Valahol Arda felett:

A nap lemenő félben van Középfölde egén, sugarai bíborszínbe vonják nyugaton a látóhatárt. Egy fekete árnyék suhan el az erdő felett. Gyorsan mozog, széllel szemben. Ahogy közeledik egyre nagyobb és nagyobb lesz. Bumm, bumm, bumm, bumm... Csak ennyit hallani. A szél süvít és Zölderdő legnagyobb fái is készségesen meghajlanak, mikor elhalad felettük. Hiszen egy sárkány erejével ezen a világon senki sem dacolhat. A fenséges fenevad viszont nem minden napi, hiszen nem egyedül süvít el a vidék felett. A nyaka és a háta találkozásánál egy kényelmesnek tűnő nyeregben egy csuklyás idegen ül egyenes háttal. Ruhája bőrből van, felette ezüstösen csillogó páncélt visel, melyen a nap utolsó fénynyalábjai játszanak fogócskát. Alakja karcsú és nőies. Titokzatosságot, valamiféle felsőbbrendűséget sugároz. Hasonlót, a királyok és királynőkéhez. A titokzatos idegen hirtelen felkapja a fejét. Mintha valami hangot hallana. Az egyszerű halandók nem is értenék mit, de akinek hasonlóan éles érzékszervei vannak, mint neki, valamint ugyanannyit gyakorolták volna, hogy hogyan értsék meg az élőlények és a növények érzéseit, gondolatait, illetve a szél egy rezdüléséből kiolvasni mi történik mérföldekkel arrébb, ugyanúgy kapnák fel fejüket érdeklődve. Egy pillangó gondolatait hallgatta éppen, aki segítséget kérni érkezett egy bizonyos Mágus nevében. A Szürke Zarándok kér segítséget az Orkok és Azog, a pusztító ellen. Az idegen lágy, szépen csengő szoprán hangon szólal meg.

-Skyrim, te is hallottad igaz?

-Igen Kicsikém. Írány a Magas Hágó. Igaz?

-Pontosan. De előtte megállunk Szirtkőnél. Egyedül nem fogod elbírni őket. És nem is engedném a közeledbe, azokat a sárkánygyűlölő népeket.

Élesen északnyugat felé kanyarodtak. A fordulásukat követően az ellenszélből hátszél lett. Mestereik tanítása után erőteljes szárnycsapásokkal emelkedtek fel egészen a pipacsszínű felhők közelébe, mivel ott nagyobb erővel fúj a szél. Megfeszített tempóval kezdtek a Szél Urának birtokai felé haladni. Mire a nap fele eltűnt a Horizont alatt, addigra Szirtkőre értek.

- Fethrblaka, eka Weohnata néiat haina ono. Szelek Ura, Szürke Gandalf kér segítséget, de ketten nem leszünk elegen ezért hozzád fordulunk. Segíts nekünk Azoggal, a pusztítóval szemben.

A hatalmas sas a nőre emeli a szemét, helyeslően bólint, majd rikolt egyet, mire tíz sas emelkedik a levegőbe és kezd körözni a fejük felett. A sárkány és lovasa, -merthogy a titokzatos idegen egy Lovas- köszönetét kifejezve meghajtja fejét. Skyrim kitárja hatalmas szárnyait, elrúgja magát a magányos sziklától és siklani kezd úticéljuk felé, irányt mutatva az Óriás Sasoknak.

A Magas Hágónál:

Tölgypajzsos Thorin Társasága éppen hogy csak megmenekült a koboldok karmai közül. Futottak, ahogy a lábuk bírta egészen egy kis erdei tisztásig. Gandalf számolni kezdi a törpöket, hogy megbizonyosodjon a felől, mindenkit épségben kijuttatott-e az alagutak útvesztőjéből.

-Öt, hat, hét, nyolc... Bifur, Bofur az tíz. Á! Fili, Kili! Az tizenkettő. És persze Bombur. Tizenhárom. És Bilbó? Hol van a hobbitunk? Hol van a hobbitunk? –a Tásaság tagjai idegesen kezdenek el körbe-körbe nézegetni, hátha meglelik a hiányzó hobbitot. Nem is sejtik, hogy a keresett személy ebben a pillanatban is épp feléjük tart, de ha akarnák, sem vehetnék észre, hiszen a barlangok mélyén, Bilbó egy olyan kincsre tett szert, ami értékes ugyan, de velejéig gonosz. Valószínű mindenki jobban járt volna, ha sosem kerül elő. A hobbit megáll a társaság tagjaitól távolabb egy fa takarásában, ujján a rejtélyes gyűrűvel. Hallgatja társai veszekedését.

