Izumi, Aki és Inko a lélegzetüket visszafojtva figyelték az új családtagot. A zöld hajú fiúcska békésen szuszogott az apja karjaiban. Mivel ruhájuk nem volt számára, ideiglenesen Katsuki köpenyébe bugyolálták.

- Nagyon kicsi - nyelt egyet Izumi. - Aki és Inko sem voltak ekkorák...

- Igen, az előretekerés miatt majdnem meg is halt... - mondta remegő hangon Izuku. - Először fel sem sírt...

Katsuki összeszorította a fogait. Még egy ilyen nem történhet.

- Anya, és te hogy vagy? - kérdezte Inko.

- Egész jól - Deku még csak el se mosolyodott. - Miért van bekötve a fél arcod? Aki nem gyógyított meg?

Az említett erre ismét sírni kezdett.

- Bocsánat... - motyogta, miközben a könnyeit törölgette. - Ehhez nem volt elég erőm...

Inko lassan letekerte a fejéről a gézt, és megmutatta Dekunak, mi történt az arcával. A szája jobb sarka és a jobb füle között húzódó heg halvány rózsaszínen elütött a bőre többi részétől. Mikor meglátta, hogy járt a fiatalabb lánya, Izukunak is eleredtek a könnyei.

Reszkető kézzel végighúzta hüvelykujját a forradáson, jobb kezével közben megtartotta Inko fejét.

- Az istenekre... mit tettek veled, kislányom? - suttogta megbicsakló hangon.

- Anya, ne bőgj már - igyekezett megnyugtatni Inko. - A bal oldalamon is keletkezett egy ilyen, és nem bánom. Hallod, nincs semmi baj!

- Azt mondja nincs semmi baj! - nevetett fel sírva Deku. - Inko, az arcod... ez a seb sosem fog eltűnni.

- Az erdőt és titeket próbáltalak védeni, mikor szereztem. Csupán egy jele annak, hogy most nem voltam elég erős. Épp ezért még erősebbé fogok válni. Ez a sebhely csak azt bizonyítja, hogy van miért küzdenem.

- Ahogy nekem is - bólintott nagy komolyan Aki.

- Mindegyikünk keményen harcolt a démon ellen - tette hozzá Izumi. - És mindegyikünk elvesztett miatta valakit. Denki két személyt is.

- Tényleg, ő szinte rögtön kiment, miután gratulált - Dekunak most tűnt fel jobban a dolog.

- A sensei... Yamada nincs többé - suttogta Inko.

Izuku halott sápadt lett.

- Nem - suttogta döbbenten. - Nem...

Kérlelőn a férjére nézett, hátha tőle cáfolatot kap a hírre. Mikor Katsuki lehajtotta a fejét, levegő után kapott.

- Elvesztettünk két embert is... - suttogta, és halkan, rázkódva zokogni kezdett.

Mind a hatan némák maradtak egy darabig. A gyászos csöndet végül az újszülött törte meg. Nyöszörögni kezdett, de hamar átváltott hüppögésre.

Katsuki gyorsan Izuku karjába adta, hogy megnyugodjon. Az elf csitítóan ringatni kezdte, végül ledőlt vele a párnára. A kicsi sírni kezdett, mire Aki összerezzent.

- Nem kell aggódnod, egy újszülöttnél teljesen normális, ha sír. Másként még nem nagyon tud kommunikálni - nyugtatta meg Izuku.

Inko közel hajolt az öccséhez, és az egyik kalimpáló, apró kéz után nyúlt. Amint hozzáért a tenyeréhez, a kisfiú rákulcsolta a markát a mutatóujjára. Inko csodálattól csillogó szemmel figyelte, majd egyszerűen kimondta, amire gondolt:

- Hizari.

- Tessék? - hökkentek meg a körülötte lévők.

- Hizari - ismételte a lány, kicsit hangosabban. - Bakugo Hizari.

Izumi kihagyott egy levegővételt, mikor rájött, Inko miért ezt a nevet választotta. Bólintott, és a húga vállára tette a kezét.

- Támogatom. Hizashi és Hikari nagyrészt azért adták az életüket, hogy biztonságban világra jöhessen. Persze ez a ti döntésetek - nézett komolyan a szüleire.

Katsuki és Izuku összenéztek. Végül egyszerre bólintottak.

- Tetszik az ötlet - mosolyodott el Deku. - Hizari... szép név. És emlékezetes.

