Az aznap esti hóesés másnap délelőttre valóságos viharrá változott. Koji és Mezo alig bírtak eljutni az istállókig, Izukunak pedig teljes mértékben le kellett mondania arról, hogy kijut a rendelőjébe, ugyanis alaposan megfázott.

Reggelinél mindenki ujjongva köszöntötte, viszont öt perccel azután, hogy leült az asztalhoz, akkorát tüsszentett, hogy a lendülettől belefejelt a zabkásájába.

- Deku! Mi a fa... - Katsuki elkapta Aizawa szúrós tekintetét, és látta, ahogy Tsuyu és Iida villámgyorsan Samidare és Satsuki füleire teszik a kezeiket. Nagyot sóhajtott. - Mi bajod van?

- Semmi, Kacchan, csak tüsszentettem egy nagyobbat - nevetgélt kínosan Izuku, és elkapta az Ochako által felé reptetett szalvétát, de az végül zsebkendőként végezte.

- Látod, ez az eredménye annak, hogy kivitted mezítláb tegnap! - szidta meg Momo Katsukit. - Nézz rá, mekkora náthát kapott!

- Hagyjál már élni! Az előbb bezzeg még hálálkodtál, hogy micsoda hőstett volt részemről, hogy rájöttem, hogy csak kint tud majd csak magához térni!

- Igen, ez mind szép és jó, Katsuki, de most a hátrányokkal is számolnunk kell. Szerencsére a sensei meg tudja gyógyítani valamennyire - intett Recovery Girl felé Denki.

- Gyere ide, Izuku - intett a fiúnak az idős hölgy. A zöld hajú átballagott az asztal másik felére, hogy Recovery Girl a sálát félretolva a homlokára nyomjon egy öregasszonyos puszit.

- Tessék, lehet, hogy még fázni fogsz egy kicsit, de a tüsszögést és az orrfolyást megszüntettük.

- Köszönöm, sensei! - hajolt meg Izuku.

Reggeli után mindenki rohant a dolgára, és jobb híján Izuku most kénytelen volt Recovery Girl rendelőjében tevékenykedni. 

Az idős nő üvegszámra gyártotta a különféle megfázásra és egyéb téli betegségekre a gyógyszereit.

- Minek kell ezekből ennyi? - kérdezte Izuku a kakukkfű morzsolása közben.

- Tudod, mióta Todoroki került a trónra, a háborúba öli az emberek adóját. Ezáltal kereskedelem jóval visszaesett, és gyógyszerből valamint orvosból is kevesebb lett - mesélte szomorkásan a nő. - Tavaly kezdtem ebbe bele, mivel két évvel ezelőtt egy híján harminc kisgyermeket vitt el a tüdőgyulladás, és akkor még csak Labrazról beszélünk. Csoda hogy nem tört még ki valamilyen járvány ebben az országban.

Izuku megrendülve hallgatta a nőt.

- Miért van hatalmon az az ember? - kérdezte dühösen.

Csak egyszer látta Todorokit, de az is majdnem az életébe került. A felesége egy megtört nő, a fia pedig egy komor, érzéketlenné vált jégszobornak tűnt.

- Mert kitűnő politikai érzékkel rendelkezik, a családja pedig mindig is a trón képviselője és másodlagos ura volt. Ezen kívül rettenetesen erős rendszert épített ki az udvaron belül, szinte azonnal lefokozva azokat a nemeseket, akik fenyegetést jelentettek számára. Hizashi például a királyi tanács tiszteletbeli tagja volt, és volt egy háza a palota mellett is, de ezt szinte rögtön elvették tőle, amint Todoroki a fejére tette a koronát.

Csendben dolgoztak tovább. Ha Todoroki nem lenne, akkor ez az ország boldogabb lenne. Izuku gondolatban felidézte a herceg és a királyné arcát, amikor látta őket. Biztos, hogy nem szabad akaratukból ülnek a trón birtokosa mellett.

Hirtelen kinyílt az ajtó, és a két kisebb Asui lépett be rajta.

- Sensei! - kiáltotta Samidare. - Akkor kaphatunk csillagánizst?

Recovery Girl feléjük fordult.

- Ó, persze! Máris kiteszitek a csalogatót? - mosolygott a két gyerekre.

- Igen! - emelt fel egy négyzet alakú, fehér kis szövetzsákot Satsuki, ami nem volt nagyobb egy zokninál. Izuku értetlenül pislogott.

Recovery Girl az üvegszekrényhez lépett, amiben a szárított alapanyagokat tartották, és kivette belőle a jellegzetes illatú fűszert tartalmazó üveget. Kiszámolt Samidare tenyerébe tizenöt szemet, miközben a gyerekekkel beszélt.

