Végül vett egy hatalmas levegőt, a tüdeje is majd belerepedt. Lenyomta a kilincset, és kitárta az ajtót.  

A zsanérok megnyikordultak, s a faajtó kitárult. Katsuki görcsösen szorongatta a kilincset, tekintetét a földre szegezte. Becsukta maga mögött az ajtót, majd nagyon lassan felemelte a fejét.

A helyiséget gyertyák világították meg, reszkető fényük táncot járt a falakon, a két ablak előtt elhúzott fehér függönyön és a kis, rendetlen komódon. A szemben lévő falnál egy asztal terpeszkedett, rajta egy nagy, vízzel teli tállal, törölközőkkel, gyógyszerekkel és ezekhez hasonló vackokkal. Egy paplannal kibélelt bölcső árválkodott a sarokban, a szoba jobb fala mentén pedig egy ágy állt.

Katsuki minden lépést egy kilométernek érzett, ahogy megindult felé. Szinte észre sem vette az egyik széken üldögélő Recovery Girlt, aki előzékenyen felállt, és kibattyogott a szobából, hogy ne zavarja őket.

Mikor az ajtó becsukódott a vénasszony mögött, Katsuki megállt az ágy mellett. Nem tudta, mit csináljon. Csak nézte, nézte az elé táruló látványt, és nem bírta felfogni, hogy nem csak a szeme káprázik.

Izuku bágyadt, fülig érő mosollyal nézett rá. Zöld haja a szokásosnál is ziláltabban meredt ezer irányba. A homlokára valaki egy hideg vízzel átitatott kendőt tett, arca kissé sápadt volt, mintha beteg lenne. De a szeme mást mutatott. Olyan hatalmas megkönnyebbülés és öröm tombolt a zöld és kék íriszekben, amekkorát még akkor se látott, mikor megkérte a kezét. A szeme alatt két sötét folt árulkodott arról, hogy nagyon megküzdött a gyerekek könnyű születéséért.

Gyerekek...

Katsuki minden önerejét latba vetve leszakította szemeit Deku arcáról, és lejjebb vezette a tekintetét, egyenesen a szerelme karjában tartott...

Elakadt a lélegzete, ahogy meglátta a tisztára mosott, befoltozott, megvarrt szélű vörös takarót, amit még ő adott Dekunak, mikor először aludt a barlangban, amit titkos rejtekhelynek kiáltottak ki.

A piros, lágyan szőtt holmi ugyanabból az anyagból készült, amiből a köpenye is, Izuku éppen ezért szerette annyira. De hogy egész idáig megőrizte, és tetejébe most ebbe bugyolálta a két kis...

Katsuki szíve megugrott a mellkasában, mikor végre elért agyilag is a dolog teljes lényegéhez.

Az újszülötteknek hajszálpontosan ugyanolyan arcocskája volt. Mindkettejük csukott szemmel, békésen szuszogva aludt anyjuk karjai közt, a számukra legfontosabb dologgal körbevonva. Az egyikük kidugta apró nyelvét, és grimaszolt egyet álmában. Rózsaszínek voltak, mint egy barack, pici kezük ökölbe szorult.

Érezte, hogy a könnyei utat törnek maguknak, és végigfolynak az arcán. Ez élete legcsodálatosabb pillanata, ebben biztos volt. Az elf, akit tiszta szívéből szeretett, gyermekeket adott neki. Két meseszép, apró csodát.

Végül rettenetes óvatossággal leült az ágy szélére, a mozdulat közben is leporolva magát. A tenyereit felhevítette, hogy leöljön róluk minden koszt, ami csak rájuk kerülhetett.

- Te sírsz - szólalt meg végül döbbenten Izuku.

- Persze, hiszen... a istenekre, gyönyörűek - törölgette a szemét Katsuki.

Gyerekkoruk óta nem sírt. Nem volt az az érzelmes típusú ember, mint a párja, akinél egy nagyobb veszekedés alatt is eltörhetett a mécses. De ez őt is megérintette. Hogy az a két picurka angyal az ő gyermeke.

- Szeretnéd megfogni őket?

Deku érdeklődve várta a választ, de neki egy hang se jött ki a torkán. Mintha azt mondta volna, hogy tanuljon meg repülni.

- Én... nem hinném, hogy képes lennék rá...

- Megküzdöttél másodmagaddal ezer ember ellen, egy hónapig mágikus blokkolásban éltél, elraboltak, hazudtál, hogy kiszabadulhass, megszöktél velem együtt, reményt adtál nekem, amikor már azt hittem, végem. És nem mersz megfogni két gyermeket? - cukkolta Izuku, és a szeme hamiskásan megcsillant. - Tetejébe a saját gyermekeidet?

