Izuku szemszöge:

Eijiro hátán két óra alatt elérték az ország szívét, Labrazt. Mivel nem tudták, hogy a város lakói mennyit látnak alakváltókat, a külvárostól félórányira szálltak le. Távolról már látni lehetett a vár tornyait, amiben a király élt. De nem csupán a hatalmas építmény volt szokatlan számukra.

Izuku, Katsuki és Eijiro megszokásból többször is az égre néztek, de egyetlen alakváltó sem volt a levegőben, pedig a hegyek közt délelőtt tíz órakor az ember többet is össze tudott volna számolni.

Majd mikor elérték az első épületeket, az emberek alaposan végigmérték Eijirot. Izuku ösztönösen hegyes füleire simította a haját, Katsuki pedig egyszerre hanyagul és fenyegetően figyelte a környezetüket. Ahogy egyre beljebb értek, annál több ember volt az utcákon és tereken.

- Keresnünk kéne valami nemesi házikót - mondta Eijiro, és egy nyíl alakú táblákkal ellátott oszlopot kezdett böngészni, ami utcanevek segítségével mutatta az irányokat.

- Szerintem a nemesek a királyi várhoz lesznek közel - vetette fel Izuku.

- Remek, akkor irány az a bazinagy kőház! - mutatott Eijiro a kastélyra. Élénken meglobogtatta a szárnyait, mire többen döbbenten bámultak rá, és Izuku látott pár férfit, akik kifejezetten ellenségesen viselkedtek.

- Először is veszünk neked egy köpenyt meg egy sapkát - fogta meg barátja karját Katsuki, és berángatta a legközelebbi szabóüzletbe.

- Mi? De miért? Tök jól elvagyok így is!

- Viszont az emberek bámulnak. Nem akarom, hogy valaki valami ostoba jelenetet rendezzen.

- Hé, Bakugo, akkor neked is normálisabban kéne felöltöznöd - mutatott Eijiro Katsuki fedetlen mellkasára. - Szerintem téged is komplett bolondnak néznek ha így lófrálsz november közepén.

- Nem érdekel, hadd döntsem már el, hogy hogyan öltözök!

- Akkor nekem miért kell viselnem ilyen vackot? - kérdezte Eijiro, és felemelt egy fekete köpenyt.

- Nem láttad a tömeget? Kifejezetten értetlenek, és úgy néznek rád, mint valami cirkuszi mutatványosra, a szárnyaid és a füleid miatt. Deku el tudja rejteni a sajátjait a haja mögé, de te...

- Jó, rendben, felfogtam... - sóhajtott a vörös hajú. - Akkor ezt szeretném!

És rámutatott egy arany szegéllyel ellátott, skarlátszínű köpenyre. A ruhadarab bokáig érő volt, az elejét egy aranyozott fonál díszítette, amivel tetszés szerint össze lehetett fogni. Izuku megnézte az árat.

- Ez nagyon drága - sóhajtott. Eijiro szárnyai szomorkásan lekonyultak.

- Kit érdekel? Van csuklyája, szóval a sapkát megspóroljuk vele. Nem fogok olyat venni, amit nem szeretsz hordani, mert az még nagyobb pénzkidobás. De akkor ezt legalább egy évig hordani fogod - mondta Katsuki, és a szabóhoz vitte a kiválasztott öltözéket, és leszámolta a férfi markába az összeget.

Két perccel később Eijiro boldogan lobogtatta az új köpenyét az utcán, ami eltakarta a szárnyait. A kapucnit a fejébe húzva már senki sem bámulta meg. Izuku ismét rásimította a haját a füleire. Nem izgult annyira magáért, mint Eijiroért, de fogalmuk sem volt, hogy az elfekkel hogyan bánnak az emberek, még akkor is, ha ő csak félig volt az.

Kikanyarodtak egy nagyobb útra, ahol lovaskocsik is közlekedtek. A gyalog haladók számára fenntartott útszakaszon megindultak a palota felé, ami pontosan előttük volt. Ahogy közeledtek az úti céljukhoz, a házak egyre nagyobbak lettek, és mintha nagyobb kert is tartozott volna hozzájuk. Nem voltak olyanok, mint a hatalmas, különálló birtokok, de Izuku akkor sem lakott volna ilyenben, ha sok testvére lett volna. Túl nagyok és díszesek voltak a számára, és nem tudta elképzelni, mivel lehet megtölteni az ekkora épületeket.

Miközben bámészkodtak, elérték a vár kapuját, ami előtt két katona állt. Az őrök kihúzták magukat, ahogy a közelükbe értek.

