A csapat egyenesen az elfek fővárosa felé vette az irányt. Az erdőben több, a lombkoronákban elhelyezkedő falu volt, ahol a fák akkorára nőttek, hogy kisebb-nagyobb házakat emeltek a törzsükre és az ágaik közé.

A főváros pedig maga volt a csoda. A házakat, amiknek a teteje lekerekített volt, különféle kis teraszok és erkélyek egészítették ki, amikről létrák és függőhidak vezettek több irányba is. Kész labirintus volt azok számára, akik nem ismerték a járást. Sok helyen még fenn függtek az ánizsok a téli napfordulóról, és mindent fehéren ragyogó hó borított. A kerek ablakokra jégvirágot rajzolt a fagy, és a vízszintes peremekről átlátszó jégcsapok lógtak alá.

Mindössze egyetlen dolog volt zavaró. Mégpedig a döbbent, néma csend, ami fogadta őket. Elfek, emberek, tündérek és minden más fajhoz tartozó élőlény őket bámulta. Egészen pontosan minden szem Izukura szegeződött, aki idegességében a kardot szorongatta, amit Todorokitól szerzett. Sokan a házukból jöttek ki, és némán figyelték a város központja felé tartó csoportot.

Yamada és Aizawa látszólag értették a helyzetet. Kihúzták magukat, és a csapat élén mentek. Az elfek félrehúzódtak az útjukból, és sokan elmosolyodtak, mikor meglátták őket. Sőt, volt aki elhomályosult tekintettel tekintett rájuk.

Katsuki szívesen megkérdezte volna, hogy mégis mi az isten folyik itt, de érezte, hogy a csönd most valami nagyon fontosnak az előjele. Nem lehetett megszakítani, ezért csak annyit tett, hogy Deku mellett lépdelt, és bátorítóan megszorította a fiú kezét. Nemsokára elérték a város és egyben az erdő központját.

Yamada már mesélt a fáról, de élőben még hihetetlenebb volt. A törzse akkora volt, hogy csak huszonöt ember tudta körbeérni, a lombkoronája pedig magasan elveszett fajtársai teteje fölött. Apró fénytündérek ültek az alacsonyabb ágain, és a törzse mentén egy egész épületrendszer kapott helyet, amiben a mester elmondása szerint az elfek vezére élt. Az ablakokkal teli, felfelé kígyózó épületegyüttes azt az érzést keltette, mintha buborékok nőttek volna ki a törzsből. A fa varázsereje adott életet az egész erdőnek, és legendás történetek fűződtek hozzá.

Mikor odaértek hozzá, Yamada és Aizawa némán félreálltak az útból. Előreengedték Izukut, aki Katsuki kezét elengedve a hatalmas törzshöz lépett, aminek kérge a környezetéhez hasonlóan hófehér volt.

Deku óvatosan előrenyújtotta a kezét, amiben nem a kardot fogta, és végigsimított a fa kérgén. Lehunyta a szemét, és egy mély, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle.

- Üdv újra itthon, Izuku - mondta halkan Aizawa, de a csend miatt mindenki hallotta a szavait.

A fiú értetlenül felé pillantott.

- Micsoda? - pislogott Katsuki.

- Izuku ezen a fán született, és itt élt egy éves koráig. Számára ez viszontlátás  - magyarázta Yamada.

- Ez hülyeség - rázta meg a fejét Katsuki. - Deku Taniában élt az anyjával együtt.

- Az anyja véletlenül nem Midoriya Inko volt? - kérdezte Yamada.

- Honnan tudja a nevét? - hebegte Izuku. - Ha jól emlékszem, egyszer sem említettem.

Aizawa nagyot sóhajtott.

- Inko az egyik legjobb barátunk volt...

- Senseiiii! - Ochako száguldott ki a fán lévő épületből, nyomában a többi tanítvány érkezett és Recovery Girl. 

- Sikerült az akció?!

- Mindenki jól van?

- Mikor jöttetek meg?

- Hé, hé, nyugalom gyerekek - nevetett Yamada, és felkapta Samidaret. - Igen, sikerült az akció, de tudjátok, az iratokat le kell adnunk Toshinorinak, hogy megszervezhessük a mentőakciót. Viszont ígérem, estére már együtt lesz a csapat, rendben?

