Aizawa szemszöge (egész végig):

Ő, Hizashi, Mihoko, Nemuri, Ectoplasm, Eijiro és Mina reggel nyolckor az erdő szélén álltak teljes fegyverzetben. Hizashi izgatottan simított végig két kardja tokján. Todorokin kívül régen vett részt komoly harcokban, és élvezettel töltötte el a tudat, hogy ismét borsot törhet a király orra alá.

- Mindenki készen áll? - kérdezte Eijiro. Mikor elhangzott a helyeslő "igen" mindenki részéről, a fiú felvette a sárkány alakját.

- Ez hatalmas! - visította Nemuri. - Eijiro, hihetetlen vagy!

A sárkány a fejével a háta felé intett, jelezve, hogy szálljanak fel minél hamarabb. A csapat egyenként felkapaszkodott a sárkány hátára, és erősen megfogtak egy-egy tüskét, hogy véletlenül se essenek le.

Mikor mindenki biztosan ült, Eijiro kitárta vörös szárnyait, és elrugaszkodott a földtől. A légáramlat megcsapta Shota arcát, de ő továbbra is egyenesen nézett előre. A sárkány északnyugat felé kormányozta magát, és innentől kezdve egyenesen haladt.

Habár magasan voltak, nem kockáztathatták meg, hogy a felhők fölött repülve ne lássák meg a célpontot. Eijiro csak a nagyobb városokat kerülte ki, és Shota szinte hallani vélte a döbbent kiáltásokat a falvakból, amikre nem fordítottak gondot.

Az út tényleg csak félóra volt. Mikor Eijiro ereszkedni kezdett, ő is megpillantotta a szürke kőépületet, ami előtt négy alak állt. A sárkány messzebb szállt le, hogy ne keltse fel az emberek figyelmét.

A csapat egy facsoport mögül figyelte a négy katonát, akik a feladatukat komolyan véve, szálegyenesen, fegyvereiket készenlétben tartva álltak az épület ajtaja előtt.

- Mihoko, intézd el őket - mosolygott Hizashi a nőre.

- Enyém a megtiszteltetés - vigyorgott vissza Mihoko, és a haját kioldva az eddigi copfból eltakarta a füleit. Előkapta az övén lógó tőrt, és vágásokat ejtett fel a ruháján. Ezután az arcát, kezeit és a mellényét összeföldezte, hogy teljes legyen a rossz benyomás.

- Segítség! - tört ki kétségbeesett arccal a fák közül, ezzel megriasztva az őröket. - Kérem, segítsenek!

Még műkönnyeket is kicsalt magából. Hizashi némán vihogva figyelte a jelenetet, ahogy az egyik katona közelebb lép a nőhöz, mire az megragadja az arcát, s úgy mondja:

- Kérem, segítsen! - majd Mihoko hangszíne megváltozott, és elégedetten szólt rá új szolgájára. - Intézd el a többieket!

A katona a társai felé fordult.

- Hé, Gou, mi a franc bajo-

A Gou nevű katona egy mozdulattal leütötte a kardja lapjával a hozzá szólót, majd a másik kettőre támadt. Az embereket annyira váratlanul érte a társuk ellenük való fordulása, hogy a kardjukat sem volt idejük felemelni, máris ugyanúgy a földön feküdtek.

- Remek - bólintott Mihoko. - És most kérlek, felejts el mindent, ami most történt, majd üsd le magadat is.

A katona szeme megvillant, majd fejbe vágta magát a kardjával. Eszméletlenül rogyott össze, Shota és a többiek pedig kiléptek a fák közül.

Eijiro a kapuhoz lépett, s rátapasztotta a fülét.

- Hatan vannak bent a hangok alapján - jelentette.

- Oh, ők hadd legyenek az enyémek! - rugózott Nemuri.

- Egye fene. Mina, tudnál olvasztani a fába egy akkora rést, amin befér Nemuri keze? Lehetőleg csendben.

- Persze - mondta a lány, majd egy lukat égetett az ajtófélfa mellé, egészen a küszöbhöz.

Nemuri bedugta a kezét a lyukon, s kieresztette a bőréből a rózsaszínes gázt, amitől mikor egy perc múlva beléptek, már csak hat békésen alvó embert találtak. Az egyikük kezében egy kristályokkal díszített bot volt.

Shota felvette a pálcát, s alaposabban megvizsgálta.

- Ez egy pecsételő - mutatott a barna hajú férfira. - És ha jól látom, minden egyes ajtóra, amit lejjebb fogunk találni, kivetett egy elzáró és egy riasztó pecsétet.

Kiszakította a pálca tetején lévő tartóból a legnagyobb kristályt, a földre dobta, s ripityára törte a csizmája segítségével. Mindenki érezte, hogy egy bizonyos szintű mágia megsemmisült a föld alá vezető lépcső végén.

