(...)

-Szálljatok ki, gyerekek! -szólt hátra a söfőr. Én ezt csak fél füllel hallottam, mert aludtam még. Vagyis csak aludtam, mert Roli kezdett rángatni, hogy keljek fel, megértsük.

-Bettiiii! Megjöttünk! Keljél fel! -rázott Roli.

-Mi? Hol? Hova? Hol vagyunk? -forgolódtam ásítva.

-Mittudom én. Csak szállj már ki! -és már ki pattant a kisbusz ajtaján. Én is lassan felálltam, és kiszálltam, de a lábam olyannyira elzsibbadt, hogy nem éreztem. Kicsit megnyújtóztam, ugráltam, hogy kimenjen a zsibbadás. A többiek csak néztek, és szerintem olyan gondolatok jártak a fejükben, hogy "Ennek meg mi baja?; Egy hülyével leszek összezárva !; ...

Mikor megláttam, hogy milyen fejet vágnak, én is ugyan olyan fejet vághattam.

-Mivan? Elzsibbadt a lábam -magyaráztam, majd egyszerre nevettünk fel (még a sofőr is, aki épp pakolta ki a csomagjainkat).

-Jó versenyt, gyerekek! És sok sikert! -mondta a sofőr, és már el is hajtott.

Mi meg 1-1 percig csak bambán néztünk a kisbusz után.

-Ez most komolyan itthagyott minket a semmi közepén? -kérdeztem, aztán körbenéztem. -Lilla tanárnő! Hova megy ??

-Gyertek! Van itt egy ősvény! -kiáltott vissza.

Felkaptuk a cuccainkat, és siettünk a tanárnő felé. Mentünk a kitaposott ösvényen olyan 40-50 métert, amikor megpillantottunk egy kaput, melette meg egy táblát, ezzel a felirattal: Iskolák Országos Versenye - Élménytábor. A kapu előtt volt valami kis építmény. Amikor közelebb mentünk, megláttam egy fehér borítékot a földön. Odamentem és kinyitottam.

-Mit ír, Betti? -kérdadni.

- „Fehér csapat! Tíz percetek van, hogy átjussatok a kapun, máskülönben véget ér számotokra a verseny. Az óra most indulj el! "-Olvastam fel.

-Én azt mondom, hogy másszunk át -ötletelt Tomi.

-Kizárt, hogy én kapukat ugrálljak át! Nem, nem! -hátráltam.

-Pedig muszály leszel átmászni -mondta Tomi, és átdobta a sporttáskáját.

-Jó. Rendben -adtam meg magam.

A fiúk átdobták a táskáinkat, és Tomi kezdett is mászni. Kintről annyit hallottunk, hogy valakivel beszél, de azt nem tudtuk, hogy kivel.

-Gyertek, srácok! -szólt ki Tomi.

Először Roli, utána meg Feri mászott át. Én és Lilla tanárnő maradtunk kint.

-Betti menj! Nem lesz semmi baj. Bár tény és való, ezt az ötletet én sem támogattam, nem eshet bajod -mondta.

-Rendben, megyek -válaszoltam, és kezdtem felmászni a kapun. A tetején áttettem a lábam, és lekiáltottam Tominak.

-Tomi! Segíts!

-Na, gyere! Elkaplak! -bíztatott. Leereszkedtem ammenyire tudtam, majd Tomi leemelt. A kapu tetején megjelent Lilla tanárnő. Ő egyedül is le tudott jönni. Gyér taps hangzott fel, de ekkor megjelent egy narancssárga ruhás szervező.

-Nem. Ez a bejövetel teljesen szabájellenes -kezdte. -De azt valóban nem adtuk meg, hogy hogyan kell átjutni a kapun. Ha egy évvel ezelőtt elnéztem, akkor most is elnézem.

-Mit? -kérdeztem.

-Tudod, tavaly is volt olyan, aki a átmászott a kapun.

Ezután elment. Mi összepacsiztunk. Valami ismerős hang csapta meg a fülem.

-Tina? -kérdezte. Megfordultam, és megláttam szeretett barátnőmet, Adrit. Általánosba egy osztályba jártunk, de 5.-ben elköltöztünk, ezért már nem találkoztunk. De a kapcsolatban sem tartottuk, csak annyit írtunk néha, hogy "Boldog Karácsonyt; BUÉK" stb ...

-Adriiiii !!! -szaladtam oda, és jó szorosan megöleltük egymást.

-Én is itt vagyok ám -lépett elő Boti. Boti is az osztálytársam volt, és egyben a legjobb fiúbarátom.

Őt megöleltem, és egy fiúk odaértek hozzánk.

-Ti ismeritek különböző? -kérdezte furán Feri.

-Igen. Általánosba egy osztályba jártunk 4 évig, aztán mi elköltöztünk Budapestre -magyaráztam a többieknek.

Ezt a következõ leültünk egy asztalhoz beszélgetni. A fehér és a sötétzöld színek vegyültek. Más-más padoknál is vegyesen voltak a versenyzők. Mi voltunk a 9. team, akik bejutottak. Előttünk 2 csapat sajnos nem jutott be. Míg várakoztunk, szóba elegyedtünk a feketékkel, és a világoskékekkel. Tök jó fejek. A sötétzöldekkel is jóba lettünk (én kettőjükkel alapból jóba voltam).

-Jön egy következő csapat! -kiáltotta az egyik lila lány.

Ez a csapat a piros volt. Ők nyerték tavaly a versenyt. Ezt onnan tudtam, mert az unokabátyám a Szirtes-be jár, és idén ő is a csapatban van. Én mosolyogva néztem, hogy mikor jutnak be. Egyébként fogadtunk 3 tábla csokiban. Ha bejutnak, én kapom, ha nem, akkor Marci, az unokabátyám. Ebben a pillanatban nyílt a kapu, és a piros csapat lépett be.

-Címvédők! 3 perc 56 másodperc! Eddig a legjobb idő -mondta Róbert, a főszervező.

Marci a tekintetével engem keresett, én meg mosolyogva lépkedtem felé. Megálltam előtte pár lépéssel.

-Én megmondtam. Tudtam, hogy be fogtok jutni. Szóval remélem nem olvadt el az a 3 tábla csoki -mondtam neki mosolyogva. Egyszerre nevettünk fel, aztán lepacsiztunk.

-Asszem' otthon hagytam -nevetett Marci.

-Nagyon ajánlom, hogy itt legyen -fenyegettem.

Kotorászni kezdett a táskájába, és elővett 3 tábla csokit.

-Hahaha ... Nagyon vicces. Te is tudod, hogy nem szeretem a mogyorót -mutattam a mogyorós csokira (szerencsére a másik kettő fehércsoki) -Na, mindegyik, kösz. Gyertek oda hozzánk, a padhoz -mondtam, és visszamentem a többiekhez. Ledobtam Feri elé a mogyorós csokit és kicsit arrééb álltam a napra, és kibontottam az egyik csokit.

-Nem szereted a mogyis csokit? -kérdezte elképedve Feri.

-Nem -ráztam meg a fejem. Ő erre felnevetett.

-Hallod, Betti! Amúgy honnan ismered azt a tagot? -kérdezte Roli.

-Unokabátyám. És amúgy idehívtam őket a padunkhoz -ültem le mellé. -Látod? Jönnek is -mondtam.

A pirosak is bemutatkoztak, és mi is. A pirosaknál van 2 lány, Korina és Csenge, és 2 fiú, Marci és Domi.