- Öhm... jó napot, mi... - kezdte Izuku, de Katsuki a lényegre tért.

- Elit harcosok vagyunk, ő pedig egy mesterszintű gyógyító - mutatott a fiú magára és Eijirora, majd Izukura. - Nincs számunkra munka ebben a kócerájban?

Az őrök összehúzták a szemöldöküket. Végül az egyikük megszólalt.

- Kövessetek - azzal kitárta a palotakapu egyik hatalmas szárnyát, és betessékelte őket.

- Igazából egy bármifajta nemes is megfelel nekünk - magyarázta Eijiro, miközben végighaladtak a kastély udvarán. Az egyik fal mellett katonák gyakorlatoztak. - Csak a lényeg, hogy szeretnénk dolgozni.

- Először a királyhoz kell kísérjelek titeket.

Izuku nagyot nyelt. Rögtön az uralkodóhoz?

Az őr bevezette őket az épületbe, majd nemsokára egy újabb ajtó előtt álltak. Ezt sokkal díszesebbre faragták, mint az előzőt, de ezelőtt is két őr állt. A katona belépett a terembe, és becsukta maga mögött az ajtót. Izukuék kint várakoztak.

Öt perc múlva ismét nyílt az ajtó, és a katona intett nekik.

- Szerencséjük van, őfelsége hajlandó fogadni önöket - mondta unott hangon, majd elindult visszafelé.

Izuku, Katsuki és Eijiro beléptek a helyiségbe, amiről kiderült, hogy a trónterem. A márványpadlót egy részen vörös szőnyeg borította. Az aranyozott, díszes keretű ablakokon brokátfüggönyök lógtak, amik halvány, krémsárga színben pompáztak bonyolultra varrt mintázataikkal. A nap megvilágította a termet, de a falakon lévő gyertyák is égtek. A szőnyeg végé a trónhoz vezetett,  amiben ott ült maga a király. A két oldalán egy-egy kisebb trónon a felesége és valószínűleg a fia ült.

A király fejét hatalmas ékkövekkel kirakott korona ékesítette, és büszkén, egyenesen ült. Vörös haja és szakálla mintha lángolt volna. Mágus volt. A bal oldalán ülő felesége egyáltalán nem volt olyan, mint ő. Összehúzódva, beletörődött testhelyzetben ült a trónon, és olyan arcot vágott, mint aki folyamatosan a sírását akarja visszatartani. Fehér haja fénytelenül omlott le a vállaira, barna szeme kerülte a férje jeges, kék tekintetét. De mindhármuk közül a fiú volt a legkülönösebb. Nagyjából Katsukival lehetett egyidős, és jeges tekintete volt, mint az apjának. A jobb szeme barna, a másik kék volt, a haja a feje bal oldalán vörös, a jobb oldalon hófehér volt. Egyszerre ütött mind a két szülőre. A bal szeme körül egy furcsa, vörös seb éktelenkedett.

- Azt mondták, harcosok vagytok és gyógyítók, akik munkát keresnek - szólalt meg mély, dörgő hangon a király.

- Ja - mondta Katsuki, és előrébb lépett. - Nincs valami melója számunkra?

A király két oldalán ülő személy felkapta a fejét.

Shoto szemszöge:

Még soha nem beszélt senki ilyen tiszteletlenül az apjával. Az anyja remegni kezdett, ő pedig feszülten várta a következményeket.

- Ha elém léptek, csak akkor szóltok miután meghajoltatok - mondta fenyegetőn az apja.

- Ah, bocsánat, de mi külföldről jött utazók vagyunk - válaszolt a tüskés hajú, szőke, vörös szemű fiú. A hideg idő ellenére a felsőtestén csak egy szőrmegalléros, vörös, tépett köpeny lógott, karjain pedig a könyökét lefedő szövetujjak voltak, amikre különböző mintákat rajzoltak. A nadrágjába egy bőröv volt fűzve, és lábszárközépig érő csizmát viselt.

- Sajnos még életemben nem találkoztam királlyal, szóval nem tudom, hogy mit is kéne csinálnom, de megkérdezem, mint emberi lény: Van munkája számunkra? Utálok negédes felvezetéseket gyártani - szólt a fiú, majd magára mutatott. - Én Bakugo Katsuki vagyok, és rendkívül jól értek a harcművészethez. Elbánok mindennel és mindenkivel.

Bakugo? Azon törzs vezércsaládja, akik a szomszédos országban átkelhetetlenné tették az északi és északnyugati határvonalat? Vagy csak szimpla egyezés? Habár azt mondta, külföldiek...