- És? Hova fogjátok tenni?

- Az ablakba - válaszolta Satsuki, mintha ez egyértelmű volna. - Hiszen csak ott tud bejönni a tél szelleme. Vagy az ajtón jön? - gondolkodott el.

- Nem - nevetett fel Recovery Girl. - A tél szelleme bárhol be tud menni a szobátokba, nem kell neki sem ablak, sem ajtó.

- Ó, már készültök a Szerencsehozóra? - lesett be az ajtón Fumikage. - Mellesleg van itt valami szemét?

- Nincs, most minden papírszemét tűzre kerül - mondta Izuku. - Mellesleg mi az a szerencsehozó?

- A Szerencsehozó a tél szelleme - mondta Satsuki úgy nézve a fiúra, mintha nem tudna tízig számolni. - Hogyhogy ezt nem tudod?

- Tudod, Satsuki, Izukuék külföldről jöttek, ott nem biztos, hogy ismerik a Szerencsehozót.

- Fogalmam sincs mi az - rázta a fejét Izuku.

- A Szerencsehozó egy téli szellemként szerepel az ország történetében - magyarázta Fumikage. - A legendák szerint az elfek erdeiben született, és ő az egyetlen tündér, aki hajlandó volt megmutatni magát az embereknek az erdőn kívül is. Minden télen, a téli napforduló alkalmával elment azokba az otthonokba, ahol gyermekek laktak, és jó szerencsét valamint egészséget hozott nekik.

- Tudom, hogy léteznek tündérek, és hogy jó kapcsolatot ápolnak az elfekkel, de ilyenről még nem hallottam - csóválta a fejét Izuku.

- És ez nem minden. Gondolom, észrevetted, hogy múlt időben mondtam - folytatta a hollófiú. - Mivel a tündérek sem élnek örökké, folyamatosan továbbörökítette ezt a szokást, és a mágiája egyre inkább erre specializálódott. Tél és szerencse. A legtöbb ember szerint a kettő nem nagyon fér meg együtt, de ebben az országban működik.

- És ez tényleg létezik? - kérdezte érdeklődve Izuku.

- Én láttam tavaly! - húzta ki magát büszkén Samidare. - Azt mondják, csak azokhoz a gyerekekhez megy el, akik kiérdemlik, és mi eddig minden évben kiérdemeltük.

- Az hagyján, de emlékszem, amikor ti voltatok ekkorák, és még koránt sem voltunk ennyien - mutatott Fumikagera Recovery Girl sejtelmesen mosolyogva. - Akkoriban sok ánizst kellett venni, pedig sosem volt olcsó mulatság. És mind azt mondtátok, hogy megkaptátok a szerencséteket.

- Persze - Fumikage nem jött zavarba. - Mi is kietettük a tizenöt szem csillagánizst, ami a monda szerint minden Szerencsehozó kedvelt fűszere. Az illata hívja őt a kisgyermekes házakba.

- Úgyhogy gyorsan ki is tesszük! - kiáltotta Samidare.

- Ha elég korán kitesszük a szobánkba, akkor szétterjed az illata, és mire eljön a napforduló, a Szerencsehozó nem tudja majd nem észrevenni az illatot! - ugrándozott Satsuki, majd a két gyerek kirohant a szobából.

Viszont nem csak az ő szobájukba került ánizs. A téli napforduló közeledtével Ochako, Yuga, Koji és Mezo mindenhova fenyőágakat és cérnára fűzött ánizssorokat aggattak.

- Ez nálunk egyfajta ünnepé nőtte ki magát - magyarázta Tenya, aki mániákusan megszámolt minden sort, nehogy tizenöt helyett tizennégy vagy tizenhat szem ánizs kerüljön rájuk.

A tanítványok lány tagjai koszorúkat fűztek, Rikido és Toru pedig ki se mozdultak a konyhából.

Izuku még sosem tapasztal ilyen ünnepi hangulatot. Mindenki teljes erőbedobással készült, és ez alól ő sem akart kivétel lenni.

Recovery Girl és ő minden nap bementek a városba megküzdve faggyal és hóval, ahol egy kedves vevőjük házában ideiglenes rendelőt alakíthattak ki. Ide járt a város apraja és nagyja, hiszen mióta Izuku bevezette a természetközeli gyógyszereit, amik a mágiája miatt különösen erősek voltak, igen jó hírnek kezdtek örvendeni.

