Nem tudta, meddig tartotta az ölelésében apja hűlő testét. Arra eszmélt fel, hogy Shoto a vállára teszi a kezét. Az ő arcán is könnyek folytak végig, habár a rájuk záporzó esőcseppek miatt ez alig volt kivehető.

- Izuku...

A fiú megrázta a fejét. Nem akart tudni a külvilágról, nem akart foglalkozni semmivel. Mintha minden gondolata kifolyt volna a fülén keresztül, elveszve örökre, mert nem volt már helyük az iszonyatos fájdalom és gyász mellett.

Nem akarta elengedni az apját. Olyan érzése volt, hogyha most kiengedi a karjai közül, egyszerűen elveszik. Porrá válik, s az eső bemossa a földbe, mintha soha nem is lett volna. Könnyezve kereste az üveges szemeket, de azok már nem néztek sehova. Olyan... békések voltak. Végtelen gyengédséggel lecsukta őket. Így teljesen úgy tűnt, hogy Toshinori csak alszik, és lágyan mosolyog álmában.

Óvatosan alányúlt, és lassan felemelte a holttestet. Holttest. Nem bírt így gondolni rá. Nem. Yagi Toshinori még mindig az apja volt, Midoriya Inko szerelme, Izumi és egy még meg nem született élet nagyapja.

Szinte alig lehetett látni a mozdulatait, akkora lassúsággal cselekedett. Mikor felegyenesedett, érezte, hogy Izumi sírástól rázkódva a ruhájába kapaszkodik. Shoto és Yokota felé fordult.

- Kérem... rendezzétek el itt a dolgokat... én most... én most nem vagyok erre képes - suttogta.

https://youtu.be/AfMV4ZC4AnA

A két férfi bólintott, s némán figyelték, ahogy Izuku az erdő felé indul. A fiú belépett a fák közé, és nem állt meg Rosecorner házainál. Az esőfelhőket lassan elhagyták, és az útjuk tavaszi virágokkal tűzdelt ösvényeken vezetett végig.

Izuku nem tudta, merre megy, csak vitte a lába, tisztásokon és sötétebb lombokkal eltakart részeken keresztül. Izumi csendesen ballagott mellette, és egy árva szót nem szólt. Igaz, még vizesek voltak az esőtől, de a nap fénye felmelegítette őket valamennyire.

Jó fél órás gyaloglás után Izuku megtorpant az egyik tisztáson. Mintha valami ösztön súgta volna a fülébe, hogy itt meg kell állnia. Meghökkenve nézett körbe. A zöld fűben, bármerre nézett, hegyi babérok ringatóztak a lágy szél ritmusára. Hófehér szirmaikat rózsaszín pettyek díszítették, leveleik egészségesen, mélyzölden fénylettek. Nem úgy, mint az övéi. Azok fehér színűek voltak arany foltokkal, túlságosan is világos levelekkel.

Az elfek erdejében voltak ugyan magasabb dombok, de korántsem lehetett őket hegynek nevezni, épp ezért érthetetlen volt a mérgező, gyönyörű növények tömeges virágzása.

Izumi a tisztás közepére szaladt, és várakozva hátrafordult. Izuku kicsit bizonytalanul követte. Mikor odaért a fia mellé, feltámadt a szél, pár virágot letépve a helyéről, amik többször megpördültek a levegőben, hogy aztán tovaszálljanak.

- Remélem tetszenek - hallott maga mögött egy hangot.

Erre mindketten megperdültek a tengelyük körül, és egy gyönyörű nővel találták szembe magukat. Szőke haja a földet érte, kék szeme úgy ragyogott, akár az ég. Ajkain halvány mosoly játszott, és ugyanolyan szeplői voltak, mint Izukunak.

- Te...

- Demissa vagyok, az első elf - bólintott a nő, és a mosoly kiszélesedett az arcán. - Te pedig Izuku, az erdő következő vezetője. Azért hívtalak ide, hogy megadjam a végtisztességet a leszármazottamnak - nézett rá Toshinorira.

- Nem tudnád... nem tudnád inkább...

- Izuku, ez nem így működik. A halál az élet része, és ha képes lennék, akkor sem éleszteném újra Toshinorit. El fogod fogadni, hogy elment, gyorsabban mint hinnéd.

- De... de annyira fáj - rázkódott meg a fiú, és térdre rogyott, ahogy egy újabb zokogóroham a hatalmába kerítette.