- Bakugo? Ugyanez a Taniai Sárkánytörzs vezércsaládjának neve - kezdte az apja, de a fiú továbbra is pofátlanul a szavába vágott.

- Elnézést, de én nem tartozom közéjük. Csak egyezik a vezetéknév. De hagyjuk ezt a témát... - azzal a maga mögött lévő vörös hajú, köpenyes fiú felé intett, aki nem volt hajlandó levenni a fejéről a csuklyát. - Ő itt Kirishima Eijiro. Szintén harcos, és a kémkedésben is remekel.

- Üdvözletem - intett a vörös hajú. Shoto majdnem elnevette magát kínjában. Hogy bírják ezek ennyire hanyagul kezelni az apja közelségét?

- Ő pedig a mesterszintű gyógyítónk, Midoriya Izuku - mutatott a másik, zöld szemű társára, aki gondosan megpróbálta lesimítani kétoldalt borzas, zöld haját. - Ezzel egyben felfedező is az orvoslás terén, újfajta gyógyszereken is dolgozik. Szóval, hajlandó munkát adni nekünk?

Az apja csendben ült egy darabig, majd kitört belőle a nevetés. Gonoszul nevetett, miközben a fiúkra meredt. A szőke hajú ábrázata elsötétült.

- Még hogy elit harcosok! Mesterszintű gyógyító, ilyen fiatalon! Hihetetlen! Ez feldobta a napomat! Persze, hogy adok munkát! Az udvari bolond szakma pont rátok illik.

- Maga viccet csinál belőlünk? - sziszegte fenyegetőn a Bakugo nevű fiú. - Bebizonyítjuk, ha akarja.

Erre Shoto apja még hangosabban nevetni kezdett.

- Persze, gyertek, megküzdhettek az embereimmel! Majd meglátjuk, hogy velük mire mentek!

A szőka hajú elvigyorodott.

- Hát, ha ez a tétje...

Fél óra múlva minden elsőosztályú katonájuk, összesen harmincan, teljes fegyverzetben szembeálltak Bakugoval és Kirishimával.

- Hé, hé, Bakugo, levehetem a köpenyem? Nem akarom összeszaggatni - nyavalygott Kirishima.

- Rendben, vedd le, ha úgy kényelmesebben szét tudod verni ezeknek a barmoknak a seggét - ropogtatta meg az ujjait Bakugo, és karkörzéseket kezdett végezni, hogy bemelegítse magát.

A Todorokik katonái harsányan nevettek.

- Még hogy ti legyőztök minket! - kiáltotta az egyikük.

Kirishima ledobta magáról a köpenyt, amit Midoriya készségesen elkapott. Az udvar emberei egyenként hördültek fel. Kirishimának hegyes, pikkelyes, vörös fülei voltak, és a hátából - hátul direkt nyitott mellényén át -  két hatalmas, vörös szárny nőtt ki. Egy alakváltó volt. Ritkán lehetett látni errefelé nem emberi lényeket, és ő rendkívülien kitűnt most a többiek közül. Egy sárkány.

- Ne féljetek - nevetett rá a meghátráló lovagokra Kirishima. - Nem fogok átváltozni. Nem értek annyit.

- Enyém húsz, tied a maradék tíz! - vezényelt Bakugo.

- Undok vagy! Miért nem tizenöt-tizenöt?

- Mert én többet akarok bizonyítani - vigyorgott a szőke.

- A küzdelem megkezdődik... három... kettő... egy... Harc! - kiáltotta a bíró.

A lovagok nagy üvöltéssel megindultak a két fiú felé, kardjaikat, buzogányaikat és lándzsáikat előreszegezve. Bakugo elnevette magát.

- Senkit nem kímélek!

Shotonak csak most tűnt fel, hogy egyiküknél sincs semmilyen fegyver. De mint kiderült, fölösleges volt aggódnia.

Bakugo előrelendítette a kezeit, és a tenyere izzani kezdett. Egy pillanattal később akkora robbanás rázta meg a küzdőteret, hogy még a lelátó is beleremegett. Shoto a korlátban megkapaszkodva figyelte a füstfelhőt, amiből hamarosan Kirishima tört ki felfelé a szárnyait használva, majd lecsapott, és puszta kézzel a földbe vert egyszerre két embert is. Az egyikük felé lendítette a kardját, de a fiú egész testét ellepték a vörös sárkánypikkelyek, amik semmilyen fegyvert nem engedtek át. Egy áthatolhatatlan, eszméletlen erős szörnyeteggé vált.

