– Bakugo. Tokoyami. Nyírjuk ki ezt a mocskot.

Egyiküknek sem kellett kétszer mondani. Katsuki kezei szikrázva felrobbantak, és a detonációt a démon felé irányította. Az ki sem tért a támadás elől. A lyukak, amiket Katsuki okozott neki, pár másodperc alatt összeforrtak.

– Szóval erre nem hatnak az egyszerű támadások, mi? – sziszegte.

– Fedezzetek, és ne álljatok az utamba! – dörrent rájuk Sötét Árny. – Én vagyok az egyedüli, aki érdemi sebzést tud bevinni neki!

– Attól még mi is próbálkozni fogunk! – kiáltotta Eijiro, és a kardját előreszegezve támadott.

A démon gyors volt, és Sötét Árnyra koncentrált a leginkább. Ő is tisztában volt a fenyegetettségi szintekkel. Eijiro és Katsuki bőszen támadás alá vették, a figyelmét nem hagyták egyfelé irányulni.

– Pusztuljatok az útból! – ordította a szörny, ahogy két új, pengeéles kart növesztett. Katsukinak a lábát érte a vágás, alig tudott kitérni annyira, hogy ne veszítse el a végtagjait térdtől lefelé. Eijirot természetesen meg sem sebezte a lény, viszont tisztességesen a falhoz vágta.

Sötét Árny már egyáltalán nem hasonlított arra az idegesítő, őrült kis démonra, akit ismertek. Egy vörös szemű, hatalmas bestia állt a helyén. Fumikage már harcolni sem tudott. Minden mágiáját neki adta.

– Eijiro! – kiáltotta Katsuki, mire a sárkány odaugrott hozzá.

– Ez szívás – nézett a lábán esett vágásra. – Tudsz járni?

– Alig. Dolgozzunk össze!

– Ahogy mindig – vigyorodott el élete legjobb barátja. – Mindenképp megmentjük Midoriyát!

– Ez nem is kérdés!

Eijiro a hátára vette, és a magasba emelkedett. Katsuki és ő elpusztíthatatlan párost alkottak. Míg Eijiro kivédte a démon újabb támadásait, addig Katsuki erőteljes fényt generált, elvakítva őt. Mikor a képébe robbantott, Sötét Árny előnyt kapott, így jó pár sebzést be tudott vinni neki.

A harc erejétől a mennyezet megrogyott, és félő volt, hogy a fejükre omlik.

– Eijiro, változz át! – kiáltotta Katuski. – Menj Fumikage és Sötét Árny fölé, aztán változz át!

– De akkor ránk fog omlani az összes felső szint!

– Épp ez a cél...!

Eijiro megértette, és Tokoyami fölé repült.

– Sötét Árny, készülj! – kiáltotta, majd felvette a sárkány alakját.

Óriási, vörös termete számára a terem hamar szűkössé vált. A plafon megremegett, és elképesztő robaj kíséretében összeroppant. A sziklatömbök mint a nyári zápor, úgy hullottak rájuk.

Eijiro kitárta szárnyait, és Fumikagét megragadva felrepült. Sötét Árny gyorsan felkapaszkodott a hátára, magával rántva kimerült társát is. Katsuki a körmeit is belevájta Ei hátába, akkora erővel kapaszkodott. A sárkány kiröppent az összeomló épület alól, felemelkedett jó pár métert, majd a legközelebbi tornyot is rádöntötte a palotára.

Hatalmas dörejjel dőlt össze a fő szárny, tekintélyes méretű felhőt kavarva. Mikor a porköd valamennyire leülepedett, megpillantották a kastély összezúzott maradványait.

– Szerintetek... szerintetek meghalt? – lihegte Fumikage.

Egy betört falú folyosóról Inko és Hizashi ugrottak le a hulladékra.

– Mi a francot műveltek?! –ordított fel hozzájuk legfiatalabb lánya.

Yamada botladozva megindult a kőtömbökön. Egyszer csak elesett, ugyanis a halom megmozdult. Riadtan próbált visszaugrani, de a sziklák lavinaként indultak meg felé.

– NE! – kiáltotta Inko, és Demissa kardját pajzsként próbálva használni a tanáruk elé ugrott.

Katsuki szeme láttára mindkettejüket maguk alá temették a kövek. A démon mint valami sötét felhő, úgy nőtt,és emelkedett ki a törmelék alól.

– Itt van Demissa szent kardja – hörögte földöntúli, mély hangon.

Karmaival egy hanyag intéssel odébb röptette a köveket, és kihalászta alóluk Inkot, aki még mindig a fegyvert szorongatta. A lány derekából ömlött a vér, a fején nyílt seb tátongott. Arca jobb oldala a füléig felszakadt.

