– Jól érzed magad?

– Igen, Kacchan, jól vagyok. Még egy jó darabig nem lesz jele annak, hogy bármi lenne velem – igyekezett megnyugtatni Izuku.

Ötödik napja voltak úton, azóta a bizonyos éjszaka óta egy hét telt el. Izuku vagy ezerszer elmagyarázta Kacchannak, hogy a szervezete nem fog azonnal látható módon jelezni neki, ha teherbe esett volna. 

– Sose lehet tudni – morogta a mágus. – Ha valami gond van szólj, és megállhatunk.

– Ha még ebben az évben oda szeretnénk érni, akkor inkább fel kéne gyorsítani a tempót.

– Nem szükséges, ha jól számolok, még két hét, és elérjük a fővárost – mondta Hikari, aki mellettük lovagolt.

– Minél hamarabb hazaérünk, annál jobb – vélekedett Izuku. – Mindenki hiányzik.

– Nekem is – bólintott Katsuki. – Nekem is...

Az első nagyvárost két nap múlva érték el. A hatalmas, végeláthatatlan mezőkön már érezni lehetett a só jellegzetes illatát, az épületek között élénken járt a szél, felkavarva az utak porát. A tél ellenére sokkal melegebb volt, és dél felé haladva ez egyre jobban érezhetővé vált.

– Olyan jó, hogy nem kellenek már a sálak és sapkák! – lelkendezett Rikku, ahogy az említett ruhadarabokat a kabátjával együtt egy zsineggel összekötötte. – Szerintem ezeket megpróbálom eladni itt... soha többet nem megyek északra, az szent.

– Sose lehet tudni, én a helyedben meggondolnám – intette óva Izuku.

– Ugyan, mi hívna vissza?

– Rendben, akkor add el őket. Nincs kedved velem tartani? Én is be szeretnék menni a városba – mutatott a mögöttük terpeszkedő hazák felé.

– Minek akarsz te oda menni? – kérdezte gyanakodva Katsuki.

– Kifogytam valeriánából, és fontos lenne, hogy legyen nálam. Biztos van itt egy füvész, aki tud vele szolgálni. Vagy valami hasonlóval.

– Miért kell neked az a valeizé? – kérdezte Rikku, miután Katsuki elengedte őket.

– Azért, mert nyugtató hatása van, és az izomgörcsöket is enyhíti. Valamint ha kifőzöm, az alvászavarokat is enyhíteni tudja – magyarázta Izuku.

Hárman rótták a halványsárga macskakővel kirakott utcákat, mivel Rikku elrángatta Daichit is. A páros viszonylag ismerte a járást, mert rögtön az első szabóüzletben értékesíteni tudták a téli ruháikat, habár nem adták semmi jelét annak, hogy bárkit is ismernének a környéken.

– Szerintem takard el a füleidet – javasolta az ifjabb Harada, miután vagy a hetedik ember fordult utánuk. – Az elfek elég ritkák errefelé, végtére is, erdőlakók vagytok. A sivatag közelében olyannak tűnsz, mint valami világcsodája.

Izuku a fejére húzta a köpenye csuklyáját, és úgy szemlélte tovább a várost.

Az utcák széles sávban kígyóztak a meszelt falú, fehér és sárga házak között. Sötétebb színekkel nem találkozott, a nap ereje kiszívott mindent. Az árnyék hiányát sokak a házak közé kifeszített színes ponyvákkal próbálták kompenzálni. Az ablakok többségén nem lehetett átlátni, mert irizáló, színes üveget használtak.

Izuku ámulva szemlélte az őt körülvevő világot, amivel még sosem találkozott. Meleg, bénító, megnyugtató érzés járta át, ahogy az ezerárnyalatú, fényes kavalkád egyre jobban elnyelte. Közel volt hozzá, hogy teljesen belefeledkezzen az új élményekbe, viszont ekkor feltűnt neki, hogy öt ember szúrós tekintettel méregeti őket.

Először nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a dolognak, ám mikor beléptek a gyógyszerüzletbe, és a férfiak megálltak az épület előtt, tisztává vált számára, hogy utánuk jönnek.

– Ne pánikoljatok, de követnek minket – figyelmeztette halkan a két gyereket.

– Micsoda? – suttogta riadtan Daichi.

– Ez... ez biztos?

– Holtbiztos, a kint álló öt férfi egész idáig utánunk jött, és minket nézett. Amíg bevásárolok, szerintem nem fognak bejönni, de megkérdezem, hogy elhagyhatjuk–e másfelé is a boltot.

