Inko alig pár métert zuhant, majd elkapta a Fehér Fa egyik felé nyújtott ágát. A fa megmozdult, segített neki tovább lendülni a következő ágra, és így tovább.

A fák segítő kézként nyújtották felé ágaikat, amiken hol átlendült, hol végigfutott, eszelős gyorsasággal haladva az erdő déli határa felé, ahol legalább negyven idegen jutott be az erdőbe. Egy nagy csoport sosem volt jó előjel - kivéve ha Kirishimáék voltak azok.

És valahogy érezte rajtuk: nem közönséges gombaszedők. Nem. Ők valami nagyon komoly dolog miatt jöttek, és komoly mágia lengte őket körbe.

Inko eddig sosem érezte ilyen erősen önmagát is az erdő részének. Persze volt egy-két pillanat, amikor annyira koncentrált, hogy képes volt átérezni az őt körülvevő környezetet, ami az anyjának minden nehézség nélkül ment, de az egész erdőt még soha nem sikerült átlátnia.

Most jött rá igazán, milyen hatalmas, és milyen szerteágazó. Mintha nem lenne vége, mintha a Fehér Fa mágiája és gyökerei mindenhová elértek volna. Óriási terület volt, ez nem kétséges.

Az arcába csapó menetszél, az illatok, amiket évek óta ismert, a madarak reggeli csicsergése és az egymással hancúrozó mókusok neszezése olyan tiszta volt számára, mintha ezeken kívül más nem is létezne a világon.

Egyre jobban belelendült az ágakon való ugrálásba, és eszébe jutott Kamui, aki szintén ehhez hasonlóan tett meg nagy távokat az erdőben. Mikor kisebbek voltak, Akit és őt körbevitte az erdőben. Emlékezett a nevetésükre és vidám sikolyaikra, mikor a faszerű lény a szórakoztatásukra dobott egy-egy bukfencet a levegőben, vagy megperdült egy nagyobb fa körül.

Daichi szemszöge:

- Nem lehetünk már olyan messze! - kiáltott hátra, s próbált pozitívan gondolkodni.

Hegyes arcából kisimította az izzadságtól odatapadt fekete hajtincseket, és tovább menetelt a kis erdei ösvényen, mutatva az utat a többieknek. Közvetlen mögötte két erősebb szolga cipelte a hordágyat, amin a bátyja feküdt.

Nao hasonlított rá göndör, éjsötét hajával és kerek, barátságos szemeivel. Az álla nem volt olyan kihegyezett, mint az övé, de a csontjai ugyanolyan vékony arcot kölcsönöztek neki, akárcsak az öccsének. Mindkettejük bőre napbarnított volt és enyhén, olajosan fénylő. Ez teljesen normális volt, hiszen Archiában mindig sütött a nap, a tengeri levegő pedig tiszta légzést és jó pár betegség elleni védelmet ajándékozott nekik.

De amiben Nao szenvedett, arra nem létezett gyógyír sem a tenger partján, sem a sivatagok felé vezető gazdag szavannákon.

A bátyja csak itt remélhetett gyógyulást. Az elfek közt rengeteg kiváló mestergyógyító volt, s úgy tudták, itt él a legtapasztaltabb is az egész kontinensen. Ez az erdő volt az utolsó mentsváruk.

Daichi új erőre kapott, mikor beértek az első fák közé. Az erdő hangulata varázslatos módon reményt adott neki. Mintha lett volna valami, ami mindentől meg tudta volna védeni. A kellemes, megnyugtató érzés az anyjára emlékeztette.

Hiába volt tizenhat éves, a szülőktől való elszakadás korának közepén, hiányolta az anyját, aki nem jöhetett velük. Rikku hirtelen felzárkózott mellé.

- Dai, meddig kell még menni? A többség kezd fáradni - mondta a lány, aki magasságban vagy egy fejjel túltett rajta.

Göndör, mézszínű haját a tenger vize erősítette meg, s változtatta fénytelenné, hiszen halászként állandóan a tengeren volt, ha esett, ha fújt. A perzselő nyári napfény megedzette a bőrét is, ahogy mindenki másét, de a hideg, ami nőttön nőtt észak felé, kiszárította mindannyiukat. Minden ruhájukat magukra tekerték, Naora is öt takarót csavartak.