– Ez a te kölyköd – mutatta Inkot Katsuki felé. Akkorára nőtt, hogy a szemei egy magasságba kerültek Eijiroéval, aki jóval az épületek fölött volt. – Érzem a mágiáján.

Katsuki reszketve meredt Inkora, aki semmi életjelet nem mutatott. Ernyedten lógott a szörnyeteg karmai között, aki gonosz vigyorra húzta a száját.

– Micsoda családi összejövetel... Harada egy egész csapatot akart értetek küldeni az erdőbe, erre mind idejöttök önként és dalolva...

– NEEEEEM!

Katsuki legnagyobb megrökönyödésére Akit pillantotta meg. A lánya a démon felé suhant, és a kardhoz csapódott. Nem vonzotta a fegyvert magához, hanem önmagát kényszerítette arra, hogy a fegyverhez jusson. Amint megérezte, hogy az ikrével történt valami, ennyi idő alatt ideért... Egyik kezével Izumi, a másikkal pedig Daichi csuklóját markolta. A két fiút félúton elengedte, akik így Eijiro hátán landoltak, és azonnal akcióba lendültek.

– Nem, nem, nem, nem, nem! – ordította Izumi, ahogy a legifjabb Haradával a sárkány fejéhez rohantak.

Poros arcát könnyek mosták, és a kezét kinyújtva szó szerint megemelte a tenger vizét. Az vagy harminc méteres magasságba emelkedett, otthagyva a medrét. A levegőben aztán tűhegyes lándzsákká formálódott, amik azon nyomban jéggé fagytak. A lebegő kardsereg a démon felé suhant, egyesével beleállva a szörnyetegbe, miközben újabb szilánkokat növesztettek.

– Megöllek! – üvöltötte Izumi.

A démon dühödten vergődött, de a benne lévő folyamatosan változó víz nem hagyott neki mozgási lehetőséget. Aki kicsavarta Inko kezéből Demissa kardját, és a húgát kiszabadítva Eijiro felé hajította a fegyvert.

Katsuki elkapta a kardot, amitől rögtön hátra is esett, de Aki így is oda tudott hozzá vonzódni.

– Köszi! – kiáltotta, és Inkot lefektetve Eijiro hátára ismét megragadta a kardot.

A démon felordított, ahogy a pengét a testébe hajította. A karja mozgatásával irányította a kardot, ami így belevágott a pokolfajzat egyik végtagjába.

Sötét Árny szárnyakat növesztett, elnyelte Fumikaget és a sárkányról elrugaszkodva támadott. Aki ráugrott a hátára, a kard túlvilági kongással csapódott bele a tenyerébe.

Katsuki a köpenyével elszorította Inko derekán a vérzést, és miután biztonságba helyezte a lányát ő is ugrott. A tenyerét a föld felé irányítva robbantott, és a démon felé suhant. A rém szemét támadta, amíg Aki és Sötét Árny a halál lovasát idézve a testét ostromolták. Izumi jégkristályai újra és újra alakot váltottak, ezáltal nehezítve a regenerálódását.

Ebben a pillanatban villámok százai sújtottak le, és égett szagot eredményezve lukakat égettek a démon fekete masszaként örvénylő testén.

– Mi a...! – bődült el a szörnyeteg. –  A villámok nem tesznek kárt bennem!

Katsuki a szeme sarkából látott egy mellette elsuhanó ragyogó pontot. Lefelé robbantott, és a démon feje fölé emelkedve megpillantotta Denkit. A szája pedig tátva maradt a csodálkozástól.

A szőke férfi repült. Szó szerint repült. Nem úgy, ahogy ő és Aki, hanem a mágiáját tisztán használva. A szemei aranysárgán ragyogtak, körülötte szikrázott és fénylett a levegő. Az égen a felhők minden karmozdulatát követték, a villámok egy-egy pöccintésére csaptak le.

– Mindenért megfizetsz! – a hangja volt az utolsó, ami biztosította Katsukiban a gyanút: Denki az istenek erejét használta.

– Isteni ivadék! – bömbölte a démon, és felé csapott, de Sötét Árny és Aki már vágták is le a karját. Izumi jege végleg csapdába zárta, Katsuki hallotta a fia üvöltését, ahogy majd beleroppant az erőfeszítésbe. Tudta, eljött az idő megadni a kegyelemdöfést. Most, vagy soha.