Daichi bólintott, és Rikkut magával húzva eltűntek a polcok mögött, úgy téve, mintha nézelődnének.

– Jó napot! – lépett a pult mögé egy szőke, hosszú hajú nő. – Mivel... te jóságos ég.

Gyorsan letette a kezében lévő rongyot, és Izuku arcához hajolt.

– Te az vagy akire gondolok? – kérdezte lelkesen, majd letolta a fejéről a csuklyát.

Izukunak ellenkezni sem volt ideje, két kéz ragadta meg a haját, és alaposan összeborzolta.

– Nem hiszek a szememnek! Izuku?!

– Öhm... bocsánat, de mi ismerjük egymást? – értetlenkedett az elf, mire a nő sértődötten nézett rá.

– Azt ne mondd, hogy elfelejtettél!

Izuku közelebbről is szemügyre vette a nőt, mire villámként csapott belé a felismerés, ahogy az aranyszínű szemekbe nézett.

– Toga Himiko?! – kiáltott fel meglepetten.

– Úgy bizony! Csak egy kis idő kellett, hogy felismerj, mi? – nevetett Toga, és az üzlet hátuljába kiáltott: – Hé, Dabi, Tenko, gyertek!

Az egyik ajtó mögül két újabb ismerős arc bukkant fel. Shimura Tenko halványkék, hullámos haja fésületlenül lógott a szemébe, Dabi fekete tincsei sem változtak semmit. Izukunak viszont rögtön feltűnt, hogy mindkettejükről hiányoznak a sebek, amiket Todoroki idejében viseltek.

– Nahát, az elf kölyök – lepődött meg Dabi, de a szemében nyoma sem volt az ellenségességnek. A bal arcán egy szemkötő volt, de jobb szeme hűvös kékségével szinte ugyanúgy mérte végig Izukut, ahogyan tizennégy éve abban a bizonyos tűzvészben.

– Szia! – mosolygott Shimura.

– Veletek meg mi történt? – kérdezte meglepetten Izuku, elfeledkezve arról, hogy ezek az emberek valamikor majdnem az erdő halálát okozták.

– Nem tudja! – hüledezett Toga, és a két fiúra nézett.

– Meggyógyítottál minket – mondta egyszerűen Shimura.

– Én?

– Ezek szerint nem vagy tisztában vele – állapította meg Dabi. – Mikor kivágtál minket az erdőből, és megfosztottál minket a mágiánktól, minden sebünk begyógyult. Olyan egészségnek örvendünk a mai napig, aminél nagyobbat ember nem kívánhat magának.

– Ezt én csináltam? – döbbent meg Izuku. – Fogalmam se volt róla...

– És én duplán köszönettel tartozom neked, mert megszabadítottál az átkomtól – vigyorgott rá Shimura. – A mágiám része volt, hogy öt ujjal semmit sem érinthettem meg, mert elpusztítottam volna. De mióta nem része az életemnek... azóta bárkit megérinthetek gond nélkül, még Dabit is, mert már nem tudja leégetni a kezemet.

– Ez az egy szerencséd – morogta a fekete hajú, mire Shimura lelkesen átölelte, és egy rövid csókot nyomott a szája szélére.

– Ti... ti együtt...

– Lassan húsz éve, csak hát az első hat évben nem igazán tudtam Dabit rendesen megérinteni – magyarázta vidoran Shimura. – De mióta szabad kezet kaptam, sokkal magasabb szintre emelkedtünk a fizikai kapcsolatunkat illetően.

Izuku látta Dabin, hogy a férfi enyhén elpirul, és morogva odébb tolja Shimurát. Csodálkozva nézett a három emberre, akiket megfosztott az erejüktől, akik gyilkoltak az erdejében, és mégis, teljes hálával néztek rá.

– Látom, nagyon megilletődtél a viselkedésünk miatt – kuncogott Toga. – De tudod, miután realizáltuk az erdő szélén, hogy mit is tettél velünk, nem mentünk vissza. Hármunkon kívül mindenki azt mondta, folytassuk a harcot, de bennünk megvolt a tisztesség. Egy igazi gyilkos sosem bántja azt a személyt semmilyen formában, akinek a boldogságát köszönheti. Így hát miután kivégeztük a többieket, megkerültük az erdőt, átkeltünk a tengeren és itt telepedtünk le. Mivel a tiszteletünket véglegesen elnyerted, mint látod, gyógyszerészek lettünk!