- Ez más! Ők... olyanok, mintha falevelek lennének, és ha megérintem őket, széthullanak... mi lesz, ha megsértem őket? Vagy fájdalmat okozok nekik?

- Hidd el, remekül fogod csinálni. Tarts alá a fejüknek és a derekuknak egyaránt - magyarázta Izuku, és kicsit felemelte a két csöppséget, hogy megmutassa a dolgot gyakorlatban is, majd Katsuki felé nyújtotta őket.

A fiú alájuk nyúlt. Izuku tologatta egy kicsit a kezeit, hogy beigazgassa őt a megfelelő helyzetbe, majd elengedte.

Bakugo Katsuki abban a pillanatban vette kézbe először a lányait. A kicsik nyökögésszerű hangot adtak ki, de nem nyitották ki a szemeiket. Csillogó szemmel figyelte őket, és minden lélegzetvételük egy újabb ok volt mindenre, ami eddig történt vele az életében.

- Mi legyen a nevük? - kérdezte Izuku.

- Még nem...

- Meg akartalak várni, és úgyis azt mondtad, hogy amint meglátod őket, el fogod tudni nevezni őket.

Tényleg így beszélték meg, ezért nem is gondolkodtak sokat a neveken.

Izuku végigsimított azon a lánykán, aki közelebb volt hozzá.

- Ő született elsőnek, és mivel azt mondtad, olyanok, mintha levelek lennének... mit szólnál az Akihoz?

- Aki... - Katsuki lassan mondta ki szót, megfontolva minden egyes betűjét. - Tetszik. Csodás név. Hallod, kölyök? - vigyorgott rá az újszülöttre. - Anyád elnevezett, méghozzá egész király nevet kaptál.

- És a másikuk? - kérdezte Deku, és a fiatalabb babára nézett.

Katsuki merengve nézett rá.

A pici csuklott egyet, és résnyire nyitotta a szemeit. Nem fókuszált még sehova, de a szeme így is nagy hatást gyakorolt Katsukira. Zöld volt, mint a nyári fű, és szinte fénylett, olyan erős volt a színe. Egyetlen név jutott eszébe, és tudta, hogy tökéletes lesz.

- Inko.

Izuku megdermedt, majd csendben, remegve sírni kezdett. Katsuki mellé fektette a két gyermeket, és óvatosan megcsókolta őt.

- Pontosan mikor születtek?

- Éjfél után három perccel. Boldog szülinapot, Katsuki! A tizennyolcadik volt az utolsó, amit egyedül ünnepelhettél - kacagott fel Mina.

Eijiro mellette állt, és "férfiasan" bőgött azóta, mióta megtudta, hogy lány ikreik lettek. Pedig még nem is látta a két gyereket.

Katsuki elgondolkodva nézett ki a fejéből. A gyerekei ugyanazon a napon születtek, mint ő.

- Deku is tud időzíteni, az biztos - morogta, miközben fülig pirult örömében.

- Inkább a lányokat okold. Ők akartak pontosan ezen a napon megszületni - bólogatott nagy hévvel Mina. - Izu "csak" megszülte őket, tetejébe alig két óra alatt.

- Igen, mire megérkeztem, már be voltak takarva, és mellette voltak... Jut eszembe, nem hajlandó megválni tőlük.

- Azt gondolom, hiszen az övéi...

- Nem úgy - rázta a fejét Katsuki. - Nem akarja bölcsőbe tenni őket. Most is velük aludt el - intett a háta mögött lévő ajtóra.

- Hát, végül is Izuból ki lehet nézni, hogy védelmező típusú anyuka - vonta meg a vállát Mina, és rávigyorgott. - Végtére is, őt is eléggé védelmezték.

Katsuki büszkén kihúzta magát.

Izumi csak a következő nap látta a kicsiket, hiszen a szülés alatt mélyen aludt az Asuiknál. Mina csak oda tudta sebtiben átvinni, utána rohant a rendelőbe, hogy mindenben segíteni tudjon Recovery Girlnek.

- Figyelj, majd anya elmondja, hogy mit szabad csinálni és mit nem - guggolt le Izumi elé Katsuki. - Lehetőleg ne tüsszents és köhögj rájuk, hanem fordulj el, ha késztetést érzel bármelyikre.

- Értettem! - Izumi nagy komolyan vigyázzba vágta magát, megparancsolva magának, hogy végig komoly lesz.

Ez az elhatározás abban a pillanatban megdőlt, mikor beléptek a szobába, és Izuku egy boldog mosolyt küldött feléjük.

