Izuku rettenetes fejfájással tért magához. A homloka minduntalan nekikoppant valami keménynek, és a folyamatos rázkódásból arra következtetett, hogy utazik. Na de hová? És mégis miért? Az agyában teljes köd honolt, fogalma sem volt hol van, vagy hogy hogyan került oda.

Igyekezett összeszedni magát, és felemelte a fejét, hogy legalább az ne billegjen összevissza. Lefele nézett, és egy ló két hátsó lábát pillantotta meg, ahogy ütemesen lépdeltek a kavicsos földön, folyamatosan felverve maguk mögött a port.

Ekkor a fejébe tolultak az utolsó emlékei. A harc a szakadékban, az a fura, vörös hajú fazon megtámadta, Kacchan pedig... Kacchan...

Rémülten az arcához akart kapni, de a karjai nem mozdultak. Hiába rángatta, a kötél, ami hátraszorította a kezeit, nem engedett. Mikor mágiát akart használni, villámként csapott belé a felismerés, hogy nem tud.

– Nézd, felébredt! – kiáltott fel mellette valaki.

Ekkor már biztos volt benne, hogy nagyon rossz helyen van. Ahogy körbenézett, több katonát is látott maga mellett lovagolni; mindannyian a fehér tetoválást viselték. Ő maga egy nyereg hátulján feküdt úgy, mint valami zsák. A feje és lába lelógott, a mellkasa és a hasa folyamatosan sajgott a kényelmetlen testhelyzettől.

Egyre kétségbeesettebben vergődött, de csupán annyit ért el, hogy a csuklóját felsértő mágiablokkoló kövek még mélyebbre nyomódtak a bőrében. Tovább haladtak, megállás nélkül. A különbség csupán annyi volt, hogy a vörös hajú, Juronak nevezett férfi mellé léptetett fekete ménjén. 

– Jó reggelt, hercegnő – vigyorgott rá. Mikor Izuku ráemelte a tekintetét, elnevette magát. – Na, ne nézz ilyen rondán! Nem tesz jót a bőrnek. Csak megtetszett az elnevezés, mikor először használtam. Hisz olyan kis gyengének tűnsz...

Izuku nem válaszolt. Minden erejével a férfi mondanivalójára koncentrált. Minél többet tud meg a jelenlegi helyzetéről, annál jobb.

– Aztán kiderült, hogy nem is vagy olyan gyenge – váltott hangnemet Juro. Hirtelen megkomolyodott; méregzöld szemei összeszűkültek. – Egy legendás fegyvert irányítasz, amit rajtad kívül egyikünk sem tudott megemelni. Úgy tűnik, hogy a mágiád része a felette lévő hatalom, ezért nem szedjük le rólad a kristályokat. Amúgy is, minek lenne azokra szükség?

– Mit akartok tőlem? – sziszegte Izuku. – Megölni megölhettetek volna a labirintusban is, tehát valamilyen információra van szükségetek.

– Nem vagy hülye, az meg kell hagyni – mosolygott Juro. – De nem csak infók kellenek.

– Akkor meg?

– Te – mondta egyszerűen a férfi. – Ha Demissa szent kardja neked engedelmeskedik, könnyen ki lehet találni, hogy az elfek erdeinek ura vagy. És ha sikeresen beházasodsz valamely magasabb rangú családba, akkor a két föld eggyé válhat, a tőled születő kölyök pedig elvinné északra is a dél hatalmát.

Izuku vett egy mély levegőt, és igyekezett lenyugtatni magát. Ha így akarnak ellenük fellépni, hát legyen. Ha ki akarják használni politikailag, akkor ő sem fog tiszta kézzel játszani, ha rosszabbra fognak fordulni a dolgok. Ezernyi kérdés kavargott a fejében, és a legfontosabb az volt, hogy hogyan szökhetne meg, és kerülhetne vissza Katsukiékhoz.

– Mi lett a többiekkel?

– Hm... a démonnal összenőtt hollót is elhoztuk, ő már magánál van pár órája... jut eszembe, te is gyalogolhatsz. Nincs ingyen fuvar – mondta cinkosan Juro.

