régi érzések. Most John lépett közelebb, és magához ölelte Dianát.

John: Nagyon, nagyon hiányoztál nekem.

Mélyen egymás szemébe néztek, és minden olyan volt, mint azelőtt. Majdnem minden. Diana közelebb hajolt Johnhoz, szájukat már csak néhány centiméter választotta el, de John bűntudatot érzett Clarie miatt. Viszont szereti Dianát. Újra szereti őt, mert igazából sosem hagyta abba szeretni. Csak elválasztotta őket a halál.