Hizashi fennmaradt megkötözni az embereket, a csoport többi tagja pedig megindult lefelé. Jó darabig nem hallatszott más, csak a lépteik zaja, ami egy idő után egyre csattogóbbá vált. A lépcső rendkívül hosszú volt, s elképesztően mélyre vezetett.

Mikor leértek, egy hosszú kőfolyosón találták magukat. A falak nyálkásan fénylettek, s elképesztő bűzt árasztottak. A padló latyakos volt, minden lépésre figyelni kellett.

- Szerintem az épület melletti tó alatt lehetünk - mondta Mihoko, miközben a nyálkás falakat vizsgálta.

- Tökmindegy, csak juttassunk ki innen mindenkit - mutatott Eijiro a folyosón nyíló vasajtókra.

Mina odalépett az elsőhöz, s a savát használva szétmarta a fémet. Egy rémült kiáltás jött a helyiségből, s mikor benéztek a szűk cellába, két elfet láttak meg. A férfi és a nő egymásba kapaszkodva néztek a behatolókra.

- Mit akarnak?! - kiáltotta a nő kétségbeesetten. Kék szeme kétségbeesetten csillogott. - Nem volt elég maguknak hogy elvették tőlünk a fiunkat?!

- Nyugodjatok meg - csitította őket Mihoko. - Elfek vagyunk, akárcsak ti, és azért jöttünk, hogy kiszabadítsunk titeket.

Azzal megmutatta a füleit. A két rémült elf erre viszonylag megnyugodott.

- Maguk csak nem...?

- Az elfek tanácsának tagjai vagyunk, Demissa leszármazottjának barátai - világosította fel őket Mihoko. - Nagy valószínűséggel a fiatok is ebben a börtönben van. Kérlek, gyertek velem. Mindenki, aki itt raboskodik, menedéket kap az elfek erdeiben.

A nő erre zokogásban tört ki.

- Istenem... végre ismét napfényt fogok látni... két év után ismét...

A férje nyugtatóan simogatta a hátát, de az ő szemében is könnyek csillogtak, mikor kivánszorogtak a cellából.

- Ectoplasm, kérlek, vidd fel őket Zashihoz. Nagyon gyengének tűnnek.

- Természetesen - bólintott a férfi, s megteremtette az első klónját.

- Gyertek velem. Segítek feljutni a felszínre.

A két elf remegve követte. A bőrük hófehér volt, a hajuk élettelen, a szemük tompán és betegen fénylett. Lesoványodtak, s alig bírtak menni.

- Két éve nem láttak napfényt... - suttogta megrendülve Nemuri.

- Valószínűleg a többiek is ilyen állapotban lesznek - mondta sötéten Shota. Mihoko aggódva nézett rá. Egyikük sem akarta Emit és Hajimet így látni. Ők majdnem másfél éve tűntek el.

Ahogy Mina folyamatosan semmisítette meg az ajtókat, úgy lettek egyre többen Ectoplasm klónjai, aki a legyengült elfeknek és félelfeknek segített feljutni.

- A mester azt mondja, fent nincs semmi baj, és az a szülőpáros is boldog lett, miután a fiuk is felért - jelentette Eijiro, aki a folyosón legelöl haladt, s folyamatosan ellenőrizte a terepet a kanyarok előtt.

A folyosó vége felé közeledtek, s valamiért egyre halkabban mertek csak haladni. Mindegyikük érezte, hogy valami fenyegető honol a falak közt. A fogvatartottak elkeseredett mágiája, ami nem tudott szabadulni, rémisztővé és nyomottá tette a levegőt.

Mina hozzáérintette a tenyerét a következő ajtóhoz, s a vas sisteregve elolvadt. Rögtön továbblépett a következőhöz, hogy addig Shota, Nemuri, Mihoko vagy Eijiro meg tudja nyugtatni és tisztázza a helyzetet a bent lévőkkel.

Shota belépett a helyiségbe, s elakadó lélegzettel meredt a bent lévőkre.

Hajime az egyik sarokban gubbasztott, ám most felemelte a fejét. Az anyjuktól örökölt lilás, sötét haja hosszúra nőtt, s csapzottan lógott fekete szemeibe.

Mihoko Shota mögött lépett be, s halkan felsikoltott, mikor meglátta a férjét. Hajime felpattant, s egymáshoz rohantak. Sírva összeölelkeztek, míg Shota a másik személyre irányította a figyelmét, aki nehézkesen felállt a fal mellől.

https://youtu.be/qgQSLG9W73o

Emi régi ruhája rongyos és koszos volt, de Shotát ez érdekelte a legkevésbé.