- Ne már! Egész idáig aggódtunk értetek - pufogott Mina.

- Hizashi az előbb mondta, hogy vacsorázni már együtt fogunk - mondta komolyan Aizawa. - Valamint Izukunak is meg kell magyaráznunk néhány dolgot.

- Miket? - kérdezte Denki.

- Majd vacsoránál megtudjátok! - harsogta Hizashi, és letette a békafiút. - De egyenlőre most Chiyo, Izuku és Shota jöjjön velem!

- Én is jövök - jelentette ki Katsuki.

- Katsuki, megértem, hogy szereted Izukut, de most a többiekkel kéne...

- Kacchan is velünk jön - szegődött a fiú mellé Izuku. Katsuki hálásan nézett rá.

- Jól van, gyertek - sóhajtott Yamada.

- Hova megyünk? - tudakolta Deku.

- Az elfek vezéréhez, a kezedben lévő kard tulajdonosához.

Izuku szemszöge:

Kacchan kezét szorongatva ment egyre feljebb a lépcsőkön Yamada, Recovery Girl és Aizawa mögött. A sensei kezében a börtönök nyilvántartása volt, a kardot pedig ő vitte.

Megannyi ajtó és folyosó mellett haladtak el, de az előttük menő felnőttek meg sem álltak a fa tetejéig, ahol a lombkorona nagy része kezdődött. Az óriási ágak elágaztak, és a fa törzsének tetején egy kicsiny, szabad tisztást alakítottak ki, amit a hó a fölé feszített ponyva miatt nem fedett be.

Ennek a tisztásnak a közepén volt a fa mágiájának forrása. Izuku szinte tapintani tudta, és valahogy megnyugtató volt számára. Mikor lent megérintette a kérget, úgy érezte, mintha egy nagyon régi, jó barátját üdvözölte volna. Ismerte a fát, de nem tudta honnan. Lehet, hogy a sensei elmélete tényleg igaz volt?

Átvágtak a tisztáson, és egy magában álló, nagyobb épülethez értek. Yamada kettőt kopogott az ajtón, majd benyitott.

- Toshinori, itt vagy? - kiáltott be a helyiségbe Yamada.

- Attól függ, ki szólít - hallatszott egy fáradt hang az egyik fotelből, ami az ajtónak háttal állt.

Több ülőalkalmatosság is volt a helyiségben, ami úgy nézett ki, mint egy beszélgetőszoba. Négy ajtó nyílt belőle további helyiségekbe, de ezek mindegyike zárva volt.

- Hizashi, Shota, Chiyo és két tanítványunk - sorolta fel a belépőket Yamada. - Bakugo Katsuki és Midoriya Izuku.

Erre egy kiáltás hallatszott, és az illető akkora lendülettel pattant fel a fotelből, hogy miközben feléjük fordult cseppet sem elegánsan hanyatt esett. Izuku csak egy pillanatra látta meg szőke, borzas haját, ami a megszólalásig hasonlított az övéhez.

- Nagyon jól tudod Hizashi, hogy utálom az ilyen vicceket - nyögte fájdalmasan az elfek vezére, és nehézkesen feltápászkodott.

Szőke hajából két különálló tincs lógott le az arca két oldalán. Olyan sovány volt, mint a nádszál, és a fülei hosszú, hegyes vége kikandikált zilált hajkoronájából. Sötét tekintetében zafírként világított kék szeme, amik kerekre nyíltak, amikor megakadtak Izukun, aki még mindig a kardot szorongatta.

- Ez... ez hihetetlen... ilyen nincs a világon... - a férfi szemébe könnyek gyűltek.

- Öhm... szép napot, Midoriya Izuku vagyok és...

Izuku nem tudta befejezni, mert a férfi hevesen magához ölelte őt. Nem tudta mit reagáljon erre. Csak állt, miközben az elf könnyezve és remegve szorította, mintha az élete múlna rajta.

- Nem hittem volna, hogy ez megtörténik... Izuku... annyira örülök...