-Átkozott félszerzet! Most meg eltűnt!–szitkozódik Dwalin.

-Én azt hittem Dorival van!

-Ne kend rám! –tiltakozik a megnevezett.

-Hol láttátok utoljára? –A szürke mágus igazán aggódik a kis félszerzetért. Hiszen még a kardot sem tudja rendesen forgatni! Hogy élhetne túl egy egész hadseregnyi dühös koboldot?

-Mintha láttam volna elosonni, amikor először ránk törtek... -gondolkodik el a kalapjavesztett Bofur.

-Mi történt pontosan? Halljam!

-Majd én megmondom mi történt. –szólal fel a küldetés vezetője, Tölgypajzsos Thorin mérgesen- Zsákos úr meglátta az esélyt és elszökött. Csak a puha ágya és a meleg otthona járt az eszében, mióta csak kilépett az ajtaján. Nem látjuk viszont a hobbitunkat. Rég messze jár.

Thorin beszédét csönd és egymásra vetett szomorú pillantások követik. Bilbó egy fának dőlve hallgatja társai beszélgetését. Thorin szavai igazán rosszul esnek neki, bár amikor jobban belegondol, jogosnak véli őket, hiszen nem sokkal korábban még ténylegesen vissza akart fordulni. Ennek ellenére, ahogy magában végig gondolja a koboldok támadása előtti beszélgetését Bofurral, rájön, mit kell tennie. Ezzel az elhatározással húzza le az ujjáról a gyűrűt, majd az öklébe szorítja. Bátorságot merítve lép elő a fa mögül.

-Nem! Itt van! –mosolyogva ejti ki ezt a két rövid mondatot. Nem kis meglepetést okozva a tisztáson állóknak. Először Gadalf ocsúdik fel a döbbenetéből, majd szép lassan mindenki felvidulva üdvözli. Egyedül Thorin az, aki még mindig ridegen és távolságtartóan viselkedik.

-Zsákos Bilbó! Még az életeben nem örültem ennyire senkinek sem!

-Bilbó... Lemondtunk rólad!

-Hogy jutottál át a koboldokon? –Kili és Fili fogalmazza meg azokat a gondolatokat, amik mindegyikük fejében lejátszódnak.

-Tényleg, hogyan? –Dwalin nem kicsit, hitetlenül fogalmaz, miközben Thorin mellett állva ugyan olyan gyanakvó szemekkel méregeti. Bilbó zavartan felnevet. Észrevétlen próbálja a zsebébe süllyeszteni a barlangban talált ékszert. Egy embert viszont nem tud megtéveszteni. A mágus gyanakodva figyeli a jobb kezét, amivel az imént rakta el a gyűrűt. Sietve felszólal, hogy elvonja a figyelmet a félszerzetről, hogy másnak rajta kívül még véletlenül se tűnjön fel.

-Mit számít az már? A lényeg, hogy itt van.

-De számít. Tudni akarom. Miért jöttél vissza? –Thorin nem lép túl rajta ilyen könnyen. Nem érti a hobbitot. Este még határozottan el akart menni. Akkor mi tartotta vissza? Hiszen már nem is kéne itt lennie. Régen Imlandrisban lehetne, ahelyett, hogy velük küszködik tovább.

-Kételkedsz bennem. Tudom kezdettől fogva. És igen gyakran gondolok Zsáklakra. Hiányoznak a könyvek... a karosszékem... a kertem. Mert én oda tartozom. Az az otthonom. Ezért jöttem vissza. Mert nektek nincsen ilyen. Elvették tőletek. De ha tudok, segítek visszavenni.

A hatás amit Bilbó elért a kis rögtönzött beszédével, csodálatos. A törpök mind meghatódottan és hálásan pillantanak rá. Néhányuknak még könny is ül a szeme sarkában. Nem hiába. Hiszen még fajtársaik sem voltak hajlandóak segíteni nekik visszaszerezni az otthonukat, Erebort. Erre jön ez a kis hobbit, aki még a kardját sem tudja rendesen megfogni vagy felemelni, de ennek ellenére segíteni akar. Nem a kincs iránti vágya hajtja, hanem az őszinte barátság, ami hozzájuk fűzi. Hiszen Bilbó mindegyiküket a szívébe fogadta. Éppen ezért estek neki olyan rosszul Thorin szavai, amikor azt mondta, hogy nincs helye közöttük és jobb lett volna, ha nem is jön velük. Részben ezért is akart visszafordulni akkor este.