- Neki viszont eljött a megnyugvás ideje, ahogy nekem is kilencszáz évvel ezelőtt - Demissa leguggolt mellé, és segített neki letenni az apját a virágokra, amik aláhajoltak, puha párát alkotva neki.

- De hát... te itt vagy - nézett Izumi értetlenül a mágusra.

- Nem az igazi Demissa vagyok, csupán a mágiája maradéka. Az igazi testem a Fehér Fa gyökerei közt nyugszik, ahogy a gyermekemé, és az összes többi leszármazottamé is. És most Toshinori is csatlakozni fog hozzánk.

- Nem akartam ezt - suttogta Izuku. - Ha erősebb lettem volna, és előbb érek oda...

Demissa az álla alá nyúlt, és felemelte a fejét.

- Ne gondolkodj azon, hogy mi lett volna. Te magad mondtad a többieknek is, nem? Nincs értelme a múlton rágódni, hisz az a legfontosabb, hogy éld a jelent, és bizakodva tekints a jövő felé. Toshinori már Inkoval és velünk van.Egyszer te is csatlakozni fogsz hozzánk, de mindketten azt kívánják, hogy ez csak jó sok idő múlva történjen csak meg. Ha túl korán jössz, megharagszanak - Demissa cinkosan kacsintott egyet.

- Izuku, nem süllyedhetsz el a gyászban. Ez az erdő továbbra is tele van olyan tündérekkel, emberekkel, elfekkel és alakváltókkal, akik szeretnek és számítanak rád. Mutasd meg mindenkinek, hogy Toshinori fia vagy, és hozd helyre a csak túlélni kívánó emberek hibáit. És tanítsd meg őket élni, hogy mikor eljön az idő, ők is olyan büszkén állhassanak a halál elé, ahogy apád is tette.

Izukunak egy hang se jött ki a torkán, ezért szaporán bólogatott. Izumi csillogó szemekkel figyelte, ahogy Demissa végighúzza sima, hibátlan kezeit a virágokon, mire azok takaróként Toshinorira hajoltak, és elnyelték a férfit.

- Most már köztünk van - mosolygott rájuk Demissa. - Egy legenda ugyan elhunyt, de újak születnek. És az újak emlékezni fognak, és ugyanúgy végig fogom kísérni őket az útjukon, ahogy ővelük is tettem. Sok szerencsét kívánok, Midoriya Izuku.

Demissa karcsú alakja virágszirmokra robbant szét, amiket a szél magával kapott. Izuku pár percig döbbenten térden maradt. A könnyei elmaszatolódtak az arcán, szemei vöröslöttek a sírástól.

De mégis, úgy érezte, hogy az apjának átadott mágia visszatért hozzá, és fizikailag soha nem érezte magát jobban.

- Gyere, Izumi - mondta végül, és felállt.

- Hova megyünk? Haza?

Izuku a karjába vette a kisfiút, és végigsimított fekete haján.

- Igen... hazamegyünk.

Mikor beértek a Fehér Fa városába, beesteledett. Meglepetésükre mindenki - még Todoroki serege is - ott volt.

- Izuku! - kiáltott neki Yokota, amint a város központjába ért. - Izuku, nem tudtuk, hova mentetek, azt hittük, hogy- hol van Yagi?

- Megadtam a végső tiszteletet az apámnak, és immár Demissa és a többi őse között lehet - intette le a férfit. - Fontos bejelenteni valóim vannak.

Tudta, mit kell tennie. Már eltervezte magában az egészet. Helyre fogja ezt hozni, és mindent visszaállít a régi kerékvágásba. Eleget kellett tennie a most nyakába szakadó kötelességeknek.

Odasétált a Fehér Fához, és megérintette a törzset. Erre a fa mágiája ismét átjárta a testét. Egy odahajoló ág segítségével a hatalmas tömeg fölé emelkedett pár méterrel. Mikor megszólalt, a hangja ismét földöntúlian, hangosan zengett a lombok alatt.

- Kérem, mindenki figyeljen! - erre minden ember, elf, tündér és alakváló elcsendesedett. Astines címerét viselő katonák, akik pár órája még az ellenségeik voltak, az erdő tündérei és többi lakosa, Yamada és a tanítványok... akik fontosak voltak neki. Mindenki, kivéve két személyt.

- Ma Todoroki Enji és Yagi Toshinori egy értelmetlen csatában az életüket vesztették! A hadviselés törvényeinek megfelelően az elfek erdeje nyerte meg ezt a háborút! Bármifajta ellenvetés?

Senki sem szólalt meg.