Daichi szemszöge:

Úgy érezte, órák óta ül egy helyben. Kirishima Ryoko szégyenteljesen meredt maga elé, az apja vigasztalni próbálta:

- Hidd el, nekem is csak egy hajszálon múlott, hogy nem menekültem el. Csak miután láttam, hogy az a dög mit tett Inkoval...

- Én is láttam! - kesergett a sárkánylány. - Mégsem mertem mozdulni az ablakból, csak néztem, ahogy megküzdötök vele! Annyira féltem, hogy meg se tudtam mozdulni... pedig Inko és... és Yamada-sensei azonnal megindultak.

- Egy tizenhárom évestől nem várható el az a lelki erő, amit te tanúsítottál - mondta színtelen hangon Kaminari. - Más rég visítva elmenekült volna. Inko részéről pedig bolondságnak tartom, hogy olyan közel merészkedett a csatatérhez. Akiról nem is beszélve. Mindketten otthagyhatták volna a fogukat, csupán a düh és a gyász hajtotta őket. Ha engem kérdezel, te cselekedtél a leglogikusabban.

Ryoko erre nem válaszolt, hanem a három volt bérgyilkos felé pillantott. Mint Daichi megtudta, Dabi, Shimura Tenko és Toga Himiko nagyjából tizenöt éve Labraz volt királyának megbízásából megtámadták az elfek erdeit kétszer is. Kevés híján megölték Izumit és Izukut, ám miután Midoriya elvette a mágiájukat, az adósaivá váltak. Most egyenlítették a számlát, hiszen megmentették az ő és a fia életét is. Továbbá a szülést is levezették. Bakugo először meg akarta támadni őket, de fél órányi magyarázás után végre képes volt lenyugodni, és köszönetet mondani nekik.

- Azt hiszem, az adósotok vagyok - fordult Daichi a hármas felé.

- Mégis miért? - nézett rá Toga.

- Végeztetek az apámmal, a bátyámmal és a legjobb harcosukkal. Nem tudom, hogy köszönhetném meg nektek.

- A volt "király" fia vagy? - lepődött meg Shimura. - Ki nem néztem volna belőled! De most, hogy mondod, tényleg hasonlítasz rá.

- Én rángattam bele az erdőt ebbe az egészbe...

- Azt hiszem, ezt már elmondtuk: Ha nem jössz értesíteni minket, akkor egy egész démonsereggel kellett volna szembenéznünk. Úgyhogy elég legyen abból, hogy magadat okolod - dorgálta meg Kirishima. - Miattad nem borult káoszba a világ.

Felállt a székről, amin eddig üldögélt, és belesett a kikiáltott nővérszobába.

- Mi van velük? - kérdezte Dabi. - Még mindig a kalandokat mesélik egymásnak?

- Ahogy nézem, azon rég túl vannak. De kihasználják a kétszemélyes ágyat - Kirishima a harc óta most mosolyodott el először. - Tipikus Bakugok. Amint újra viszontlátják egymást, mind bealszanak.

- Micsoda? - nevetett fel Toga.

- Ösztönként él bennük - magyarázta Kirishima. - Ha valamelyikük nincs biztonságban több napig, akkor egyikük sem képes nyugodtan aludni. Túlaggódik egy kissé a dolgokat, de most meg tudom őket érteni. Ryoko, nekünk is aludnunk kéne. És neked sem ártana - mutatott Daichira.

- Öhm... rendben - hökkent meg a fiú.

Bizonytalanul rámeredt a padlóra, majd megszólalt:

- Ez olyan furcsa...

- Mégis mi?

- Yamada-san mesélte, hogy ti nem töltöttétek vele az egész gyerekkorotokat, de mégis, ugyanazzal az apaszerű törődéssel fordulsz felém, mint ő... - motyogta.

Kirishima tekintete elhomályosodott.

- Ő volt számodra az első, akire képes voltál apaként tekinteni, igaz?

Daichi bólintott.

- Az apám... nem foglalkozott velünk túl sokat.

A sárkány alakváltó odament hozzá, és minden teketória nélkül átölelte.

- S csupán ennyi idő adatott meg nektek... Nagyon sajnálom, hogy nem kaphattál annyit a szeretetéből, mint mi. Pedig láttam, hogy ugyanolyan törődően fordult feléd, mint mindannyiunkhoz már évtizedek óta.

- Könyörgöm... - suttogta Kaminari a könnyeivel küszködve. - Kirishima, kérlek, hagyd abba... nem bírom...