- Hé... Hé! - Katsuki kirántotta a döbbent fiú az elf karjai közül, és gyilkos tekintettel mérte végig. - Mi a fene baja van? És honnan ismeri Dekut?

- Hogy kicsodát? - pislogott a férfi, és meg sem próbálta letörölni a könnyeit.

- Katsuki Dekunak becézi Izukut - adta meg a felvilágosítást Yamada, majd a két fiú felé fordult. - Toshinori pedig azért ismeri Izukut, mert az apja.

Döbbent csend állt be. Izuku rámeredt Yamadára, aki határozottan bólintott egyet, majd folytatta.

- Azt hiszem, a legjobb lesz, ha most leülünk, és mindent szépen megmagyarázunk. Izuku nincs tisztában a családi hátterével, Toshinori, mivel Inko eltitkolta előle.

- Meg tudom érteni... várjunk csak! Hol van Inko?

- Toshi, légyszíves, először mondjuk el a fiadnak, hogy kicsoda is valójában.

- Mit akarsz ezzel mondani...?

- Kérlek!

A Toshinorinak nevezett elf nagyot sóhajtott.

- Rendben... Izuku, Katsuki, kérlek üljetek le.

Mikor mindenki helyet foglalt, Toshinori összekulcsolta a kezeit, Yamada pedig belekezdett a történetbe.

- Nos, ha emlékeztek, ma már az erdő szélén említést tettünk Demissáról. Fuyumi jól mondta, az elfek közt az első volt, a Semmi gyermeke. Ez annyit tesz, hogy Demissának nem voltak szülei. Őt ez a fa teremtette, aminek most a lombkoronájában vagyunk. Nem származott senkitől. A születése a puszta mágiának volt köszönhető. Ez már több, mint ezer éve történt. Demissa után több száz elf jött világra, akiket mind a Szent Fa segítségével teremtett, hogy ne legyen egyedül a világban.

- Demissa létrehozta az elfek birodalmát ebben az erdőben, s mint új faj, gyorsan elterjedtek a világban. Mivel mágiából született, a varázsereje hatalmas volt. Nyers, idomítatlan mágia, ami nem specializálódott semmire, de a természetközelisége szembetűnő volt. Ezt a mágiát birtokolja Toshinori és Izuku is, mivel Demissa leszármazottai.

- Bocsánat... de én ezt nem igazán értem - motyogta Izuku. - Hogy lehetnék én egy legenda leszármazottja? Mégis mi bizonyítja ezt?

- A válasz a kezedben van - mutatott rá Toshinori. - A kard, amit a markodban tartasz, Demissa saját munkája, amit csak a véréből származó elfek képesek használni.

Az elf kinyújtotta a karját, mire a kard kiröppent Izuku kezéből, és a tenyerében landolt. Hiába tűnt gyengének, a kard súlya neki sem kottyant meg.

- Ha azt mondom, hogy Todoroki kezéből is hasonlóképp szerezted meg, akkor igazam lesz?

- Igen...

- Na látod, ez a kard a végső bizonyíték arra, hogy Demissa leszármazottja vagy.

- És miből gondolja azt, hogy maga az apám?

- Onnan, hogy ismerlek, Izuku. Inko a feleségem, és te itt születtél, ezen a fán, ahogy Demissa összes többi leszármazottja is.

Izuku csak tátogni tudott, majd Aizawa felé kapta a fejét.

- Először Chiyo vetette fel ezt. Lehetségesnek tartotta, hogy tényleg Toshi fiával akadtunk össze, de Hizashi és én kételkedtünk ebben, mert nagyon sok dolog nem stimmelt Inko elzárása miatt - magyarázta a fél elf.

- Elzárás? - fordult a fekete hajú férfi felé Toshinori.

- Inko elzárta a gyerek mágiáját, és álcázóbűbájt vetett ki a jobb szemére, ezért az is zöldnek tűnt. Izuku egészen idáig nem volt képes mágiát használni, csak miután feloldottam a ráolvasást.

- Mondjuk érthető, hogy miért tette... de ez nagyon veszélyes! Mióta volt elzárva?

- Jómagam nem is emlékszem erre - vakarta meg a tarkóját Izuku. - Egész életemben azt hittem, csak egy egyszerű fél elf vagyok.