Aztán a napfordulót megelőző napon olyan személy lépett a rendelőbe, akire egyáltalán nem számítottak.

https://youtu.be/Ftomn0bQYOs

Katsuki szemszöge:

A napforduló előtti estén Satsuki és Samidare alig bírtak nyugton maradni. Tsuyu és Aizawa sensei csak közös erővel bírták rá őket, hogy menjenek végre aludni. Mikor a kicsik már aludtak, Tsuyu még egyszer leellenőrizte az ánizsaikat, hogy mind megvan-e.

- Felesleges nézegetned, az egész ház bűzlik ezektől - mutatott a falra akasztott füzérekre Katsuki. - Gyere, mert Recovery Girl beszélni akar mindegyikünkkel.

- Megyek - bólintott a békalány, és együtt lesiettek az étkezőbe, ahova már mindenki visszaérkezett a vacsora eltakarításából.

- Nos, most, hogy mindenki itt van, Chiyo fontos bejelentést szeretne tenni - mondta Yamada, mikor Katsuki is levágódott Deku mellé, és a fejét a fiú vállára helyezte.

- Igen, és nem is tudom, hogy hogyan kezdjek bele... - tördelte a kezét az idős nő. - Izukuval szokás szerint bementünk a városba, és délután, zárás előtt nagyjából két órával belépett hozzánk a Todorokik egyik katonája.

A csoport egy emberként hördült fel. Ochako félrenyelte a teáját, és vagy fél percig csak köhögött, Koji sikkantott egy aprót, Fumikage, Aizawa, az Iida fivérek és Mezo pedig összehúzták a szemöldöküket.

- Mit akart? - kérdezte feszülten Minoru.

- A király behívatott minket - mondta félősen Izuku. - A napforduló után két nappal meg kell jelennünk a királyi várban.

- Én oda vissza nem megyek - mordult fel Eijiro.

- Nem, nem - rázta a fejét Recovery Girl. - Csak engem és Izukut szeretné látni. A katona azt mondta, hogy érdekli a tevékenységünk, amit a városban folytatunk, mivel igen jó hírnek örvendünk az emberek között.

- Meg a kurva anyját, azt! - pattant fel Katsuki.

Kyoka szúrósan nézett rá.

- Mi van? Most nincsenek itt a kicsik, és ez vért kíván! - védekezett dühösen.

- Egyértelmű, hogy tőrbe akarnak csalni minket - mondta Izuku. - Ugyanis említették, hogy Yugát és Aizawa senseit is szívesen látják.

Yamada akkora lendülettel állt fel, hogy széke hatalmasat csattanva eldőlt mögötte.

- Rájöttek, hogy elfek és fél elfek vannak közöttünk - hebegte döbbenten. - Kojit nem említették?

- Nem, róla hála égnek nem tudnak - mondta szomorúan Recovery Girl. - De ez olyan fájdalmasan egyértelmű. Mégis, hogy jutott eszébe Todorokinak ilyesmi? És még azon is egyszerűen át lehet látni, hogy én nem érdeklem őket, csupán a csali részeként el kell hívniuk egy olyat is, akiben nincs elf vér.

- Ez pofonegyszerű - tárta szét a karját Katsuki. - Nem mentek el.

- Kénytelenek rá - sóhajtotta Yamada. - Aki a király parancsát megszegi, az onnantól felségáruló, ergo mehet is a börtönbe.

- Deku nem megy oda vissza - sziszegte Katsuki. - Nem engedem el.

- De Kacchan, ha nem megyek, akkor áruló leszek.

- Maradj már! Nem is tartozunk ehhez az országhoz - háborgott Katsuki.

Ha Todoroki kezet mer emelni Izukura, egyesével fogja levagdosni az ujjait. Nem hagyhatja megtörténni még egyszer azt, ami ősszel volt. Deku nem kerül még egyszer életveszélybe, ezt megfogadta.

- És mi lenne, ha elkísérnénk őket? - vetette fel Denki.

- Ez jó ötlet! - helyeselt Hanta. - Hiszen azt nem mondták, hogy minket nem látnak szívesen.

- Igen, ez beválhat - esett gondolkodóba Yamada. - És ha visszajutnék a kastélyba, talán még a börtönök nyilvántartásához is odaférhetnénk...

- Nekem való feladat lenne - emelte fel a kezét Toru. - Ha meztelenül megyek, senki sem fog látni, és azt sem fogják tudni, hogy ott vagyok, így gond nélkül belopakodhatok az irattárba és megnézhetem, hogy hol tartják fogva a barátainkat, köztük Fukukado senseit és Hajimet.

- Te miért hívod az öcsémet a keresztnevén? - fordult a lány felé Aizawa.