A törpök szóhoz sem jutottak, annyira megérintette őket Bilbó mondanivalója. Az idilli légkört warg üvöltések zavarják meg.

-Megint csöbörből...

-Vödörbe kerülünk. Futás!–Thorin elkezdett mondatát Gandalf fejezi be.

A Társaság tagjai bár fáradtak voltak, mégis a tőlük telhető leggyorsabb tempóban kezdtek el futni egyenesen előre, ami hamar kiderül, hogy nem volt éppen egy jó ötlet. Egy szakadék szélére kerülnek. Nincs hová futniuk. Az ellenség hamarosan beéri őket, tehát nincs sok idejük. Minél előbb ki kell találniuk valamit.

-Fel a fákra! Gyorsan! –hangzik a parancs.

Mindenki engedelmeskedik. Az utolsó szálig, hiszen senki sem akar warg vacsora lenni.

Gandalf még a bajt megelőzve, botjával egy kis pillangó felé nyúl, majd varázsszavakat a fülébe súgva egy olyan emberhez küldi, ki segíthet rajtuk. Ő nem más, kinek csarnoka az egész világ, oszlopai az erdők, hegyek, boltozata pedig a csillagos ég. Senki más csak Ő segíthet rajtuk. Más esélyt nem lát.

A sötét erdőből rengeteg farkasszerű szörnyeteg rohan elő. Sárga szemükben tömény gonoszság és gyilkolási vágy izzik. Bundájuk szürke, sáros és csimbókokban lóg róluk. Hatalmas agyaraik vannak, szájukból nyál patakzik. De nem ugranak egyből a fáknak. Csak köréjük gyűlnek, de nem támadnak. Mintha parancsra várnának. Mire ez a gondolat végigfut a törpök vezérének fején, egy a többinél is nagyobb warg kezd derengeni a sötétben. Kítűnik a többi közül, hiszen szőre fehér, mint a frissen esett hó és szeme fekete, mint a legsötétebb árnyék. Hátán pedig egy sápadt ork érkezik, hideg, gyilkos mosollyal pengevékony ajkain. Thorin egyből felismeri régi ellenségét. Azog a pusztító érkezett meg. Iszonyú haraggal és gyűlölettel szemléli a gundabadi orkot. Szétszakította és megölte a családját. Ennek a féregnek nem jár kegyelem. Amint alkalma lesz rá még az emlékét is eltörli a föld felszínéről.

A fehér képű ork a levegőbe szagol. Úgy tűnik, mintha valami olya érezne, ami tetszik neki, elmosolyodik. Bár ebben a mosolyban nincs semmi, ami egy álltalános mosolyban lenni szokott. Nem is lehet mosolynak nevezni, inkább csak vicsor. A mordori fekete nyelvet használva kezd beszélni. Egyenesen a törpkirály szemébe nézve. A tizennégy utazót a hideg is kirázza, mikor meghallják a sötétség nyelvének szavait. Igaz nem értik mit mond Azog, a pusztító, de amikor megemlíti Thraint, majd Thorint sejteni kezdik, hogy jóról nem szólhat. A Pusztító azon fák felé int, amelyeken az utazók gubbasztanak. A wargok mintha csak erre vártak volna, azonnal nekiesnek annak a néhány fenyőfának. Felugrálnak, letörik ágaikat, tépik, tépázzák a szerencsétlen fákat. Azok pedig nem bírják tovább a gyűrődést és sorban kidőlnek. A rajtuk gubbasztó tizennégy vándor egyik fáról a másikra ugrálva próbálja elkerülni a kellemetlen találkozást a talajjal és persze a szakadékot is igyekszenek elkerülni. A legutolsó fa bizonyul a legstabilabbnak. Így mindenki ezen az egyen köt ki. A wargok ezt a fát sem sokáig hagyják békében és nyugalomban tovább álldogálni. Amint a törmelék eltűnt az útjukból, megkezdik az újabb ostromot. A szépszál fenyő egy ideig keményen állja a sarat, bár nem elég ideig. Hirtelen megdől, mire sokan lecsúsznak az ágról, amin éppen ülnek, kézzel kapaszkodnak tovább. Dori végleg leesett. Szerencsére meg tudta ragadni az alatta kapaszkodó Nori lábát, így nem zuhant egyenesen a szakadékba. Norinak a rossz fogás miatt elég gyorsan lecsúszott a keze a fenyő ágáról. Hála Gandalfnak, aki időben segítségükre sietett, egyelőre még senki sem halt szörnyet. Minden esetre Gandalf remélte, hogy a segítség idejében fog érkezni. Szinte csak lógnak a szakadék felett. Egyedül Thorin és Bilbó nem esett le. Ők biztosabban kapaszkodtak, vagy csak a szerencse pártolt melléjük.

Thorin tömény gyűlölettel az arcán vívott szempárbajt Azoggal. Hirtelen elhatározással állt fel, húzta elő a kardját és indult meg a Pusztító felé. Az viszont csak kedélyesen üldögélt fehér wargjának hátán. A többiek csak elkerekedő szemekkel nézték a királyi eleganciával elinduló vezérüket. Olyan természetfelettinek tűnő magabiztosságot és nyers erőt sugárzott magából, amit a fiatalabbak még sosem láttak. Az idősebbeket, akik részt vettek a móriai csatában, arra emlékeztette. A király ismét egy fatuskót kapott fel pajzsként, miközben már futólépésben tartott az ork felé. A bestia meg sem mozdult. Kivárt. Egészen addig nem tett semmit, míg Thorin ugrótávolságba nem ért. Akkor aztán elrugaszkodott, mellső lábaival a földre döntve ellenfelét.

Thorinnak semmi esélye sem volt egyedül a warggal és az orkvezérrel szemben. Erre Bilbó is rájött. Itt lenne az ideje, hogy bizonyítson. De bátorsága nem volt elindulni. Még nem.

Thorin felállt. Azog nem várja meg, amíg felveszi az alapállását. Azonnal támadást indít, amivel ismételten ledönti a lábáról. Azok a törpök akik a küzdelmet figyelik, már rájöttek, hogy vezérük nem jöhet ki győztesen ebből a harcból. Valakinek segítenie kell. Egyelőre viszont egyikük sincs olyan helyzetben, hogy megmenthesse. Bilbóra nem is gondoltak, hiszen a hobbit még a kardját sem tudja rendesen forgatni, ezért nem is néztek felé. Pedig a félszerzet már talpon volt, de még mindig a bátorságát kereste.

Thorin és Azog egyenlőtlen párbaja már a végéhez közeledik. A fehér warg a földön fekvő Thorinba mélyeszti a hatalmas agyarait, ő pedig fájdalmasan felordít. Utolsó erejével kardjának markolatával egy jókorát sóz a fenevad orrára mire az elhajítja. Végül több méter repülés után egy sziklán ér földet. A fejét erős ütés éri, ennek ellenére még eszméleténél van. Azog ismét a mordori nyelvet használja, mire egy ork karddal a kezében kezd közelíteni a király felé. Az orkvezér utasításba adta a törpkirály fejének levágását. Sok-sok évvel ezelőtt, a móriai csatában megfogadta, hogy kiirtja Durin minden leszármazottját. Azzal kezdte, hogy lefejezte a királyt.

Bilbó fejében egymást kergették a gondolatok és csatákat vívtak benne az érzelmek. Amikor viszont meglátta Thorin, az egyik barátját -még ha a törp őt nem is tartja annak- a földön feküdni, miközben a vég közelít hozzá, mindent kitörölt a fejéből. Csak az maradt benne, hogy meg kell mentenie, így hát előhúzta a kardját és nekiiramodott.

Az ork csapásra emeli a kardját. Thorin pedig utolsó erőtartalékait felhasználva a kardja után tapogat, de nem éri el. Mielőtt még a halálos csapást bevihetnék Bilbó erőteljesen nekicsapódik az orcnak oldalról, ezzel ledöntve azt a lábáról, miközben többször belemélyeszti a kardját. Mikor már biztos benne, hogy ellenfele halott, felpattan és oltalmazóan a király elé áll. Azog először meglepetten néz rá, a következő pillanatban pedig ráuszítja a csapatát. A wargháton utazó orkok lassan közelítenek, becserkészik. A lecsapásra viszont már nem marad idejük.

Ütemes hangokat hoz a szél. Dumm... dumm... dumm... dumm... Majd az orkán erejű szél következik. Az orcok vezérükkel együtt meglepődve kapják fejüket a szakadék irányába, ugyanis onnan jön a furcsa hang.

Egy hatalmas test suhan el felettük, lángba borítva a tájat. Megérkezett a segítség. Egy Sárkánylovas személyében.

________________________________________________________________________________

Fethrblaka, eka Weohnata néiat haina ono. -- Madár, nem akarok ártani neked.