- Rendben. Nos, akkor, mint az erdő új vezetője, nem kívánom elfoglalni, vagy meghódított területként kezelni Astinest és Labraz kormányát. A béke megkötése és megszilárdítása végett kérem meg most Todoroki Shotot, hivatalosan is vegye át apja helyét a trónon, ha ez neki is megfelel.

- Egyetlen kikötésem van - lépett előre Shoto. Mikor Izuku őt is a magasba emelte szintén egy ág segítségével, elharsogta a mondanivalóját. - Nem vagyok hajlandó önkényuralmat folytatni, ezért ha lezártuk ezt a kelletlen, ostoba háborút, amit az apám hibájából kellett mindenkinek elszenvednie, egy új tanácsot fogok meghozni, akik segítségével megalakítjuk Astines parlamentjét és kormányzóságát.

- Ebben örömmel a segítségetekre leszek - lépett elő Aizawa. - Rengeteg országban voltam, ahol demokrácia működik, és bizonyos változtatásokkal itt is gyorsan érvénybe léphet.

- Akkor ez meg lesz oldva - bólintott Izuku. Shoto felé fordult, és a kezét nyújtva rámosolygott az új királyra.

- Szeretnék egy erős, boldog szövetséget kezdeményezni Astines országával, amiben kölcsönösen támogatjuk és segítjük egymást. A határokon nem ellenségeskedünk többet, nem vetünk ki adókat a másik polgáraira, és békében, közösen építünk fel egy jobb, erősebb világot, tanulva elődjeink hibáiból.

- Tanulva apám hibáiból - helyesbített Shoto, és visszamosolygott. - Elfogadom a feltételeidet, és őszintén remélem, hogy közös célokkal nagy fejlődést érhessünk el.

A két fiatal férfi kezet rázott, mire a tömeg örömujjongásban tört ki. Izuku látta, ahogy Kyoka boldogan összeölelkezik Momoval, Rei és Fuyumi büszkén mosolyogva néznek Shotora. Fuyumi Tensei kezét fogta. Yamada hangosan zokogva ölelte át Hajimet és Shotát, akik - még az utóbbi is - nevetve öleltek vissza. A tanítványok egymást túlharsogva integettek és kiabáltak nekik, Recovery Girl elégedetten bólogatott, s az ő szemében is könnyek csillogtak. Izuku kiszúrta a tömegben Shiont és Okimit is.

- Amit most mindenképp meg kell tennünk - folytatta Izuku, mikor a hangzavar elcsendesedett. - ... az az, hogy feltakarítjuk a háború nyomait. Eltemetjük és megadjuk a végtisztességet a halottainknak, majd megkezdjük az újjáépítést. Yamada Hizashi, és azok, akik ide menekültek a háború elől szabadon hazatérhetnek, és az ottani károk megjavításában segíthetnek. Természetesen én is részt fogok venni a munkálatokban. Meggyógyítom a sebesültjeinket és újjáélesztem az erdőt. Ehhez viszont mindenki segítségére szükség lesz. Hatalmas dolgot viszünk véghez, és átírjuk a történelem lapjait. Nem hagyjuk, hogy ez rossz véget érjen! Mindenkire számítok! Készen álltok?!

- IGEN! - mennydörögte a tömeg.

Borzalmas, rettenetes nap volt ez, de nem lehetett volna szebben befejezni.

- Minderre egy hónapot fogok adni, teljes erőbedobással - folytatta Izuku. - Utána el kell mennem majd egy kis időre, mert van két személy, akik nem ünnepelhetnek velünk. És őket bármi áron vissza fogom hozni.

Katsuki szemszöge:

Borzasztó fejfájással ébredt, mintha folyamatosan ütötték volna, mielőtt kidőlt. Megdörzsölte a homlokát, és lassan kinyitotta a szemét. Vasrácsot pillantott meg maga fölött, mire az elméjébe tolultak az utolsó dolgok, amik azelőtt történtek, hogy elájult volna attól a kurva altatótól.

Villámgyorsan felült, és megpillantotta maga mellett Eijirot, aki bekötött derékkal és hassal feküdt tőle egy karnyújtásnyira. Az orra furcsa, természetellenes szögben állt, s szinte az egész arca lilára volt dagadva, de ezen keresztül is látni lehetett a sápadtságát. A fiú izzadt, és lihegett. Valószínűleg sebláza volt.