- De elf vagy. Mégis miből gondoltad ezt? - ingatta a fejét Toshinori.

- Az anyukám ember volt.

- De Demissa leszármazottainak ez nem számít. Mindegyikünk elfnek születik, akármilyen fajhoz tartozzon a másik szülő. Az én anyám is ember volt, és nézz rám. Elf vagyok, ahogy te is.

- És maga tényleg...

- Kérlek, Izuku, tegezz. Nagyon furcsa ezt hallani a fiamtól.

- Ööö... akkor... te tényleg anyával voltál együtt?

- Házasok vagyunk - emelte fel a bal kezét Toshinori, és felmutatta a gyűrűt, aminek a párja mindig Inko kezén volt. Az indákat ábrázoló ezüst egy félig smaragd és félig zafír követ tartott, amit mágiával kovácsoltak össze.

- Hát ez meg...

- Én magam csináltam ezt a gyűrűt és a párját, miután megszülettél - mosolyodott el Toshinori. - A szemed kétszínűsége árulta el nekünk, hogy mi mindig is egyek voltunk Inkoval. Ez a házasságuk után történt, tehát ez a gyűrű már egy újítás, de mégis, sokkal igazibb, mint amilyen az elődje volt. Mikor Inkoval elváltunk, megígértük egymásnak, hogy a két gyűrű még viszont fogja látni egymást.

Toshinori lágyan mosolygott, és az ékszert nézte.

- Miért kellett elválnotok? - suttogta Izuku.

- Tizenhat éve, nagyjából tíz hónappal a születésed után hallottuk, hogy Todoroki Enji a felszín alatt kezdett szervezkedni azért, hogy megkaparintsa Astines trónját. Sokáig megpróbáltam kivonni magamat és az erdő népét ez alól, majd mikor egy éves lettél, eljött ide, és az elfek együttműködését kérte. Elutasítottam az ajánlatát. Nem akartam belerángatni a népemet egy felségárulásba, amit senki sem kívánt. Ennek ez lett az eredménye...

Azzal Toshinori felemelte a bőrkabátját és a felsőjét, láthatóvá téve a bal oldalán látható hatalmas sebet. Katsuki felnyögött, Izuku pedig a szája elé kapta a kezét.

https://youtu.be/VL3Zf1bqbeE

- Todoroki megfenyegetett, hogy megöl téged és Inkot, ha nem működök együtt vele - sóhajtotta az elf, és visszatűrte az ingét a nadrágjába. - A testi épségem árán megvédtelek titeket, de Todoroki a kardomat is elvette tőlem, engem pedig magamra hagyott meghalni. Szerencsémre Chiyo a közelben volt. Mindig is jó barátok voltunk, mi négyen. Yamada volt az, aki még a trónra kerülése előtt elpártolt Todorokitól. Megszerezte azt az információt, hogy bosszúból üldözni fogja az elfeket, és riadóztatott engem. Az ő segítségével menekítettük ide Astines elfeinek jelentős hányadát.

- Igaz, hogy Todoroki még három éve sincs trónon, viszont sokkal előbb megkezdte az akkori királyunk behálózását. Balszerencsénkre az a férfi nem rendelkezett megfelelő önbizalommal, és szinte bábuként mozdult Todoroki minden parancsára. Ezen kívül azt sem vette észre, hogy Todoroki összedolgozott a kontinens alvilágának egyik legnagyobb és legveszedelmesebb csoportjával, a Gonosztevők Szövetségével. Tudom, bugyuta név, viszont bárhova mész, mindenki rettegi ezt a bérgyilkosbandát. És itt jött képbe az, hogy te miért hiszed azt, hogy Taniában születtél.

Izuku feszülten figyelt.

- Mikor megtudtuk, hogy a Gonosztevők Szövetsége Todoroki parancsára Inkot és téged fog célba venni elsőként, közösen megegyeztünk ebben. Veled együtt külföldre megy, egy olyan helyre, aminek erős védelme van, és nem találnak rátok. A taniai Sárkánytörzs területe megfelelőnek bizonyult erre, így oda mentetek.