Izuku csak pislogni tudott. Ez több volt annál, amennyit fel tudott fogni.

– Neked köszönhetem, hogy ez az idióta teljesen hozzám tud érni, és bármilyen fura, örülök neki – mondta Dabi, miközben Tenkot próbálta levakarni magáról.

– Jut eszembe, te hogy állsz a párkapcsolatoddal? – nézett felé a kék hajú. – Tudom, hogy várandós voltál, mikor harcoltunk, de azóta sok idő eltelt. Hogy van a kölyök?

– Lány ikreim lettek...

– Ikrek?! Gratulálunk Izuku! Tetejébe lányok! – tapsikolt Toga. – Ha jól számolok akkor most öhm... tizennégy év körüliek. Udvarlójuk van már?

– Dehogy, még a láthatáron sincs – nevetett Izuku. – Katsuki, én, és a bátyjuk nem vagyunk olyan fajta elfek és ember, akik ilyen könnyen átengedik másnak a család legfiatalabb tagjait.

– Biztos nagyon édesek – mosolygott Shimura. – Én is akarok gyereket, de Dabi nem akar örökbe fogadni senkit. Pedig még mondtam is neki, hogy a fiad örökbefogadott gyermek... ugye?

– Igen, Izuminak nem mi vagyunk a vér szerinti szülei.

– A szüleit Muscular végezte ki. Én pedig Musculart – vonta meg a vállát Dabi. – Ugye nem zavartam meg semmilyen személyes bosszút?

– Izumi lassan húsz éves lesz. Hála az isteneknek nem emlékszik annyira a háborúra, hiszen még kicsi volt. Nincs benne bosszúvágy.

– Ezt örömmel hallom.

– Midoriya, mennünk kéne. Az az öt kint kezd türelmetlenné válni – lépett oda hozzá Daichi.

– Ó, arra az öt katonára gondolsz, akik kint ácsorognak? – kukkantott el a válla mellett Toga. – Szóval titeket várnak annyira...

– Katonák?!

– Látod a nyakukon azt a fehér tetoválást? – Dabi észrevétlenül feléjük intett a fejével. – Ők az új rezsim emberei. Harada Kazu szaros szolgái, akik azt hiszik, mert leverték a lázadás első hullámát, bármit megtehetnek.

– Nincs konkrét hatalmuk, csupán a part menti területeken olyan terrort alakítottak ki, hogy sokan a sivatagba menekültek – Toga a pultra könyökölt, és rájuk mosolygott. – A hátsó kijárat rossz ötlet lenne, használjátok a fűszerek polca melletti ablakot. Egy sikátorba nyílik. Jobbra forduljatok, úgy juttok ki a leggyorsabban.

Izuku szemébe könnyek gyűltek.

– Nem tudom eléggé meghálálni nektek... – mondta elfúló hangon.

– Ez csupán a mi hálánk azért, mert új esélyt adtál nekünk – rázta a fejét Tenko. – Feltartjuk őket, ha gondot okoznának. Habár azzal a karddal a hátamon nem félnék annyira öt katonától... legutoljára Todoroki szívében láttam. Na, sipirc...

Izuku elmosolyodott.

– Örülök, hogy sikerült újra kezdenetek. Remélem, még találkozunk.

– Mi is – bólintott Dabi. – Majd üzenünk az erdőbe, hogy felvennénk veletek a kapcsolatot kereskedelmileg.

– Várni fogom a levelet – bólintott Izuku, azzal Daichi és Rikku után indult, akik már kitárták a színes ablakot a bolt másik felében, ahonnét a katonák nem láttak rájuk.

Katsuki szemszöge:

– Kacchan!

Mikor megfordult, Deku szinte azonnal a karjaiba vetette magát.

– Deku, mi... te meg miért sírsz? – riadt meg.

– Semmi, semmi – a zöld hajú gyorsan letörölte a könnyeit, majd körbenézett a város határán állomásozó csapaton. – Azonnal tovább kell indulnunk!

– Micsoda?

– Miért?

– Elfek... mindig van valami kattant ötletük...

– A városban Harada Kazu emberei észrevettek minket. Sikerült leráznunk őket, de nem hinném, hogy sokáig tudjuk távol tartanunk magunkat tőlük. Jobb, ha minél hamarabb tovább állunk.

– Harada Kazu?

– Daichi, mit jelentsen ez? – szaladt az öccséhez Nao.

– Az apánk minden jel szerint leverte a lázadást, és a part mentén egyeduralmat alakított ki... katonái vannak, akik borzasztó komolyan veszik a dolgukat – magyarázta Daichi.