- Mert két Aizawa már sok Aizawa, és folyton csak összekevernénk őket - jött a válasz. - Mihoko és Hitoshi biztos hiányolják már Hajimet.

- Kicsit kiestem a képből, most kikről beszéltek? - szúrt közbe Eijiro.

- Asszem Izukunak már meséltünk erről - morfondírozott Momo. - Aizawa senseinek van egy jegyese, Fukukado Emi, aki szintén a senseiünk volt, és egy öccse, akit Hajimének hívnak. Hajime-sannak van egy felesége, Mihoko Shinso és egy fia, Hitoshi, aki nagyjából velünk egyidős. Mihoko és Hitoshi az elfek erdeiben élnek, és ott lakott Hajime-san is. Őt és Fukukado senseit elrabolták és bebörtönözték, mivel a sensei teljesen, Hajime-san pedig félig elf.

- Tényleg, és miután kiszabadítjuk őket, elmehetnénk az elfek erdeibe, és ott meg is húzhatjuk magunkat! - lelkendezett Mina. - Hiszen ha meglopjuk őket és kiszabadítjuk a többieket, akkor bűnözőkké válunk a szemükben, nem?

- De igen... - fogta a fejét Aizawa, majd Yamada felé fordult. - Hizashi... mit csináljunk?

- Nekem nem tűnik hülyeségnek az ötlet... - esett gondolkodóba a férfi. - Ha Torut eligazítom, lehet, hogy tényleg működne a dolog.

- Velem könnyen eljuthatunk az elfekhez - lendült magasba Eijiro keze. - Szerintem mindnyájunkat el tudnám vinni oda két fordulóval, plusz a holmikkal amiket magatokkal hoztok.

- Az hatalmas segítség lenne - bólogatott Recovery Girl.

Mire a csapat észbe kapott, már majdnem éjfél volt, annyira belemerültek a lopás és a mentőakció megtervezésébe.

- Szent ég, már fél tizenkettő! - pillantott a falon lógó órára Yamada. - Rendben, felírtuk a legfontosabb dolgokat, úgyhogy mindenki: Sipirc az ágyba! Attól, hogy csoportos felségárulást akarunk elkövetni, megtartjuk a családi ünnepet. Szép álmokat mindenkinek!

- Jó éjszakát! - visszahangozta a csoport, és megindultak lefeküdni.

Izuku szemszöge:

Mikor már mindenki lefeküdt, Izuku Katsuki felé fordult.

- Kacchan...

- Hm?

- Szerinted sikerülhet ez az akció?

- Szerintem igen. Főként azért, mert nem mész nélkülem sehova - jelentette ki a fiú ellentmondást nemtűrő hangon, és szorosan magához ölelte őt. - Nem engedlek még csak a palota közelébe se, ha nem vagyok veled. Todoroki nem fog ismétlést tartani, abban biztos lehetsz.

- Tudom - mosolygott Izuku, és Katsuki mellkasába fúrta a fejét. - Amikor ilyen vagy, úgy érzem, hogy semmitől sem kell félnem, mert te megvédesz - suttogta a fiúnak.

- Ch... mert mindentől megvédelek - jött a zavart-durcás válasz, ami egyértelműen utalt rá, hogy Katsuki elpirult a sötétben. - Te pedig minden sebemet meggyógyítod, legyen az bármilyen.

- Ez a legkevesebb - motyogta Izuku, majd elnyomta az álom.

Éjjel volt még, mikor felriadt valamire. A levegő erősen lehűlt, ezt a takaró alatt is megérezte. Katsuki még álmában is szorosan ölelte, ezért csak nehézkesen tudott felülni, hogy megnézze, melyik ablakot felejtették el becsukni.

Viszont minden üveg zárva volt, de mégis, a téli levegő besurrant valahol, és kitöltötte a szobát. Katsuki nem ébredt fel a hidegre, ő sosem volt fázós típus.

- Kacchan! - suttogta Izuku, és megrázta a szerelmét. - Kacchan, ébredj!

- Mih? - a fiú horkantva felriadt, és kómásan körülnézett. - Deku, miért nem alszol? Mintha kicsit hűvös lenne...

- Kacchan, nagyon hideg van! - Izuku már reszketett, és az álláig húzta a takarót. - Te hogy bírod ezt ki?

- Gyere - mondta a szőke fiú, azzal felült, és átkarolta őt. Izuku megérezte a testéből áradó kellemes meleget. - Jobb?

- Sokkal jobb. Csak tudnám, honnan jön ez a hideg. Minden ablak csukva van, és... te jó ég...