- Nem hinném, hogy messze lenne - biztatta Daichi. - Hiszen már itt vagyunk az erdőben.

- Ha a fővárosról beszélsz, az még hat mérföld.

Rikku felkiáltott, és a tőrét előkapva keresni kezdte a hang forrását, ami a felettük összegabalyodó faágak felől érkezett. Daichi is felfelé szegezte a tekintetét, küzdve az ágakon megülő hó ragyogó fényével, ami bántotta a szemét. A csoport egy emberként megtorpant, szintén az agákra pillantva.

A következő másodpercben Daichi riadtan hőkölt vissza, Rikku pedig az előttük lévő, kanyargós ösvény irányába rántotta a kis kést.

Ugyanis mintha csak a semmiből tűnt volna fel, egy lány ugrott be a látóterükbe. Vagy inkább esett.

A szőkeség Rikkuval szemmagasságban lógott lefelé az egyik alacsonyabb ágról, és izgatottan vigyorogva szemezett a barna szemű, meghökkent lánnyal. Egyikük se számított egy denevérként lelógó előőrsre.

A lány hullámos, borzas haja szinte a talajt súrolta, majd mikor kecsesen leugrott a talajra, Daichi látta, hogy a derekáig ér. Hegyes fülei igazolták, hogy egy elffel van dolguk. Zöld szeme szinte ragyogott, élénk, ovális arcát szeplők tarkították.

- Ki vagy te? - kérdezte fenyegetőnek szánt hangnemben Rikku, továbbra sem eresztve le a tőrét.

- Azt a helyedben eltenném - mosolygott rá a lány. - Nem helyes egy új kapcsolatot fegyverrel kezdeni, mert könnyen végezheted sebesülten vagy holtan.

Kedvesen beszélt, mégis érződött rajta az esztelen erejű mágia. Rikku óvatosan lejjebb eresztette a pengét, de attól még nem tette vissza a tokjába.

- Mindjárt jobb - bólintott az elf. - Kik vagytok, honnan, és miért jöttetek?

- Mi kérdeztünk előbb - húzta ki magát Daichi.

- És én kérdeztem másodszorra - válaszolt az elf. - Valamint én vagyok az, aki úgy repíthet ki titeket az erdőből, hogy a lábatok nem éri a földet.

A tekintete elsötétült, és ez kifejezetten összezavaró volt, mert a mágiája nyugodt maradt. Daichi elszántsága megbicsaklott. Mi van, ha a lány igazat mond, és tényleg képes kitenni a szűrüket? Akkor Naonak annyi. Mit csinál? Eldobja az amúgy sem sok maradék büszkeségét, vagy kockáztatja a bátyja életét?

Ám még mielőtt dönthetett volna, egy harsány üvöltés harsant, és mintha az égből esett volna alá, egy férfi ugrott le a lány mellé.

- Inko, a kurva életbe, hajnali fél hét, és te minden rohadt figyelmeztetés nélkül kiugrassz az ablakon a picsába, aztán elrepkedsz a fákon, mint Kamui! Normális vagy?! Mit gondolsz, ha lezuhansz, vagy bármi bajod lesz, anyád nem engem fog lebaszni, ha már egyszer én voltam ott?! Ha kitöröd a nyakad, még meg is verlek!

- De nem lett semmi bajom! - replikázott a lány, ezek szerint Inko. - És anya ezerszer mondta, hogy ne káromkodj!

- Káromkodik a kurva élet, de hát ha egyszer kiveted magad százötven méternyi magasságból?! És mégis, miért lógtál meg úgy, mint én és anyád Taniából?!

- Ezek miatt - mutatott Inko Daichira, aki ösztönösen lépett egyet hátra, mikor a tüskés, szőke hajú férfi ráemelte vészjósló, vörös tekintetét.

- Te meg ki a faszom vagy?

Daichi erre már nem mert ellenkezni. A férfi erősen kidolgozott felsőteste meztelen volt; csak egy szövetnadrág, és egy vörös, fehér galléros köpeny védte őt a hidegtől. A fiúnak most tűnt fel, hogy mezítláb van, akárcsak a lány, aki egy... halványkék hálóinget viselt. Miért keveredett ezek közé?!

