Másnap reggel Inko végre felkelhetett, de Izuku egy pillanatra sem tévesztette szem elől. A kérésére Katsuki könnyű ebédet főzött zöldségekből és csirkéből, mert félt, hogy a lánya gyomrát megülné a nehéz étel négy evésmentes nap után.

- Cöh... nyúltáp - rágcsált egy csontot Eijiro, és a tányérján odébb tolta a répa- és krumplidarabokat.

A Kirishima család tágas otthonában ültek, Katsuki pedig elhozta uzsonnára az ebéd maradékát.

- Deku mondta, hogy főzzem ezt - vonta meg a vállát. - És igazság szerint így én is nyugodtabb vagyok. Nem akarom, hogy a gyereknek valami fekélye legyen.

- A fenét lesz fekélye. Amikor az ikrek elkapták egymástól a bárányhimlőt, és olyan lázuk volt, hogy felgyújtották a párnáikat, tudod mit ettek? Ugyanazt a húst, mint mi. Olyan étvágyuk volt, hogy én is megirigyelhettem volna!

- Te még most is meg tudod irigyelni - kacagott fel Mina, ölében Libelle-t dajkálva. - Apropó irigység, mi volt tegnap a rendelőben? Tényleg megvertél egy délit? - pillantott Katsuki felé.

- Ja. De meg volt rá az okom - morogta Katsuki. - Megcsókolta Dekut. Aztán a képembe mondta, hogy váljunk el, mert feleségül akarja venni.

Az emléktől ökölbe szorult a keze, ahogy ismét feltűnt előtte Harada, ahogy barna szemét összehúzva, azzal a halvány, förtelmes mosolyával szinte parancsolva mondja neki, hogy hagyja el élete szerelmét.

Mina hitetlenkedve csóválta a fejét.

- A gyerekek elvannak a déliekkel, de nem hittem volna, hogy ezek ennyire ostobák lennének. Vagy vakok. Inkább mindkettő. Mikor kitűztétek az esküvőtök időpontját, pont teherbe estem Ryokoval, és a szülés lehetséges időpontja felé akartátok megtartani a lagzit. Én voltam az egyetlen, aki nem tudott táncolni. És mégsem mondtam, hogy halasszátok el, mert nekem kedves volt az életem.

- Téged sosem bántanálak - nézett rá Minára hitetlenkedve Katsuki. - Az egyik legjobb barátunk vagy, és te csináltad a lányok ruháját az alkalomra.

- Láttatok már két olyan édes kis koszorúslányt? - mosolyodott el az emlékre a félvér alakváltó.

- Rin, Kayda és Tatsuyo is aratni fognak majd Izumi és Satsuki esküvőjén - intette le Katsuki.

- Tényleg, az mikor lesz? - kérdezte izgatottan Mina. - Olyan aranyosak együtt, és mikor annyi idősek voltatok, mint most Izumi, már gyerekeitek voltak.

- Satsuki egyenlőre nem szeretne gyereket. Neki most elég az, hogy segíthet Tsuyunak Rin körül, és ellátogat minden hónapban legalább kétszer Samidare-hez.

A középső Asui három éve az erdő keleti részébe költözött, mert ott talált magának munkát és szerelmet. Satsuki, Tsuyu és Rin másnap akartak tenni nála egy újabb látogatást, hogy megnézzék, jól van-e. Mivel Tokoyami és Sötét Árny Katsukiékkal tartott a tervezett démonvadászatra, ott is szerettek volna maradni pár napig.

- Hát... végül is nem mindenki olyan, mint ti - mutatott rá Mina.

- Ja, nem őrültek meg, és kezdtek nyulakként viselkedni - vihogott fel Kirishima.

- Te beszélsz?! Tíz gyereked van, te barom! - dörrent rá Katsuki, mire Eijiro még jobban nevetni kezdett, és lecsúszott a kanapéról.

- Halkabban, így nem tudunk kártyázni, és megint veszteni fogok! - szólt rájuk Ryu, aki mérgesen dugta be a fejét a nappaliba.

Katsuki vigyorogva csóválta a fejét. Volt, van és lesz is olyan, ami soha nem fog változni. És ezek közé Eijiro idióta személyisége bőven beletartozott.

Izuku szemszöge:

- Lehetne már melegebb - sóhajtott, és bánatosan nézett ki a konyhaablakon keresztül a fák ágait ellepő hóra.