Nem sokkal odébb a mágus fiú folyamatos támadások alá vette a páncélos, nehezen mozgó katonákat. Folyamatosan mozgott, és a kezéből kitörő robbanásokkal a földre küldte ellenfeleit.

A harc nem tartott tovább öt percnél. A végén a porig rombolt küzdőtéren Bakugo és Kirishima úgy álltak az általuk elintézett lihegő, vérző vagy épp ájult emberek körében, mintha az előbb nem történt volna semmi különös.

Az udvari nép kurjongatva betódult a pályára, és megtapsolták a két fiút. Shoto az apja után nézett, aki szintén lement a pályára, de a két harcos helyett a harmadik, Kirishima köpenyét szorongató fiú felé vette az útját. Shoto tudta, hogy nagyon dühös, de nem számított arra, hogy csak azért is bebizonyítja az igazát azzal, hogy bemutatja: A zöld hajú nem mesterszintű gyógyító.

- Ha tényleg mesterfüvész vagy, akkor mutasd meg a tetoválásod - mondta visszafojtva az indulatait.

Midoriya engedelmeskedett. Kigombolta az inge felső három gombját, és megmutatta a vállára tetovált indákat és a rajtuk lévő virágokat. Ám azok nem rózsák voltak, mint amilyenek az udvari mestereken. Hanem hegyi babér.

- Ez mégis... - Todoroki a fogát csikorgatta. - Hogy voltál képes ilyen fiatalon gyógyítóvá válni? - kiabált rá szegény fiúra, és erőteljesen megrázta, mire Midoriya riadtan megnyikkant.

Bakugo egy pillanat alatt ott termett, és egy mozdulattal lecsavarta Todoroki kezét Midoriyáról. A tekintete eltompult a dühtől.

- Ne. Merjen. Hozzáérni - morogta.

Midoriya megkönnyebbülten felsóhajtott, és visszagombolta az ingét.

- Mindannyian bizonyítottuk az igazunkat - lépett ki a gratulálók gyűrűjéből Kirishima. - De a véleményünk megváltozott. Dolgozzon magának a jó édes anyja, ha érti mire célzok.

Shoto eltátotta a száját. Nem hitte volna, hogy ezek ketten ennél is tiszteletlenebbek tudnak lenni, ha feldühítik őket.

- Micsoda? De hát... de hát felveszlek titeket! Annyit fizetek nektek, mint az elit harcosaimnak! - Todoroki kétségbeesetten próbálta menteni a menthetőt.

Bakugo a fejét rázta.

- Bocsánat, őnagysága - nyomta meg gúnyosan a szót. -, de aki hozzáér Dekuhoz vagy Eijirohoz, annak én nem fogok megcsinálni semmit se. Maximum megölöm.

- Én is így vagyok ezzel. Bántotta az egyikünket, mikor semmi oka nem volt rá - bólintott Kirishima. - Innentől nincs miről beszélnünk egymással.

- Ne merjetek ellenszegülni nekem! - ordított fel Todoroki, és kiragadta az egyértelműen leggyengébb tagot - Midoriyát, - a másik kettő közül, és lángoló kezét az arcához helyezte. Most, hogy érezte: Értékes erőket veszíthet el, kemény lépésekre szánta el magát. Midoriya rémülten kapálódzott, több udvarhölgy pedig felsikoltott. Shoto ijedten nézte az apja újabb készülőben lévő merényletét, amikor valakinek maradandó sérülést okoz brutális erejével. Csakúgy, mint neki.

Bakugo felhördült, de nem mozdult.

- Ha egy lépést is tesz bármelyikőtök, megég a kis barátotok - mosolygott eszelősen Todoroki. - Még egyszer mondom: Dolgozzatok nekem.

- Nem! - vinnyogott Midoriya vékony hangon, fájdalmas képet vágva a hőtől és a szorítástól. - Nem akarunk!

- De fogtok! Nem kívánságműsor! Ebben az országban én parancsolok! Kötelesek vagytok engedelmeskedni nekem!

Izuku szemszöge:

Ez a mondat... már megint szabályozni akarják az életüket... Kacchan azt mondta, ez többet nem fog megtörténni, most mégsem tehet ellene semmit... mert ő útban van, mivel gyenge, és nem tud megküzdeni senkivel.

A férfi tenyeréből áradó eszméletlenül forró tűz az őrületbe kergette, az arca izzadt, a szeme pedig mintha meg akart volna olvadni. Kétségbeesetten vergődött, miközben pár kevésbé elvert lovag feltápászkodott, újabb fenyegetést jelentve.