– Remélem a családom azért jól van – mondta aggódva Rikku.

– A főváros sajnos a tenger mellett helyezkedik el közvetlenül – rázta a fejét Hikari. – De igazatok van, minél tovább rejtve maradunk, annál jobb. És a két Harada innentől ne menjen be a városokba. Úgy tűnik, felismernek titeket.

Összepakoltak, és ismét útnak indultak, hogy semmiképp ne találjanak rájuk. A településeket inkább elkerülték, csak egy embert küldtek a házak közé, ha valamire szükségük volt.

A negyedik nap egy sziklás vidékre értek.

– Ezt hívják a Víz Labirintusának. A tenger sok száz éve utakat vájt magának a kövek közé, amiket most arra fogunk használni, hogy átjussunk a sziklák közt – magyarázta Daichi.

– Várj, nem hinném, hogy véletlenül nevezitek ezt labirintusnak – morogta Katsuki. – Mi lenne, ha megmásznánk, és úgy kelnénk át?

– A lovak nem tudnának velünk jönni, és a felső szerkezet nagyon ingatag. Lezuhannánk – mondta Nao. – Ismerjük az utakat, ezen a tájon nőttünk fel. Evden csak pár mérföld innét.

Katsukinak cseppet sem tetszett, hogy ezekre az emberekre kell bíznia magát, de Naot követve ő is megindult a kanyargós, árnyékos utak felé.

Mikor a magas falú, különösen csendes labirintusba értek, mindannyian érezték a gyors hőmérsékletváltozást. A nap nehezen sütött be ide, és hűvösebb lett. A kövek koppanásán és a lovak patáinak dobogásán kívül semmit sem hallottak. Mindegyikük csendben maradt, mintha a leghalkabb beszéddel is lavinát indítottak volna el.

A növénytelen, szürke környezet nem tetszett Dekunak, látszott rajta. Folyamatosan az őket körülvevő elemeket figyelte, benézett minden kanyarba, és nyugtalanul dobolt az ujjaival a nyergen.

Háromnegyed órája lehettek úton, mikor hangokat hallottak. Emberek beszédét. A következő fordulóban pedig meg is pillantották a másik csoportot, akik látszólag jóval többen voltak mint ők. Déliek, ez tisztán látszott rajtuk.

Mikor közelebb értek egymáshoz, mindkét társaság megtorpant. A velük szemben lévők abbahagyták a beszédet, és szúrós tekintettél néztek végig rajtuk. A csend fülsiketítő volt.

Végül a másik csoport emberi a sziklafal két végére húzódtak, hogy utat engedjenek egy előre lovagló társuknak, akinek mélyvörös, két oldalon lenyírt, felül szoros fonatokba szőtt, hosszú haja, és méregzöld szeme volt. Nyakát egy régi, elhúzódó heg szelte át, ami a mellkasán folytatódott. Halványszürke bőrmellényt viselt, sötétbarna nadrágot és ehhez hasonló csizmát. Katsuki első látásból megállapította, hogy egy harcossal van dolguk. Magasabb volt nála, a teste edzett, és az oldalán egy tekintélyes méretű szablya lógott. A markolatot különféle ráaggatott gyöngysorok díszítették. Valószínűleg nagyon szerette a fegyvert.

– Szép napot! – köszönt, és egy érzelemmentes mosolyt villantott rájuk. – Remélem elég széles az út ahhoz, hogy ne lépjünk egymás lábára.

Végighordozta a tekintetét az első sorokon, és a szeme megállapodott a két Haradán.

– Oh... – hökkent meg. – Változtatnék. Remélem elég széles az út ahhoz, hogy a két fekete hajú ifjú hozzánk csatlakozzon. És most még szépen kértem.

– Juro? – hebegte rémülten az egyik fiú.

– Jaj, Daichi, úgy örülök, hogy megismersz – nevetett fel a vörös hajú. A keze lassan a kardjára siklott, mire Izuku felemelte a karját, és megragadta a hátán lógó fegyvert.

– Azt a kardot szerintem hagynám, hercegnő – nevetett fel Juro. – Csodálom, hogy eddig nem kaptál tőle sérvet.

Becsmérlő hangjára Katsuki, Yamada, Fumikage és Hikari keze is a kardjukhoz vándorolt.

– Nem akarok harcot – mondta nyugodt hangon Deku. – És senkit sem adunk át nektek.