A tenyerébe temette az arcát. Eijiro szomorúan elengedte Daichit. Olyan mértékű megértés és kedvesség sugárzott belőle, amit eddig csak az anyjától kapott.

- Rengeteg mindent vesztettünk, és mindannyiunk hibákat vétett. Ideje, hogy jóvá tegyük őket - mondta, és letörölte a könnyeit.

*

Az elkövetkező egy hét kemény munkával telt. Felmérték a károkat, Midoriya és a Bakugo lányok mágiájával helyreállították a várost. Izumi és ő közösen visszavezették a tengert az eredeti medrébe.

Juro mágiagyűjteményét közös megegyezés alapján véglegesen megsemmisítették. Midoriyában mély nyomokat hagyott az időmágia, írmagját sem akarta látni többé a tiltott varázslatoknak.

Todoroki Shoto időközben összegyűjtötte a sivatagba menekült, még élő hivatalnokokat és tanácsadókat. Eijiro Labrazból egy kisebb politikus csoportot hozott a tenger partjára, és az új köztársaság elkezdett megformálódni, amint szövetséget kötöttek.

Astines és az elfek erdeje egyetlen követelést állított ki Archiával szemben. Feltámasztottak egy démont, innentől kezdve nem maradhattak tétlenek. Ezzel meg is védték az országot a környező birodalmaktól, akik az átmeneti gyengeséget kihasználva szívesen elfoglalták volna a gazdag kikötővárosokat.

Teljes körű fennhatóságot követeltek az ország mindenfajta mágikus tevékenysége felett, amibe az ideiglenes vezetők azonnal bele is egyeztek. Cserébe két hatalmas és erős ország támogatását nyerték el, amire szükségük is volt ahhoz, hogy tiszta lappal egy új korszakot indíthassanak.

A Bakugo család nyolc nap után hazament, és őt, valamint az anyját is elhívták magukkal. Egyikük sem akart többé azon a helyen élni, amit a családjuk másik két tagja a pusztulás szélére sodort, így örömmel fogadták a meghívást.

Shimura, Toga és Dabi szintén velük tartottak.

Midoriya és Bakugo közösen döntöttek úgy, hogy amnesztiát adnak nekik, és elismerik, hogy jóvá tették egykori bűneiket. Ezt persze hivatalossá is kellett tenniük.

Daichi csak akkor ismerte el, hogy ezek az emberek egykor tényleg veszélyesek voltak, amikor Kirishima hátáról leugorva helyből tizenhat elf akart nekik esni.

Bakugo Hizari érkezése is hatalmas hír volt. Az erdő lakói azt sem tudták, hova legyenek örömükben és megrökönyödésükben. Mindenkit sokkolt a csecsemő születésének története. Viszont hála az isteneknek úgy tűnt, hogy a riasztóan apró termete nem fog kárt okozni benne. Elvégre az anyja a kontinens legnagyobb gyógyítója volt.

Ha a halálhírek okozta gyászt, és Bakugo Inko sebhelyeit nem vette figyelembe, Daichi képes volt úgy érezni, hogy most talán végre helyre rázódhat az élete.

*

https://youtu.be/OKAPfhIe8o4

Kedves Shota!

Boldog szülinapot! Na jó, ez csak vicc volt, de azért a biztonság kedvéért kívánok neked. Hátha nem lesz több esélyem rá. És ha már itt tartunk, akkor boldog szerencsehozót! Légyszi, ne mondd el Fuyuminak, hogy még mindig kisbetűvel írom.

Na de, fordítsuk komolyra a szót. Ha ezt olvasod, akkor én valószínűleg már alulról szagolom az ibolyát. Hehe. Nem, bocsánat, de tényleg... amikor arra gondolok, hogy ezt te valamikor el fogod olvasni, mindig elszégyenlem magam, és annyira zavarba jövök, hogy mindent elviccelek.

Remélem ez a levél jó egészségben talál. Ha nem, akkor sürgősen menj el Midoriyához, és kúráltasd ki magad! Ajánlom, hogy vigyázz a bagázsra. Emi, Hiroaki és Teshi számítanak rád, mint mindig.

Hogy is mondjam... halott vagyok. Nekem kampec. És mégis, most olyan, mintha túlvilágról is beszélnék hozzád. Kíváncsi vagyok, létezik-e. Hova kerülne a lelkem? Egy meghatározott helyre? Vagy csak szabaddá válna? Ha az utóbbi történt meg, biztos lehetsz benne, hogy most melletted vagyok, ha már nem is tudlak hátba verni.