Izuku elképedve meredt az íróasztal felé, ahol hirtelen egy gyönyörű, fehér hajú nő jelent meg. Fehér ruhát viselt, a szeme pedig barnán csillogott.

- Ez... maga...

- Óh, ti ébren vagytok? - mosolygott rájuk a nő. - Milyen kellemes meglepetés. Eddig minden házban aludtak. Ti vagytok az elsők, akik ebben az évben meglátnak.

- Maga... maga a Szerencsehozó? - kérdezte Katsuki.

- Igen, így hívnak. Mivel itt már lassan két évtizede több gyermek él, mint bárhol máshol, alapvető célpontom ez a ház - mondta nő, továbbra is mosolyogva. A hátán hajszálvékony, fehér szárnyak nőttek, jelképezve tündéri mivoltát.

Izuku tátogott a döbbenettől.

- De hát... ön... ön nem... - gyorsan megköszörülte a torkát, és egészben kinyögte a mondatot:

- Ön nem a király felesége?

A nő szeme megrebbent.

- Találkoztunk már valahol? - suttogta.

- Igen, már jártunk egyszer maguknál - mondta Katsuki. - Porba vertük az embereiket.

- Áh, persze, már emlékszem - a nő ismét elmosolyodott, de a mosolya most szomorú volt. - Nagy hatást gyakoroltatok Shotora és Fuyumira. Ők a gyermekeim - tette hozzá látva a két fiú értetlen arckifejezését.

- A férje két nap múlva látni akar engem és még pár embert ebből a házból - vetette fel a témát Izuku, mire a király felesége a szája elé kapta a kezét.

- Jaj, ne! Ne, nem szabad eljönnötök! Enji csapdát állít nektek!

- Igen, tudjuk - vágta rá Katsuki. - Maga nem nagyon szimpatizál a férjével, ahogy elnézem.

A nő erre lehajtotta a fejét.

- Kényszerből adtak hozzá. Semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez, ő is csupán az erőmet akarta, hogy az ő tűzmágiájával komplikálva egy még nála is erősebb szörnyeteget teremthessen, amit nekem a gyermekemnek kelljen hívnom. Ez a fiam, Shoto.

- Na és a másik gyermeke?

- Fuyumi Shoto nővére, de titokban kell tartanunk a létezését, mivel a férjem szégyennek vette, hogy elsőként lánya született. Bezárta Fuyumit, hogy soha senki se tudjon róla, viszont nem tudta, hogy ez ellen nem tehet semmit. Fuyuminak kellett először megszületnie, mivel a Szerencsehozók mindig is nők voltak. Ő lesz az utódom, mikor én majd megöregszem vagy meghalok.

- És nem gondolkodott még azon, hogy fogja a gyerekeit, és meglép velük a fenébe? - kérdezte Katsuki szinte már szemrehányóan.

A nő nagyot sóhajtott.

- Mégis, hová mehetnénk?

- Az elfek erdeibe. Mi is oda fogunk menekülni a férjénél tett látogatás után - mondta Izuku. - Nem akar velünk tartani?

A tündér erre felkapta a fejét.

- Dehogynem! Mi tegyek ahhoz, hogy kijussak a gyerekeimmel?

- Figyeljen, most hajnali három körül lehet, ha jól számolok - mondta Katsuki. - Vissza tud jönni holnap ugyanígy éjszaka?

- Megpróbálok - bólintott a nő elszántan. - Ide fogok visszajönni, és ha nem gond, elhozom a lányomat is. Viszont most mennem kell - nézett ki az ablakon, s a tekintete a távolba révedt. - Még sok gyermeknek kell elvinnem a szerencséjét, amire annyira vár. Addig is, minden jót - azzal köddé vált.

A szoba hőmérséklete szép lassan visszamelegedett, és az elmúlt tíz perc olyanná vált, mintha egy álom lett volna. A két fiú csendben ült egy darabig, majd szinte egyszerre visszadőltek az ágyra.

- Kacchan?

- Mondjad.

- Tudod, mit felejtettünk el?

- Na mit?

- Megkérdezni a nevét.

- Deku, ne már, hogy ezen agyalsz azután, hogy megszerveztük a talán legbiztosabb belső embert az akcióba. És amúgy is. Aludjál. Reggeltől ünnep lesz, és majd hallgathatjuk Samidare meg Satsuki tódításait, hogy látták a Szerencsehozó tündért.

- Hát, ha nekik nem is, nekünk igazunk lesz ezzel kapcsolatban - mosolyodott el Izuku, és elnyomta az álom.