Könyörgöm, valaki... valaki csináljon valamit! - gondolta rémülten. A szeméből ömlött a könny, és a végtagjai furán zsibbadni kezdtek. Majd ekkor olyan történt, ami eddig soha. Mágiát használt.

A lábában és a karjaiban lévő bizsergés tömény energiává változott, és akkora erővel taszította el magától az uralkodót és a közelben lévő lovagokat, hogy azok több mint harminc métert repültek. Sokan a várfalnak csapódtak, de Izukunak kisebb gondja is nagyobb volt ennél. Odarohant Eijirohoz és Katsukihoz, akiket valamilyen oknál fogva nem kapott fel a légörvény, és rájuk kiáltott.

- Menjünk innen!

Eijiro magához tért a döbbenetéből, felkapta őt és Katsukit, majd pár másodperc múlva az eget hasították. Eijiro a kastélytól nem messze kénytelen volt leszállni, mivel az emberi alakjában nem bírta el mind a kettőjüket. Gyorsan beszaladtak egy mellékutcába, ahol végre kifújhatták magukat.

Izuku annyira el volt ámulva attól amit csinált, hogy szóhoz sem jutott. Viszont a varázslat, amit produkált, nagy energiát követelt. Lihegve a földre roskadt. Úgy érezte, mintha kilométereket futott volna. Végül Katsuki szólalt meg először.

- Deku... ez meg mi a fészkes fene volt?

- Mágiát használtál! - hápogott Eijiro, és megtörölte a homlokát. - Eddig miért nem csináltad ezt?

- Ne-Nem tudom - rázta a fejét Izuku. - Fogalmam sem volt, hogy képes vagyok erre. Nem tudtam, hogy mágus vagyok...

- Hiába pofáztam neked el mindig? - mordult fel Katsuki, és az egyik ház falának dőlt. - Azok a gyógyszerek, amiket készítettél, lehettek bármilyenek, mindig hibátlanul meggyógyítottak mindent. Egy átlag ember erre alapvetően sem lenne képes. De én azt hittem, hogy csak gyógyító mágiád van... - sóhajtotta, és megdörzsölte az orrnyergét. - Ezennel kijelenthetjük, hogy az apád mágus volt. És nem is akármilyen.

Izuku remegett a hirtelen felfedezéstől. Képes volt mágiát használni, és egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy kiderítse, ki lehetett az apja.

Hirtelen távoli kiáltások ütötték meg a fülüket, amik valamilyen sárkányt és mágusokat emlegettek.

- Keresnek minket - pattant fel Izuku, de azzal a lendülettel vissza is roskadt volna a földre, ha nem hajtja meg a rémület. A lábai tiltakozva megsajdultak, ahogy Kacchan és Eijiro után megindult valami biztonságosabb rejtekhely után.

- Midoriya, ne maradj le! - intett neki Eijiro, és a fejére húzta vörös köpenyét, hogy minél kevésbé ismerjék fel. Izuku igyekezett lépést tartani, de minden egyes újabb lépés nehezebb és fárasztóbb volt, mint az előző.

A fiúk kirohantak a sikátorból, és végigfutottak egy kis utcán.

- El kell érnünk a városhatárt! - vezényelt Katsuki. - Eijiro, nem repülhetünk, mert lehet, hogy íjjászokat is hoznak magukkal.

- Tudom!

- Kacchan... - lihegte Izuku, ahogy egyre nőtt a távolság köztük. - Várjatok...

Végül már csak kocogni tudott, majd sétálni, a végén már csak vonszolta magát. A katonák kiabálása mintha egyre hangosabb lett volna. Eijiro és Katsuki befordultak egy sarkon, és eltűntek a szeme elől.

Izuku térdre esett, és négykézláb próbált haladni, de az első mozdulata után elterült a földön. Felemelte a fejét, de a látása elhomályosult. Szédült a kimerültségtől, így már abban sem volt biztos, hogy mit lát. Hirtelen egy szőke fej jelent meg a látókörében. Hát visszajöttek érte.

- Kacchan... - motyogta, majd minden elsötétül előtte.

Yahho, mindenki! Megint találtam egy-két jó képet. Valamint, most már Todoroki is megjelent a történetben, és felvehetek majd egy kicsit izgalmasabb szálat, hogy ne legyen olyan borzasztóan semmilyen a leírás. Ha bármilyen kifogásolni valót találtok benne (olvashatatlan, hibás, rossz a fogalmazása, érthetetlen stb...) nyugodtan jelezzétek!

És itt vannak a képek:

Aww... Imádom Kirishimát!

A következő részig minden jót!