Izuku nem sokkal később Tokoyami mellett találta magát. A kezeit elöl összekötötték, és semmi esélyt nem adtak neki a menekülésre. Szorosan a holló alakváltó mögött lépkedett, és halkan megszólította.

– Fumikage, te tudod, hogy hol vannak a...

– Izuku... – sóhajtotta Fumikage, és keserűen ránézett. – Kettőnket hagyták életben, mert én a mágiám, te pedig a származásod miatt értékes vagy számukra. A többiek Naot kivéve, aki a harc során átállt... de miket beszélek... te is hallottad, amit az az őrült mondott a szakadékban. A többit megölhetitek.

Izuku megtorpant, és térdre esett. A mögötte lépdelő ló nyerítve megállt, de ő nem törődött vele.

– Kacchan... Kacchan ugye...

– Nagyon sajnálom – hajtotta le a fejét Fumikage.

Tollas arcán könnycseppek futottak végig.

Inko szemszöge:

A rendelő erkélyén állt, és egykedvűen bámult az égre. Aki odabent tevékenykedett, gyógyszert gyártott, ő pedig a nyugtalansága miatt a nővére mellett maradt. Mindig talált egy szikrányi békességet, ha ikertestvére közelében volt. A munkában nem akarta zavarni, így friss levegőt szívott, és várta, hogy végre hazamehessenek.

Unta a várakozást, és hiányoztak neki a szülei. Alig várta, hogy az anyja ismét megölelje, az apja összeborzolja szőke haját, és közösen hallgathassák meg a kalandokat, amiket átéltek.

De a várakozásba tegnap óta feszült nyugtalanság is vegyült. Kényelmetlenül érezte magát, és ez Akival sem volt másképp. Sosem voltak titkaik a másik előtt, mindig tisztában voltak az érzelmeikkel. Szinte jobban ismerték egymást, mint önmagukat.

Mikor Aki megbetegedett, Inko érezte meg elsőként, pedig neki semmi baja sem volt, és ez fordítva ugyanígy működött. Ha egyikük megsérült, a másik is érezte a fájdalmat. Így rögtön tudták, hogy mindkettejüket megmérgezte a feszültség. Izumi is izgult a szüleikért, de mégis őket próbálta megnyugtatni, hogy biztosan semmi bajuk.

Inko ebben bízott. Tudta, hogy mindkét szülője rettenetesen erős, de nem volt olyan ostoba, hogy azt higgye; senki sem veheti fel velük a harcot. Bárkit le lehet győzni, ha a megfelelő helyen, időpontban és módon támadják. Ezt az apja tanította neki, mikor elkezdte edzeni a mágiáját.

Lassú folyóként csordogáló gondolataiból egy, az égen feltűnő fekete pont szakította ki. A jelenés egyre nőtt, és felé tartott. Mikor már csak száz méterre volt tőle, egy madár alakját vette ki benne. Alig fél perccel később pedig Eito csapódott neki, és rögtön átváltozott.

A fiú izzadt, szeméből könnyek folytak és egész testében remegett.

– Inko-san... kérlek... – hebegte elcsukló hangon.

A lányban rögtön lepergett a tíz lehető legrosszabb forgatókönyv arról, hogy az alakváltó mit keres itt.

– Miért jöttél vissza? – szegezte neki a kérdést, és talpra segítette. Azonnal Akihoz és Izumihoz kell vezetnie. – Hol vannak a többiek? Történt valami?

– Annyira sajnálom – motyogta Eito, és halványbarna hajába markolt. – Sajnálom, sajnálom, sajnálom...

– Gyere – Inko betámogatta a fiút a rendelőbe.

Amint Aki észrevette őket, a papírjairól megfeledkezve megkerülte az asztalt, és hozzájuk sietett.

– Mi történt? – kérdezte ő is.

– Akkor sokkban van, hogy nem tud beszélni, de biztos nem egy melegebb pulcsiért jött vissza – morogta Inko, és leültette Eitot az egyik ágyra.