- Emi - suttogta.

- Shota...? - a jegyese alig állt a lábán, de az arcán egy hatalmas, boldog és fáradt mosoly terült szét. - Shota!

A hangja rekedtes volt, de minden gondját feledve szerelme karjaiba omlott. Shota boldogan ölelte át, s Emi is átkarolta őt fél kézzel, de nem hagyta, hogy túl szorosan ölelje. Shota értetlenül elengedte őt, mire Emi arcán még szélesebbre húzódott a mosoly.

- Bocsánat, hogy nem ölelkezhetünk teljesen, csak nem akartam, hogy összenyomd őt - suttogta, s a hangja végtelen szeretettel volt tele.

Shota észrevette, hogy Emi egy rongyos, összegyűrt pokrócot szorongat a karjai között. Sovány kezével odébb tolta a rongy egyik sarkát, ezzel láthatóvá téve, hogy mit is fog annyira.

Shota úgy érezte, hogy a szíve a gyomrába zuhan. Érezte, hogy elsápad, és a levegő a torkában rekedt.

Mozdulatlanul meredt a kicsi, fekete hajú gyermekre, aki a durva, sötét színű szövetet szorongatta apró kezével. Zöld szemei tágra nyíltak, ahogy rácsodálkozott az előtte álló Shotára. Hajime egy fülig érő vigyorral a bátyja mellé lépett, és Mihoko szava is elakadt, ahogy meglátta a csöppséget.

- Emi, ez... ő...

- A kisfiad - mosolygott rá Emi. - Miután börtönbe kerültem, rájöttem hogy terhes vagyok - suttogta, és lesütötte a szemeit. - Mikor megszületett, az emberek nem voltak hajlandók a segítségemre sietni, de Hajimére mindig számíthattam. Pár napja múlt hat hónapos.

Shota leblokkolva hallgatta. Az agya szép lassan feldolgozta az információt. Fukukado Emi, élete szerelme a hat hónapos fiukat tartja a kezében, akit most lát először. Érezte, ahogy a könnyei végigfolynak az arcán.

- Emi... én... - nem tudta mit mondjon. Egyszerre tombolt benne a düh maga és Todoroki iránt, az aggodalom és a szomorúság, amiért Eminek egy ilyen helyen kellett életet adnia a gyermekének; és a végtelen boldogság és szeretet. Született egy fia. Egy gyönyörű kisfia, aki Emi szemeit örökölte.

- Tudom, hogy mit érzel - fogta meg a kezét Emi, s lágyan megcsókolta. - De most kérlek, felejtsd el az összes haragot, és koncentrálj arra, aki itt van előtted - nézett a kicsire. Shota a kisfiára meredt, aki nagyokat pislogva nézett vissza rá.

- Szeretnéd a karodba venni? - kérdezte Emi, és már nyújtotta is felé. Shotát meglepte a kérdés, de kitárta a kezét. - Nézd, az egyik kezeddel mindig tartsd a fejét, mert azt még nem tudja biztosan tartani, a másikkal pedig tarts alá a hátnak és a törzsének.

Azzal gyengéden Shota kezei közé adta a gyermeket, aki óvatosan megtartotta, úgy ahogy Emi mondta. A fiú egy ideig csak nézte, majd kerek kis arcán egy hatalmas mosoly terült szét.

- Rám mosolygott - Shota úgy érezte, mintha repülni tudna.

- Látszik, hogy tudja, ki az apja - nevetett gyengén Emi.

- Milyen nevet adtál neki?

- Hiroaki. Aizawa Hiroaki.

- Sensei! - rohant be a helyiségbe Eijiro. - Oh, csak nem megzavartam vala-

A fiú szava elakadt, ahogy meglátta Shotát, a karjában Hiroakival, mellette pedig Emivel, aki a kezét fogta.

- Szent szalamandra, ön lenne Fukukado Emi? - kérdezte meglepve. - És akkor ő...

- A fiam, akiről most tudtam meg, hogy létezik - bólintott Shota. - Aizawa Hiroaki.

- Ó, gratulálok a kisfiúhoz! Viszont sietnünk kéne. Akkor a gyerekkel együtt megvan mind a harminchárom elfünk. A mester jelentette, hogy az épület tetejéről egy nagyobb csoportot látott felénk haladni, szóval igyekeznünk kéne.

- Rendben - bólintott Mihoko, és Hajimet támogatva elindultak kifelé. - Histoshi mennyire fog neked örülni! - mondta még mindig a könnyeivel küszködve.

- Alig várom, hogy lássam a fiamat - sóhajtotta Hajime.

- Emi - Shota visszaadta neki Hiroakit, és mindkettejüket a karjába kapta. - ...menjünk haza.