Hajime munkájának hála az arcán ejtett vágás gyorsan gyógyult. Magát nem tudta meggyógyítani, mert a démonnal való harc borzasztóan kikezdte a mágiáját. Pár napig kénytelen volt a kis erejű varázslatoknál maradni.

Elmosta azt a pár edényt, amit aznap összekoszoltak, majd délután az erdő tanácsával beszélte meg az év eleji teendőket. Az idő haladt előre, egy percet sem hagyva nekik, hogy kiheverjék a démon okozta problémákat. Izukura továbbra is több ezer élőlény számított, akik az erdőt erősítették nap mint nap.

Mire végeztek a nyilvántartások és üzleti rendszerek unalmas papírtömkelegének átnézésével, beesteledett. Izuku fáradt volt, és másra se vágyott, csak hogy végre visszatérhessen az otthonába, Katsukival, Izumival és az ikrekkel vacsorázzon, majd lefeküdjön aludni.

Miután visszavitte a papírokat az irattárba, elindult felfelé a hosszú lépcsőkön.

- Hé! - szólt utána egy hang.

Fáradtan megfordult, de rögtön kerekre nyílt a szeme, mikor a két Haradát látta meg közeledni.

- Segíthetek? - kérdezte meghökkenve.

- A holnapi indulással kapcsolatban...

- Yokota elmondott mindent, igaz?

- A vörös elf? Igen el - bólogatott Daichi. - Viszont arra gondoltunk...

- ...hogy mikor elhagyjuk az erdőt, ügyesen leszakadhatnánk a csoportról. És mikor már nem tudnak minket követni, egybekelhetnénk - vigyorgott rá Nao.

- Mi van? - döbbent meg Izuku. Ám még mielőtt az idősebb Harada nyitotta volna a száját, hogy megismételje, idegesen megrázta a fejét.

- Na jól van, ide figyeljetek. Én nem vagyok olyan, mint Kacchan, de nagyon nagyon közel állok ahhoz, hogy bemossak neked még egyet. Vagy hogy kilökjelek az ablakon - sziszegte idegesen. - Kacchan a társam, a szerelmem, az életem. És éppen ezért nem, nem fogok hozzád menni. Egy elf vagyok, aki olyan házasságban él, amit soha, de soha nem fognak megszakítani.

- De...

- Kacchannal is el akarták játszani ezt az érdekházasságos szemetet. Tudjátok, mit csináltam aznap? Betörtem egy törzs területére, szétszakítottam egy családot és megöltem két embert. Pedig akkor már a szívem alatt hordtam a lányaimat. Kacchan nem olyan szelíd, mint én. Ő a következő ilyennél minden teketória nélkül ölni fog. És nem csak kettőtöket, hanem az egész bandát, akik veletek jöttek. Téma lezárva.

Azzal mérgesen megfordult, és tovább indult fölfelé a lépcsőn. A két testvér nem követte.

- Megjöttem! - kiáltott, mikor belépett az előszobába, és a fogasra akasztotta a téli köpenyét.

- Anya! Üdv itthon! - szaladt hozzá rögtön Aki. - Inko nem ment a tanácskozás ideje alatt sehova, ahogy kérted. Elaludt az egyik könyvén, és összenyálazott nyolc lapot.

- Szóval még fáradékony... - sóhajtott Izuku.

- Csodálod? Én is kómás lennék, ha négy napig szunyáltam volna - nevetett Izumi, aki a konyhából bújt elő, hogy köszönjön neki. - Jó hogy jössz, kész a vacsora. Inkot felkeltsük?

- Ne, nem kell, had aludjon. Reggel majd eszik - legyintett Izuku.

Tudta, hogyha Inko szervezete az alvást kívánja, akkor aludnia kell. Őszintén remélte, hogy legfiatalabb gyermeke hamar felépül.

A vacsoránál természetesen a holnapi indulás volt a téma.

- Olyan szívesen veletek mennék - mondta durcásan Aki.

- De nem jössz - zárta le Kacchan. - Veszélyes.

- Mindenre ezt mondod, aztán sárkányokon lovagolsz, több száz emberrel szállsz szembe egymagad, és leugrassz a legmagasabb helyekről is.

- Mert nekem megvan ebben a gyakorlatom.