Az alakváltó reszketett, mint a nyárfalevél, és csak tátogni tudott a megrökönyödéstől.

– Kérlek, mondd el, hogy mi történt – ült le mellé Aki, majd a húgához fordult. – Hozd ide Izumit. Ha anyáékkal bármi...

– Tudom – bólintott Inko. Nem akarta hallani a mondat végét. Nem akart gondolni rá. Félt, a szíve majd kiugrott a helyéről, az előbbi érdektelensége egy pillanat alatt eltűnt.

Mikor Izumival később visszatért, Akit és Eitot ugyanabban a helyzetben találták. Csupán most már Aki is remegett.

– Mi történt? – szegezte nekik a kérdést rögtön Izumi. Fekete szemében aggodalom csillogott.

– Anya és apa... mindenki... – Aki eddig jutott, ezután a tenyerébe temette az arcát. Mély levegőket vett, de ezzel sem tudta magát lecsillapítani.

– Nagyon sajnálom... nem vagyok harcos, csak segítségért tudtam visszajönni – suttogta Eito. – Egy szakadékos részen megtámadtak minket... Harada Nao átállt, hogy a saját bőrét mentse. Az öccsével sem törődve segített egy Juro nevű embernek és a katonáinak elrabolni Tokoyami és Midoriya-sant... a szakadék beomlott... rengeteg halott volt, Harada öccse, Yamada, Kaminari, a déliek egytől egyig, és Bakugo-san... hatalmas sebet kapott, de még így is képes volt porrá zúzni a rájuk hulló hatalmas sziklákat... a szent kard eltűnt...

Inko elméje lefagyott. Az anyját elrabolták. A tanáraik, akiket mindig is tiszteltek... Daichi, aki nem tűnt olyan utálatosnak mint a bátyja, és most hatalmasat nőtt a szemében azzal, hogy nem árulta el a szüleit... és az apja...

– Nem igaz – szólt rekedten Izumi. – Ez nem lehet... ez nem lehet igaz...

– Nagyon sajnálom... – hüppögött Eito.

Aki a könnyeit törölgette, és folyamatosan a fejét rázta.

– Hát itt meg mi folyik? – lépett a rendelőbe Hajime. –... Eito? Te meg mit keresel itt?

Inko félretolta magában a szívét összeszorító pánikot és gyászt, majd lassan a gyógyító felé fordult.

– Az anyánkat és Tokoyamit elrabolták, a többi emberünkkel végeztek. A déliekre nem számíthatunk – mondta szilárd hangon. De belülről majd felrobbant az érzelmektől. – Hajime-san, kérlek azonnal szólj Yokotának és Kirishima-sannak.

A félelf öt másodpercig döbbenten meredt rá, majd mindannyiuk legnagyobb meglepetésére meghajolt előtte.

– Értettem. Tíz perc és visszatérek – mondta, majd kiviharzott az ajtón.

– Inko – nézett rá Aki. – Minek kell ide most Yokota és Kirishima...?

– Az apánkkal nagy valószínűséggel végeztek, Hikari és Yamada-sensei szintén nem élnek már – mondta lassan. – Az anyákat és Tokoyamit elfogták. Régen túl vagyunk a démonvadászatos szinten. Ez hadüzenet.

Azzal kinyújtotta a kezét, és Aki rögtön tudta, mit csinál.

Amikor Hajime visszatért Kirishimával és Yokotával az oldalán, Demissa kardja a nyitott erkélyajtón keresztül a markába csapódott. Rögtön rákulcsolta az ujjait a fegyver markolatára.

– Ezek háborút hirdettek ellenünk – sziszegte.

A lelkében olyan keserűség és szomorúság tombolt, amit még soha sem érzett. Ám ezek mindegyikét elnyomta az ezekből fakadó mértéktelen, emésztő düh. Meg fogja torolni a déliek tetteit. És nem számított neki, milyen módon. Egy dologban volt biztos: akik ekkora kínt okoztak nekik, hamarosan azt is meg fogják bánni, hogy a világra jöttek.