- Harada Daichi vagyok, és Archia partjairól származom, egész pontosan Evdenből. És azért jöttünk ide mindannyian, hogy segítséget kérjünk az erdő legnagyobb gyógyítójától.

Erre a férfi szemöldökei találkoztak a két szeme között, úgy összeráncolta a homlokát.

- És egész pontosan mit akartok tőle?

- Hogy mentse meg a bátyám, Nao életét.

Daichi odébb lépett, és intett a szolgáknak, hogy lépjenek közelebb.

Inko és a másik csak egy pillantást vetettek a bátyja sápadt, merev arcára.

- Ide tudod hívni Ei bácsit? - kérdezte Inko a férfi felé fordulva.

- Nem hinném, hogy tudok akkorát üvölteni. Anyának nem tudsz jelezni? Ő elküldhetné ide.

- Ez nem rossz ötlet.

Inko odalépett az egyik fához, és mindkét tenyerét a törzsre simította.

- Érzem a Fehér Fát... mindjárt meglesz anya is... igen, megvan.

Ezután csendben maradt, majd pár perc múlva leeresztette a kezét.

- Jön. Szerintem öt perc, és itt lesz.

- Fasza - nyújtózott egyet a férfi. - Rohadt reggel van még ehhez...

Daichi semmit nem értett ebből az egészből, és szemmel láthatóan a többiek is ugyanolyan tanácstalanok voltak mint ők.

- Bocsánat, de most pontosan mit is csináltak? - kérdezte óvatosan Rikku. - Tovább kéne mennünk. Ha Harada-sama az életét veszti, hatalmas érvágás lesz mindannyiunk számára.

- Épp azt intéztük el, hogy tíz percen belül hozzáértő kezekbe kerüljön, és te, meg a kis bandád se estére érjetek utol minket - vetette oda a férfi. - És ha már ennyire ránk vagytok utalva... Bakugo Katsuki vagyok, de kurvára nem örvendek, mert elbasztátok a reggelemet.

- Bakugo Inko, és szintén nem örvendek, több okból is - mutatkozott be rendesen az elf lány is.

Daichinek feltűnt, hogy ugyanaz a vezetéknevük.

- Ti testvérek vagytok? - kérdezte érdeklődve, mire mindkét Bakugoból kitört a röhögés.

- Nem, én Inko apja vagyok... testvérek! Azt a rohadt... rég kaptam ilyen bókot! Biztos fiatalnak tűnök, mi?!

- Nem tudom - rázta a fejét Daichi. - Miért, mennyi idősek vagytok?

- Tizennégy - mutatott magára Inko. - Az apám pedig harminchárom.

- Értem... - motyogta Daichi, hol Inkora, hol Bakugora nézve.

Így közelebbről nézve tényleg inkább szülő-gyerek módon hasonlítottak. A hajszínük és a szemük formája ugyanaz volt, de a zöld és vörös szivárványhártya között nagy volt az elütés, az idősebb Bakugonak pedig szeplői sem voltak. És ami a legfontosabb: Katsuki mindent egybevéve embernek tűnt, míg a lánya fülei az elfek jellegzetes módján hegyesedtek ki.

- Én már hallom Eijirot - kapta fel a fejét Inko, s egy perc múlva az égen feltűnt egy hatalmas, vörös sárkány, aminek láttán mindenki rémülten felkiáltott. Daichi még sosem látott ilyen magas rangú alakváltót.

A sárkány mintha landolni készült volna, de ez a rengeteg fát tekintve lehetetlen volt. Mi van, ha rájuk száll? Daichi torka összeszorult. Nem akarta egy sárkány által kilapítva végezni, és rémülten zúgolódó társai is hasonló véleményen lehettek.

Ám nem volt mitől tartaniuk. Az alakváltó leszállás közben felvette az emberibb alakját, és mikor földet ért, már egy vörös hajú, vörös szemű, izmos férfi állt előttük. Vörös szárnyait behúzta, és kérdő tekintettel nézett a két Bakugora.

