– Apaaa! Apa, nézd!

A kezét felemelve bemutatta a kis szikrákat, amik ide-oda pattogtak a tenyerén.

– Nahát, Denki, ez csodálatos! 

Hizashi lelkesen felkapta, és megpörgette a levegőben. Denki nevetett, hiszen most fedezte fel a mágiáját.

– Szerinted ez a titokzatos anyukám ereje? – kérdezte, ahogy tovább pattogtatta a kezeit. Többre egyenlőre nem volt képes.

– Egészen biztos vagyok benne – mosolygott Yamada, és leült vele a dolgozószobája asztalához.

– Akkor már nem csak a nevemet, de a mágiámat is tőle kaptam! Egy nap biztos meg fogom találni, hiszen egy csomó dolgot adott nekem.

Hizashi szomorkásan megsimogatta a négy éves fiúcska fejét.

– Szívemből kívánom, hogy egy nap találkozzatok, és az édesanyád lehessen, ahogy azt a levélben is kívánta.

– Amit mellém tett le az ajtóhoz?

– Igen.

– Azt írta, meghaltam volna, ha elmondja annak a rossz embernek, akinek dolgoznia kell, hogy a gyereke vagyok.

– Igen, éppen ezért feláldozta a saját biztonságát azért, hogy téged megmenekítsen. Ez azt jelenti, hogy hiába vált meg tőled, akkor is szeret.

Denki arcán végigfolytak a könnyek, ahogy a legmagasabb torony zászlórúdjába kapaszkodva letekintett a ragyogó épületre, amit Katsuki és Inko ereje egyre hevesebben rombolt.

– