(...)

Már este fél 10 van, de valahogy nem jön álom a szememre, ezért azt gondoltam, kimegyek sétálni. Tudom, ez nem a legjobb ötlet, ha holnap én megyek (fogalmam sincs hány órakor) a feladatra, de hát leginkább mit csináljak. Odaszóltam a többieknek, hogy elmentem sétálni.

Nem volt semmi célom, csak mentem. De mivel már hüsi volt a levegő, elindultam visszafelé, a faházunkhoz. Amikor beléptem, a csajok már aludtak. Halkan mentem a pizsimért, és beslisszoltam a fürdőbe. Letusoltam és megfésültem a hajam. Ezek után bebújtam az ágyamba, és szinte röktön elnyomott az álom.

(...)

Arra keltem, hogy valaki eszeveszettül rázogat. Kinyitottam a szemem, de nem láttam, mert sötét volt. Elnyúltam a telefonomért, és megvilágítottam az arcát. Nagy meglepetésemre Róbert volt, a főszervező.

-Kelj fel, fehér csapattag. És gyere ki -mondta.

-Mi? Minek? -kérdeztem.

-Most van a feladat. 5 percet kapsz -és elindult az ajtó felé- Hozhatsz telefont. Világítani -és ezzel kiment.

Amilyen gyorsan csak tudtam átöltöztem, és kifésültem a hajam. Ittam egy kortyot, és ásítozva kiléptem a faházból. Kicsit lefagytam, mert csak fiúkat láttam. De az megnyugtatott egy kicsit, hogy a liláktól is lány jött. Pedig ott is van fiú. Marci is ott volt, és mikor észrevett odalápett mellém. Közben pedig elindultunk a többi versenyzőért, aki a feladatra jön.

-Mizu, Betya? -kérdezte Marci.

-Semmi -ásítottam. -És egyébként meg mi ez a Betya?