- Miért hívtatok ide? Kora reggel van, tudjátok? Ryoko hála égnek már tud müzlit adni a kicsiknek, így hamar elszabadultam. Mina Libellel maradt, Izuku pedig azt mondta, a küzdőtéren fog várni minket, ahova le tudok szállni. Mi a csuda folyik itt, és kik ezek az emberek? A szaguk alapján déliek.

- Ők Archiából jöttek, és van egy sebesültjük, aki elég nagy aggodalomra ad okot - magyarázta Bakugo. - Démonok mágiáját érezzük rajta mindketten. Ez nem jelent semmi jót, de ha már behozták az erdőbe, megnézzük, Deku tud-e valamit kezdeni vele. Elvégre jól ismeri Fumikaget.

Daichi egyre jobban összezavarodott.

- Tisztást sem kell találnunk az átalakulásodhoz - folytatta Inko. - Ma valahogy elképesztő az erdővel való összhangom.

Intett a kezeivel, mire a fák törzsből odébb hajoltak körülöttük, Daichi, Rikku és a többi déli ember legnagyobb döbbenetére. Most már biztosak lehettek benne. A lány hatalmas mágus.

- Pompás! Midoriya biztos meg fog érte dicsérni! - mosolygott a lányra Eijiro. - Nos akkor... felszállás! A sérültet rendesen tartsátok!

Izuku szemszöge:

A kezét tördelve várta az érkezőket, Akival az oldalán. Idősebb lánya beszámolt neki arról, hogy Inko egy sikeres halálugrással indította a reggelt, Kacchan pedig üvöltve utánaindult, miután magára kapta a köpenyét. Azóta Inko küldött neki egy üzenetet a fákon keresztül, miszerint egy csapat ember délről a segítségét kéri. Van egy sebesültjük, akit démonmágiával sújtottak. Ebben sehol nem volt logika vagy magyarázat.

A démonok Fumikage születésnapján harminckét éve eltűntek a föld színéről. A mágiájuk maradványa abban a rettenetes erőben rejlett, ami végigsöpört az egész világon, egynapos sötétségbe borítva minden országot és tengert. Az egyetlen létező személy, aki élve látta meg azon az egynapos éjszakán a napvilágot, Fumikage volt.

Az akkor újszülött holló alakváltót elnyelte a mágia, és megszületett benne az utolsó démon, Sötét Árny, amit gyermekkorában az irányíthatatlansága miatt tiszta szívből gyűlölt. Mára megtanult együtt élni vele, de a családja lemészárlását sose bocsájtotta meg neki.

Ám ha Sötét Árnyon kívül más démonok is születtek a kihalásuk óta, az semmi jóval nem kecsegtetett. Halványan emlékezett azokra a legendákra, amiket az édesanyja mesélt neki ezekről a borzalmas teremtményekről, amik emberek, elfek, tündérek, alakváltók és egyéb öntudattal rendelkező élőlények millióit ölték meg.

Semmi jóság nem lakozott bennük, csupán más élőlények mágiájának felfalása éltette őket. Hatalmas hősök küzdöttek ellenük, majd szemet vetettek az elfek erdeire, Taniára és Astinesre.

Ezen három ország együttes erővel győzte le a démonok királyát és hatalmas hadseregüket. Izuku apja, Toshinori az első sorban küzdött az erdő két védelmezőjével, Kamuival és Kennel.

Izuku nem akarta, hogy hiábavaló legyen a küzdelmük. Ha a démonok ismét erőre akarnának kapni, csírájában kell elfojtania őket, és azt, ami segített nekik újraszerveződni.

- Hallom őket - jelentette Aki. Ő is hegyezni kezdte a fülét, és meghallotta Eijiro hatalmas szárnyait, ahogy a levegőt hasítva egyre közeledett hozzájuk. A vörös sárkány egy perc múlva feltűnt az égen, árnyékot vetve az egész küzdőtérre, ahol a harcosok szoktak gyakorlatozni a csendesebb napokon.

Mikor földet ért, felkavarta maga körül a havat, kisebb adagot szórva rájuk. Izuku gyorsan leporolta magát, és a következő pillanatban döbbenten látta, hogy vagy negyven ember csusszan le a sárkány hátáról.