Izumi úgy rohant hozzá, mintha dróttal húzták volna, és rámeredt a kistestvéreire.

- Nagyon picik - suttogta csodálkozva. - Olyanok, mint Satsuki rongybabái.

- Annál kicsit érzékenyebbek, és belőlük is olyan szép nagy gyerekek fognak cseperedni, mint amilyen te vagy - tette a kezét a fiú vállára Katsuki.

- Megsimizhetem őket? - kérdezte Izumi csillogó szemmel.

- A lábukat igen - bólintott Izuku, és szabaddá tette a két lányka lábát, mire a fekete hajú fiú óvatosan megcirógatta pici, fehér ruhácskába bújtatott talpukat.

- Az arcukat azért nem lehet, mert még nagyon betegek tudnak lenni mindentől?

- Pontosan, és ezért kell kihagyni a kezüket is, mivel az gyakran hozzáérintik az arcukhoz.

- Nagyon aranyosak - mondta Izumi, és innentől kezdve csak csendben bámulta a két kislányt.

Az elkövetkező napokban sokan jöttek látogatóba, de Katsuki szépen összeszervezte az időpontokat, így egyszer sem szakadt hatnál több ember Deku, Aki, és Inko nyakába.

Eijiro és Mina megkapták azt a kitüntetést is, hogy kézbe vehették a gyerekeket.

- Te... - fordult a rózsaszín hajú nő felé Eijiro, mikor Aki az anyjától való indokolatlan elválást sírást előjelző, elégedetlen szuszogással díjazta.

- Mondd, Ei.

- Én ilyenből tízet akarok - jelentette ki a sárkányfiú.

Erre Mina megdermedt egy pillanatra, majd fülig pirult, ami az arca még rózsaszínebbé válása volt.

- Majd meglátjuk - vigyorodott el zavarában, majd átvette szerelmétől a hüppögni kezdő kislányt, és gyorsan visszaadta Izukunak.

Három nap múlva Recovery Girl hazaengedte Izukut és az ikreket, de Katsuki lelkére kötötte, hogy segítsen abban, amiben tud. Mintha ezt mondania kellett volna.

Katsuki mindent megcsinált Izuku helyett, hiszen neki most egyszerre két gyerekkel kellett foglalkoznia, és Izumit sem hanyagolhatták el. A kisfiú lelkesen segített a takarításban és a főzésben is.

Apa és fia akkor voltak a legboldogabbak, mikor Izuku megengedte nekik, hogy segítsenek a lányok fürdetésénél, öltöztetésénél vagy pelenkázásánál. Izuminak külön örömöt jelentett, hogy Akinak és Inkonak van fogóreflexe, habár először borzasztóan megijedt a dologtól.

Az első esemény úgy történt, hogy odatette az ujjait a másfél hetes Aki tenyerébe. A kislány rögtön rámarkolt, és nem volt hajlandó elengedni.

Izuku arra lépett be a szobába, hogy Izumi kiabálni sem merve, rémülten suttogva kér segítséget tőle. Ugyanis amikor elkezdte felemelni a karjait, Akit is emelte velük együtt.

Izuku kisebb szívrohamot kapott, mikor meglátta, hogy a csecsemő a levegőben lóg, két kézzel kapaszkodva, lábaival pedig rugózó mozdulatokat tesz a járóreflex miatt.

Katsuki persze csak nevetett a dolgon.

- Az én lányom, persze hogy erős!

Aki és Inko tündéri kisbabák voltak. Habár melyik szülő nem látja a saját gyermekét tündérinek és csodálatosnak?

Az éjszakák eleinte nehezek voltak, mivel a két lány ébrenléti időszaka egyáltalán nem volt ugyanaz. A pelenkázás, az öltöztetés, a fürdetés és az etetés sem ment elsőre. Izuku a Béták mágiájából fakadóan képes volt szoptatni, ami nagyon jól jött nekik, tekintve, hogy a körülöttük élők közt senkit sem ismertek, akire rá merték volna bízni ezt a kényes feladatot.

A másik, amit mindenki imádott a családban - sőt még azon kívül is -, hogy Aki és Inko ugyanolyan szöszik voltak, mint Katsuki, viszont a hajuk olyan dús és hullámos volt mint Izukué. Tökéletes párosítás, Yamada szavaival élve "megnyerték a genetikai lottót". A lányok haja szép és dús volt, életük harmadik hetének végén kezdett el nőni, miután elhullajtották a születésük utáni kis pihéket.

Egy délután, mikor Tsuyu készségesen elvállalta Izumi felvigyázását, olyan történt, ami eddig lehetetlennek tűnt.