Fontos, hogy elmondjam: Nem akarom, hogy sokáig emésszétek magatokat. Elmentem, kész passz. Nem kell sírni utánam. Azt már megtettem én.

Most kérdezheted, mégis miről beszélek. Mivel már nem tudsz miatta lecseszni, elmondom, hogy fiatalabb korunkban folyamatosan voltak kisebb-nagyobb sírógörcseim, és mind a magam iránt érzett sajnálatból fakadt. Szóval ne hisztizz, azon már túl vagyunk.

Köszönetet akarok mondani neked, amiért fiatalkorunk óta igaz barátom voltál, és fél elfként is megtűrtél magad mellett egy nemesi származású idiótát.

Talán tizenhét évesek lehettünk, mikor elhatároztam, hogy érted fogok még erősebbé válni, hogy elismerj és elfogadj végre.

Ám mielőtt elérhettem volna a célomat, megjelent az életünkben Emi. Először láttalak szerelmesnek, és előbb ismertem fel a saját érzéseidet, mint te magad. Még most is nevethetnékem támad, ha rá gondolok.

Féltékeny voltam. Nagyon. Fiatal és bolond emberként nem szerettem Emit, hiszen elcsavarta a fejedet. Ettől egy idő után hatalmas bűntudatom is lett. Utáltam magam, amiért a szerelmetek útjába akartam állni.

Végül aztán a megoldás olyan formában érkezett, amire egyikünk se számított volna. Amikor reggel pofára estem a kosárban, amit Hikari hagyott az ajtó előtt, és lebukfenceztem a lépcsőn; akkor nyert ismét értelmet az életem. Tisztán emlékszem a mai napig, hogy mikor Denki sírni kezdett, én vérző orral feltápászkodtam és odaugrottam a kosárhoz. Ahogyan megláttam és elolvastam a levelet, amit mellé tettek, elhatároztam, hogy fel fogom nevelni. Akkor még csak nem is sejtettem, hogy abból az egy gyerekből végül huszonkettő lesz.

Ők adtak nekem reményt és erőt, amikor már minden veszni látszott számomra. Miattuk voltam képes túltenni magam a féltékenységemen és az önsajnálaton. Rájöttem, hogy amíg te boldog vagy, addig én is az leszek.

Egyik legjobb barátomként szeretem Emit. A gyerekeidből csodálatos elfek - bocsánat, csak háromnegyed részt elfek - cseperedtek. Előre látom, hogy büszkévé fognak tenni titeket, ahogy engem Denki és a többi tanítvány. Mit tanítvány! Mindegyiküket gyermekeimként szeretem.

Elég terjengőssé váltam azt hiszem, szóval igyekszem rövidre fogni a rizsámat.

Köszönöm, hogy a barátod lehettem, és megszínesítetted a mindennapjaimat. Remélem én sem voltam túl unalmas számodra amíg éltem.

Ó, kérlek... csak egyszer had mondjam ki, még ha csak írásban is! Szeretlek Shota, mindennél jobban. És így utólag kívánom hogy ess pofára legalább egyszer, amiért valahányszor megpróbáltál összehozni valami nemesi leányzóval! Azok a meglepetés randik fájtak ám a lelkemnek.

Több mondanivalóm azt hiszem nincs. Élj továbbra is boldog, teljes életet, és soha többet ne adj cukrot Teshinek. A legutóbbi ünnepkor úgy bepörgött, hogy majdnem kiszúrta a szememet és egy vázát is összetört.

Szeretlek és szeretni is foglak:

Yamada Hizashi

Amikor Inko átnyújtotta neki a borítékot, azt hitte, hogy egy közönséges végrendelet, esetleg egy rövid búcsülevél. Hizashi az utolsó perceiben kiáltotta oda Inkonak, hogy az ágya deszkái között keresse a levelet, majd adja oda neki.

Hiába kérte meg rá írásban, Shota nem tudta visszatartani a zokogást. Könnyei a fekete tintával írt papírra potyogtak, itt-ott elmaszatolva a szöveget.

Fogalma sem volt róla, még csak nem is sejtette. Yamada tényleg a legkiválóbb titoktartó volt. Igazat nyert a mondása: Azoknak fáj a legjobban, akik a leginkább rejtegetik.

Hizashi pedig csak egy levelet hagyott hátra. Az érzelmeit, a fájdalmát magával vitte a sírba. És Shotának már esélye sem volt megérteni és segíteni. Már csak elfogadni tudta, és megbékélni vele.