Mind a déliek jellegzetes ruházatát viselték, habár kissé nevetségesen festettek, miután vagy húsz ruha lógott rajtuk. Biztosan nem voltak hozzászokva a hideg telekhez.

- Anya!

Inko futott oda hozzá, mögötte egy fekete hajú fiú jött két emberrel, akik egy sebesültnek tűnő személyt cipeltek egy hordágyon.

- Ő az, akin érezni lehet Rin apukájának mágiáját - mutatott Inko a lehunyt szemű férfira.

- Kérem, segítsen rajta - nézett rá esdeklően a fekete hajú fiatal.

- Megteszem amit tudok - bólintott. - Kérlek, kövessetek! - intett a három embernek, akik készségesen a nyomába szegődtek.

Kacchan gyorsan mellé sietett.

- Nem bízom ezekben, így én velük maradok. Eijiro szól Yokotának és pár harcosnak.

- Rendben - bólintott. - Inko, maradj apával, így majd azonnal értesíteni tudlak, ha valami történik. Aki se jöjjön most. Ha ennek vége, majd szeretnék veled beszélni.

- Oké. Gondolom az erdőről, mi? 

- Pontosan - bólintott Izuku, majd a rendelő felé vette az útját.

- Ide fektessétek le - mutatott az egyik ágyra, ahova a két déli készségesen feltette a betegét.

- Menjetek vissza a többiekhez - utasította őket a fekete hajú, barna szemű ifjú. - Én a bátyámmal maradok.

Mikor a két férfi elhagyta a helyiséget, a fiú Izuku felé fordult.

- Tud rajta segíteni? - kérdezte aggódva.

- Amíg nem látom, mi is a probléma, addig nem mondhatok semmit sem biztosra - jelentette ki, és elkezdte lehámozni a férfiról a rádobált lepedőket és takarókat.

Minden egyes réteg lehúzásával egyre inkább erősödött benne az a gonosz, szorító érzés, ami azóta ott motoszkált benne, mióta a déli emberek csoportja bejutott az erdőbe.

Mikor végre minden göncöt leszedett a sebesültről, látta, hogy a jobb karját és az egész felsőtestét szorosan átkötötték gézzel és lelocsolták valamilyen erős szagú parfümmel.

- Azért, hogy elfedje a szagot - magyarázta a fiú, mikor Izuku megdörzsölte az orrát.

- Értem... valami mély sebe van esetleg? - kérdezte.

- Nem, nem egészen. Azt a mi gyógyítóink is el tudták volna látni. Ez valami más.

Izuku gyanakodva fogott egy ollót, óvatosan megemelte a legszélső gézcsíkot a férfi nyaka alatt, és egy gyors, szakszerű mozdulattal levágta róla a fehér pólyát.

A következő pillanatban hátrahőkölt döbbenetében. A szag tényleg borzasztó volt. Mintha hirtelen egy láthatatlan kéz belocsolta volna ecettel az egész rendelőt. Hajime, aki a szomszédos irodában rendezte a gyógyszereket kinyitotta az ajtót és odakiáltott nekik.

- Mit csináltok, Izuku? Tegnap takarítottam, az ég szerelmére!

Morcosan odalépkedett hozzájuk, ám amikor ő is meglátta a fekete hajú embert, térdre esett megrökönyödésében. Összekulcsolta két kezét, és a homlokához emelte őket.

- Az istenek segítsenek rajtunk... - motyogta rémülten.

Izuku pislogás nélkül meredt az ágyon fekvő déli idegenre, és érezte, ahogy végigsöpör rajta egy sötét, baljóslatú erő, ami tovább halad, átsüvítve a fákon, megmérgezve az egész erdőt.

A férfi karja inkább hasonlított elégett fára, mintsem egy emberi végtagra. Az ujjai elaszottak voltak, mintha valami rettenetes kórság söpört volna végig rajtuk. A karja csontsovány és fekete. A bőre csak a válla vonalában kezdte el visszanyerni az eredeti színét. A kulcscsontja körül látszott, hogy a borzalmas feketeség sötét, bőr alatti gyökerekkel halad tovább egyenesen a szíve felé.

És ha eléri azt, az idegen meghal. A fekete hajú fiú könnyezve nézett rá.

- Kérem... segítsen Naon. Nem maradt más reményünk.