- Egyszerre aludtak el - rogyott le fáradtan Izuku az ágy szélére, miután betakargatta a két gyereket a vörös takaróval.

Aki és Inko közös kiságyat kaptak, mivel különösen szerették egymás társaságát. Mintha kevesebbet is sírtak volna, ha egymás mellett lehettek.

- Akkor remélhetőleg jobban fognak igazodni egymáshoz? - kérdezte reménykedve Katsuki.

- Imádkozok érte - dörzsölte meg a homlokát Izuku. - És akkor talán több időnk lenne Izumival is törődni. Úgy tűnik, jól viseli, hogy hirtelen ennyi dolgunk lett, de látszik rajta, hogy nem esik jól neki az elhanyagolás.

- Holnap vigyük el szánkózni. Denki hófelhőket fog hozni estére, mert már elege van a hidegből.

- És akkor mi lesz a kicsikkel?

- Miután megeteted őket, azután megyünk. Ha elalszanak, Mina is tud rájuk vigyázni.

Fogalmuk sem volt, hogy mit tettek volna a barátaik segítsége nélkül. Tsuyu a téli álmossága ellenére is szívesen vigyázott Izumira, Mina és Eijiro pedig mindhárom gyerekre készségesen figyeltek akár pár órára, amíg ők kimerülten ledőltek aludni egy kicsit.

- És ami az elhanyagolást illeti... - húzta komisz vigyorra a száját Katsuki. - Én is elhanyagolva érzem magam, és gondolom te sem vagy éppen kielégült, Deku...

Izuku elvörösödött, de ugyanolyan incselkedő hangnemben válaszolt.

- Jól gondolod, Kacchan - lassan közelebb csúszott a fiúhoz. - És mivel a lányok alszanak, szerintem ha csendben leszünk, most van esélyünk arra, hogy elkezdjük bepótolni azt a tíz hónapot...

Katsuki szinte rávetette magát. Szenvedélyesen megcsókolta őt, és rögtön úgy érezte, a mennyországban van.

Bakugo Katsuki nem a legkedvesebb, legjobb ember volt a földön. Sőt, sokszor úgy gondolta, egyáltalán nem jó. Bunkó stílusa, mocskos szája és cseppet sem segítőkész személyisége mindenkinek gondot okozott ott, ahova született. Egy percig sem hitt volna benne, hogy bárki megszereti, ha nem jelenik meg egy Midoriya Inko nevezetű nő a Sárkánytörzs területén, lakhatást kérve magának és a kisfiának.

Csaknem tizennyolc évig élt tagadásban és hazugságokban, csak azért, hogy Izuku semmifélképp ne kerüljön bajba. Mikor elege lett, megszöktek. És alig másfél év alatt egy teljesen új életet kezdhettek. Ha tudta volna, sem tekerte volna vissza az időt.

Mindennek meg kellett történnie ahhoz, hogy most teljes boldogságban, egy megnyert háború után a karjaiban tarthassa minden gát nélkül azt, akit szeretett. Aki gyermekeket adott neki, aki erőt és reményt nyújtott a legborzasztóbb helyzetben is. Aki ugyanúgy mindent beleadott a küzdelembe, aminek a végén egymáséi lehettek.

Nem hitt a sors és a karma létezésében, és ezután az év után főleg nem. Nincs olyan, hogy megfelelő helyre születik valaki, és ha mégsem, akkor is, a sors oda rendelte. Ebben csak a gyengék hittek. Mindenki saját maga sorsa volt, és saját maga irányította az életét. Csak el kell hinni. Venni egy nagy levegőt, és kirúgni a hámból, változtatni, és vissza se nézni addig, amíg el nem éri a célját.

És ő elérte. Tisztában volt vele, hogy ez az új élet, amit találtak, az ő életük. És teljes mértékben megérdemelték, miután ennyit tűrtek és küzdöttek érte.

VÉGE

Yahho, mindenki!

Igen, itt van vége Kacchan és Deku történetének, és meg kell mondjam, nem számítottam arra, hogy ilyen hosszúságú lesz.

Eredetileg csak egy kis novella akart lenni, de aztán annyi ötletem jött hozzá, és nektek is tetszett, szóval írtam, írtam, és mire észbe kaptam, már túl voltam a huszadik részen is. Egy epilógus még lesz hozzá, valószínűleg este, és abban talán kicsit hosszabban fogok ömlengeni arról, hogy mennyire boldoggá tett az, hogy szeretitek ezt a sztorit. Már túlléptük a hétezer olvasót és az ezer szavazatot, rengeteg  imádni való komment érkezett a részekre, és ezt nem tudom eléggé megköszönni!

Minden jót, amíg nem dobom fel az utolsó részt!