Toshinori hátradőlt a kanapén, amin ült, s a tekintete álmodozóvá változott.

- Megígértük egymásnak, hogy mikor elmúlik a vész, visszatértek, és ismét együtt leszünk. És végre eljött ez a nap is, habár még mindig nem biztonságos itt lennetek.

Toshinori felállt, és odalépett Izukuhoz.

- Most már hajlandó vagy visszaölelni a csapnivaló apádnak? - mosolygott rá félszegen.

Izuku egy pillanatig némán ült, majd felpattant, és az apja karjaiba vetette magát. Most már érezte. Ez is olyan volt, mint a Szent Fa mágiája. Ismerős, mintha már találkozott volna vele. És már tudta, mikor és hogyan. Érezte a férfi mágiáján, hogy tényleg az apja.

Ez mindent megmagyarázott. Az édesanyja titkolózását, az elzárást, a kék szemét, a kitöréseket, Yamada, Aizawa és Recovery Girl sugdolózásait, mindent...

- Bocsánat, hogy eddig nem voltam ura a helyzetnek, és nem tudtatok visszajönni... - suttogta Toshinori.

- Semmi gond... - motyogta Izuku, majd hirtelen eltolta magától az apját. - Viszont egyvalami mindenképp tudnod kell.

- Mi lenne az?

Izuku a nyakához nyúlt, és kioldotta a madzagot, amin az édesanyja gyűrűje függött. Nem tartotta tisztességesnek az ujján hordani, ezért mindig is a nyakába akasztotta, és gondosan betűrte az inge alá, hogy senki se láthassa vagy vegye el tőle. Gin biztosan megtette volna, hisz mikor örökbe fogadta, az anyukája többi személyes holmijából is pénzt csinált.

Lehúzta a fonálról a gyűrűt, és az apja markába helyezte. Toshinori elakadó lélegzettel meredt az ékszerre.

- Nagyon sajnálom, de anya már tizenegy éve nincs köztünk... - suttogta Izuku, és érezte, hogy a könnyei kibuggyannak, ahogy az apja a szeme láttára omlott össze.

Toshinori szemszöge:

A fiával maga előtt, kezében az ékszerrel a földre roskadt, és minden gondolat kiszaladt a fejéből.

Inko...

Élete szerelme... a nő, akit szeretett, és az élete árán is megvédett volna... a gyermeke anyja... nem volt többé.

Eddig mindig úgy képzelte, hogy valamikor visszatérnek, épen és egészségesen. Inko a karjába omlik majd, Izuku pedig boldogan üdvözli a rég látott apját... mi történhetett? Miért nem volt ott? Tetejébe tizenegy éve...

A gyűrű a kezében mintha izzott volna, ahogy folyamatosan azt szimbolizálta, hogy az ember, akiért élt, már nincs többé.

A többiek lehajtott fejjel, csendben kimentek a szobából, megadva a tiszteletet a gyászának.

Csak Izuku maradt vele, aki letérdelt hozzá, s csendben átkarolta. Ő visszaölelt, a fejét a fia vállára fektette, miközben folyamatosan rázta őt a néma zokogás.

Yahho, mindenki! I'm back, bitches!

Hát igen, enyhén szomorú lett ez a rész, mivel végre kiderült kicsoda Izuku apja, de Inko minden eddigi ismerősének és barátjának szembesülnie kell majd a keserű igazsággal.

Kicsit amiatt aggódok, hogy a sztori menete túlságosan elvonja a figyelmet a szent és sérthetetlen Bakudeku párosunkról, de azért igyekszem megteremteni a szerelmi idill és az izgalmak közötti egyensúlyt. Ha csak annyiról írnék, hogy mennyire szeretik egymást, akkor elég unalmas lenne... szerintem. Sosem szerettem a nyálas szemeteket, amikben semmi cselekmény nincsen. De az én szívem sincs kőből, szóval a szerelemnek is szárnyalnia kell, csak éppen a megengedett szinten az egyes helyzetekben. Nem most lesz az esküvőjük, miután az elfek csoportos depresszióba fognak zuhanni, na. De ígérem, valamikor lesz majd olyan is ;) .

A következő részig minden jót!