– Akkor nincs más választásom – vonta meg a vállát Juro, majd az embereihez fordult. – A két Haradán kívül mindenkivel végezhettek.

Katsuki felüvöltött, és leugrott a lováról, ahogy mindenki más is. Kirántotta a kardját, és rögtön a felé rontó egyik ember nyakába szúrta, összevágva az ott lévő fehér tetoválást.

Másik öt ember rontott rá egyszerre, és ő a rohamokat kivédve próbált visszatámadni. Nehezen küzdött, az ellenfelei erősek voltak.

Nem sokkal mellette felhangzott Sötét Árny üvöltése. Mikor két emberrel végzett, látta, ahogy a démon több embert is felkaszabol.

– Az elfet és a madárszerűt is hagyjátok életben! – kiáltotta Juro.

Katsuki amint ezt meghallotta, többé nem érdekelte, hogy megrongálhatja az utat. Robbantott, és egy mozdulattal elintézte a maradék támadót. A tekintetével rögtön Dekut kezdte keresni, aki szintén több emberrel küzdött. Futólépésben indult meg felé, leölve az útjába kerülő tetovált embereket.

A sziklafal megremegett, és egy kisebb adag kőtörmelék hullott a fejére. A szakadék nem sokáig bírta a harcot. Le kellett rendezniük ezt, mielőtt a helyzet rosszabbra fordul, s az út beomlik.

Izuku elhajította a kardot, ami pörögve hasította a levegőt. Mikor visszahívta magához, Katsuki látta, hogy vér folyik róla. Deku senkinek nem kegyelmezett.

Daichi az egyik falhoz szorult, és rémülten meredt a rávigyorgó katonára, aki sakkban tartotta. Még fegyver sem volt nála. Yamada egy szempillantás alatt elé ugrott.

– Én vagyok az ellenfeled! – rivallt rá a katonára, és a párbaj rögtön kirobbant köztük.

Katsuki végre elérte Izukut, és a hátát a hátának vetette.

– Eito hol van?! – kérdezte.

– A szirt tetejére szállt! Ha bármi történik, azonnal elmegy segítségért!

– Helyes!

A harc végeláthatatlan volt, és egyre nagyobb kövek zuhantak alá az instabil szirtekről. Deku hirtelen felkiáltott, és összeesett mögötte. Mikor megfordult rögtön látta, hogy miért. Juro kezében kihegyezett mágiablokkoló kristályok voltak, amik közül legalább három Deku lábába állt.

– Te...!

Dekun átugorva a férfire rontott, mire az felé is elhajított pár kristályt. Az egyik a vállát találta el, de korántsem állította meg.

– Én a mágiám nélkül is megöllek, te nyomoronc! – ordította.

– Kacchan!

Megperdült a tengelye körül, és látta, hogy egy férfi hátulról letámadja, de Izuku felemelte Demissa kardját, és a katona után hajította. Hiába vesztette el az erejét, a fegyver még mindig őt szolgálta. A férfi kitért a penge elől, és a nála lévő lándzsát Deku karjába mélyesztette.

Katsuki Juroról megfeledkezve felé vetette magát. Ez hatalmas hiba volt. Szúrást érzett a hasában, mire megtorpant, és lenézett. A köldöke táján Juro kardja állt ki a bőréből. Nyársra húzták, ahogy mondani szokás.

– NEM! – üvöltött fel Deku, és Katsuki utolsó erejével még látta, ahogy Izukuból kirobbannak a kristályok, és szerelme akkora kitörést produkál, ami egy földrengéssel ért fel. Az emberek hátraestek, ő pedig érezte, hogy gyógyulni kezd.

És a sziklafal is eddig bírta. Katsuki remegve kitépte a vállából a kristályt, és a testéből kirántva Juro kardját a tenyerét felfelé irányította.

A robbanás mindent megrázott, de a fentről leomló kőtömbök kivétel nélkül elporladtak. Nagy mennyiségű törmelék és hamu hullott rájuk betemetve őket, és mindent, ami körülöttük volt.

– Eito... – suttogta, bízva abban, hogy az alakváltó meghallja. – Repülj...

Majd hasra esett, és elvesztette az eszméletét.

Yahho, mindenki! Igen, végre belevághatok a sztori izgalmasabb részébe, kinek több, kinek kevesebb szerepet osztva. És most végre nem felejtettem el, hogy megmutassam a fanartokat, amiket a sztorihoz kaptam. Egy nap az ilyenek fognak kivégezni... Még egyszer köszönöm HuanitaReni-nek , fantasztikusak lettek!