- Azért nem jöhettek velünk, mert akkor apa és én nem tudnánk rendesen harcolni. Folyton titeket védenénk, és veszélybe sodornánk mindenkit - mosolygott békítően a lányára Izuku, majd mikor látta, hogy Aki nem akar kiengesztelődni ennyivel, félig suttogva hozzátette: - És az erdőnek szüksége lesz egy profi gyógyítóra, ha én elmegyek.

Erre Aki tényleg felkapta a fejét.

- Hajime-san segédje lehetek?

- Hajime társa leszel - javította ki az anyja. - Engedélyezem, hogy holnaptól ideiglenesen olyan gyógyítóként bánj a betegeiddel, mint akinek virágai vannak.

- Hegyi babér, mint neked?

- Pontosan.

Aki lelkesen ment el aludni, már nyoma sem volt benne a sértődöttségnek.

- Hogy lebeszélted - csóválta a fejét Katsuki, miközben Izumival együtt bepakoltak a táskáikba.

- Nem volt nehéz. Tudom, hogy miért szomorú, és ki akartam engesztelni - mondta Izuku, ahogy a gyógyszereket nézte át.

- Hihetetlen vagy - morogta Kacchan, majd Izumi felé fordult: - Vigyázz rájuk.

- Mint a szemem fényére - bólintott a fekete hajú. - Satsuki holnap elmegy meglátogatni a bátyját, szóval teljes erőbedobással fogok figyelni a lányokra.

- Ha bármi baj van, üzenj Eijiroval! - mondta Katsuki.

- Ő nem megy veletek?

- Nem, rá itt van szükség. Az erdő és a családja nem nélkülözheti őt olyan sok időre. És ha mégis történne valami, gyorsan beérne minket.

- És ti hogy fogtok üzenni, ha erősítés kéne?

- Eljön velünk Eito.

Katsuki meghúzta a barna hátizsák vállpántját, és megnézte, elég erősen tart-e.

- Ő sas alakváltó, igaz?

- Igen.

- Akkor megnyugodtam. Ha szükségetek van akármire, ne tétovázzatok, és üzenjetek. És ne haljatok meg.

- Azt nem is tervezem. Először be akarok rúgni az esküvődön, és ordibálva elregélni az összes kínos gyerekkori emléked.

- Tudod mit? Akkor inkább csak ne gyere haza - nevette el magát Izumi.

- Yamadáék mikor fognak megjönni?

- Azt írták, hogy holnap. Miután elküldtük nekik, hogy a démon elpusztult, nem akartak visszafordulni. Meg akarják vizsgálni az erdőt, és ha időben érkeznek, akár még velünk is tartanak - mondta Izuku, mikor már az ágyban ültek egymás mellett.

- Elképesztő, hogy Eijiroval alig pár óra az egész út Labrazba, ezeknek meg öt napba telik ideérni.

- Ne légy ilyen, ők nem sárkányok, és el kellett búcsúzniuk a többiektől is. Todoroki-san is hiányolhatja őket.

- Todorokinak ott van egy egész országgyűlés.

- Nekünk nem kéne csinálni egy olyat?

- Ugyan minek? Hivatalosan nem is vagyunk ország. Akkor mi lesz? Erdőgyűlés? És az olyanokat akkor szokták tartani, ha a nép elégedetlen és reformokat akar. Nálunk mindenki olyan jól elvan, mint a befőtt. Tényleg, viszünk befőttet?

- Holnap elteszek egy üveggel.

- Körtét kérek.

- Rendben - dőlt hanyatt Izuku. - Nagyon remélem, nem lesz semmi baj.

- Én is - sóhajtotta Katsuki, és elrévedve rábámult.

Izuku elpirult, mikor látta, hogy a férje a múlt éjszaka nyomait nézi rajta. És ahogy ez eszébe jutott, minden vér kifutott az arcából.

- Kacchan... - hebegte sokkoltan.

- Hm?

- Kacchan, tegnap mi...

- Igen, tegnap kurva jót szeretkeztünk.

- Én nem erre gondoltam! - ült fel Izuku. Mikor Katsuki meglátta a szemében kavargó rémületet, összeráncolta a homlokát.

- Mi bajod van Deku?

- Tegnap nem... tegnap te bennem mentél el.

Erre Katsuki is elsápadt.

- Bassza meg...