A démon szemébe robbantott, majd fellökte magát. Egyenesen Eijiro hátán landolt, aki egy sárkányhoz méltó üvöltéssel mélyesztette bele tűhegyes fogait a rémség fejébe. Izumi jege egy csapásra vízzé alakult, kiváló közeget biztosítva Denki erejének. Az apróbb villámok szórása abbamaradt, és a szőke hajú mágus nem a felhőkből, hanem magából lőtte ki az elektromos erőt. A brutális erejű mágia telibe talált. A vizet felhasználva végigszáguldott a démon egész testén. Aki felemelte a kardot, és oda hajította, ahol a rettenet szívét sejtette. A kard célba talált és begyűjtötte az elektromos energiát, majd felerősítve egy pontba vezette azt.

A démon felsikoltott, hörögve összeroskadt, majd egy rándulással kiszenvedett.

https://youtu.be/vVTP0DOL_2Q

Denki szemszöge:

A térségre mélységes, erős csönd zuhant. Kirishima a levegőt hasítva repült egy kört a hulla körül, mikor az szép lassan elkezdett porrá válni, akárcsak a társa az erdőben. A szél hamuként szórta szét a maradványait. Kirishima ereszkedni kezdett.

Daichi erősen tartotta Inkot, mikor földet értek. A lány nővére amint leugrott Sötét Árnyról, odarohant hozzá, hogy elkezdje gyógyítani. Katsuki és Izumi a törmeléken átgázolva kutatni kezdtek Yamada után.

Ő a levegőben maradt, és elkezdte szétoszlatni a felhőket. Hirtelen viszont elvesztette az irányítást, és az ég magától kezdett el megtisztulni. Egy furcsa, idegen mágia lépett be a hatókörébe, majd a következő pillanatban egy alak ereszkedett le elé.

Aranyszőke haja lágyan hullámzott a szélben, a szeme ugyanolyan sárga volt, mint az övé. Az orruk formája hasonlított, még az a mosoly is a sajátja volt, ami kiült az arcára.

A két lebegő alak farkasszemet nézett egymással ragyogó kék égen.  Denki kihúzta magát, és rendületlenül belefúrta tekintetét a nagyapja szemébe. Mindkettejük körül szikrázott a levegő, de ők mozdulatlanok maradtak. Végül a viharok és villámok teljhatalmú ura szólalt meg:

– Most már értem, hogy miért áldozta fel magát a fiam – mondta halkan, és a szemében szomorúság csillant. – Büszke vagyok rád, Denki. Remélem, a dédunokáimat is ilyen remek emberré fogod nevelni.

Mosolygott, mikor megérkezett, és mosolygott akkor is, mikor elrepült. Denki kissé nyitott szájjal figyelte, ahogy az isten eltűnik a láthatáron. Nem akarta követni. Nem is lett volna értelme. Neki nem volt mondanivalója. Lassan leereszkedett a talajra.

Bakugo odasietett hozzá, és csendben megállt előtte. Némán néztek egymásra, majd Katsuki bólintott.

– Keressük meg a senseit. Inko túlélte, őt is meg kell mentenünk.

Aki a karjában tartotta a húgát, úgy zokogott. Inko derekát és arcát hiába gyógyította meg, sötét forradások maradtak a sebek helyén. Katsuki megrázta a fejét, és Denki látta, ahogy letörli a könnyeit. A lánya soha többé nem lesz olyan, mint volt.

Izumi hangja robbant a levegőbe:

– Megtaláltam! Gyertek gyorsan!

Denki, Tokoyami és Katsuki együtt rohantak oda, ahol Izumi állt, majd esett térdre.

Denki megtorpant, mikor meglátta a tanárát. Yamada Hizashi félig nyitott, smaragdzöld szemei az ég felé meredtek, de már nem néztek sehova. A sziklatömbök teljesen összeroncsolták a lábait, a köveken ütemesen csorgott végig sötétvörös vére. Arcán egy nyugodt, békés félmosoly játszott. Képes volt arra, hogy rámosolyogjon a végzetére.

Denki fogai összekoccantak. A démon mindent tönkretett. Elvette tőle az anyját, most pedig azt az embert is, aki felnevelte. Aki apja helyett apja volt. Akit mindenével tisztelt, becsült és szertett. Akinek mindent köszönhetett.

Négykézlábra esett, és felordított fájdalmában. A látását elhomályosították a könnyei, már gondolkodni sem bírt. Sírása összeolvadt Aki, Katsuki, Izumi és Fumikage zokogásával.

A világba kiáltotta minden fájdalmát, és rég túl volt azon, hogy érdekelje, ki hallja meg és ki nem. Már semmi sem számított.

Jó negyed órával később Inko felnyögött, szőke szempillái megrebbentek.

– Aki... – motyogta lehunyt szemekkel.

– I-Igen...?

– Először is: Hagyd abba a kibaszott bőgést. Másodszor: Anya nincs a kastélyban.