Katsuki körbenézett. Egy szűk vasketrecben voltak, aminek csak az alja készült fából. Már épp felkiáltott volna, mikor megérzett valami mást is. A talaj néha megugrott alatta, és egy ponyvával letakart, kicsiny sátorhoz hasonlító, fa alapú helyen voltak. Egy szekéren. És az a szekér haladt. Ment, vele és Eijiroval együtt, ha jól sejtette minél messzebb Dekutól.

Azonnal a rácsokra vetette magát, ám amint robbantani próbált, semmi sem történt. Az egyik csuklóján egy bilincsszerű karperec volt, rajta a vörös, mágiát elzáró kristályokkal. A bilincs belülről fogazott volt. Az elátkozott kövek a csuklójába álltak, folyamatos, szúró fájdalmat eredményezve. Eijiro kezén is volt egy ilyen.

- MI A FASZ?! - bődült fel.

Zihálni kezdett a dühtől és a rémülettől. Nem tud mágiát használni, Eijiro sérült, rácsok mögött ülnek, egyre távolodva az elfek erdeitől.

- Oh, Katsuki, látom felébredtél.

Az anyja a szekér elejéről mászott be hozzá. Halványan elmosolyodott megpillantva őt, de Katsuki ebben a pillanatban mindent érzett, csak boldogságot nem. Hogy is hiányzott volna neki ez a némber, aki nem hagyta, hogy olyat vegyen el, akit szeret? Ömlött belőle a gyűlölet.

- Gondolom, már rájöttél, hogy hazamegyünk, és innentől óvatosabbak leszünk, nehogy megint meglépj - ült le elé törökülésben az anyja. - Miért mentél el? Apád és Hanami is nagyon aggódtak érted.

Hanami... ez annak a nőnek a neve, akit szinte gyerekkoruk óta neki szántak. Egy ügyes kis sárkány alakváltó, szókimondó, enyhén pökhendi személyiséggel. A fasznak se kellett. Neki Deku kellett. Neki Izum kellett. Neki a második gyermeke kellett.

- A vezetőváltást is újra meg kell majd tartanunk - folytatta az anyja. - A szülinapodat viszont már nem fogjuk megünnepelni. Nem érdemled meg.

Erre majdnem Mitsuki arcába röhögött. Minek kellett volna neki egy mocskos ünnepség tőlük?! És ezt az anyja büntetésnek akarta szánni... Látszott, hogy réges-régen elfelejtette őt. Nem ismerte. Egyáltalán nem tudta, hogy kicsoda valójában, mert túlságosan is abba a hitbe ringatta magát, hogy az ő elsőszülött, tökéletes fiacskája majd tökéletes, büszke szülővé teszi őt, hogy legyen kinek eldicsekednie vele: Az ő fia vezető, az ő fia erős, az ő fia erős gyermekeket adott egy általa kiválasztott nőnek.

Nem. Ő Dekunak adott egy gyermeket. Akinek látni akarta a születését. Akit látni akart, ahogy felnő. Akit támogatni akart, és már most is szerette, csakúgy, mint az anyját és a másik gyereküket. Ő nem volt többé olyan Bakugo. Ám a jelen helyzetben nem tudott tenni semmit. Ki kellett várnia a megfelelő pillanatot. Ha lesz olyan. Túl kellett élnie, és segítenie kellett Eijironak. Bármily kényelmetlen volt a helyzet, elsősorban a sárkányfiúnak kellett felépülni, mert nélküle vajmi kevés esélye volt hazajutni. És Eijiro sem Kirishima már. Egyikük sem tartozik oda, ahova most tartottak. Többé már nem.

- Légyszíves, Katsuki, válaszolj - pattogott az anyja. - Szeretném megtudni, miért szöktél meg, és mit csináltál az elmúlt fél évben.

Erre Katsuki lassan felemelte a fejét, és tekintetét az anyjáéba fúrta.

- Nincs mondanivalóm számodra - suttogta.

Mitsuki szemszöge:

A fia ezután a három szó után Eijiro felé fordult, és nem nézett rá többet. Teljes mértékben elutasította. Ez rosszabb volt, mintha kiabálni kezdett volna. Már arra se méltatta, hogy figyeljen rá. Mitsukinak dühösen, tiltakozva szakadt szét a szíve attól, hogy az elsőszülött fia gyűlöli őt. Pedig mindent megadott neki, amire csak szüksége volt. Vagy aminek ő érezte szükségét...

És a legfájóbb az volt, hogy abban a három szóban is, amit Katsuki hozzá intézett, olyan túlcsorduló gúny, megvetés és gyűlölet volt, hogy azt senki se lett volna képes elviselni.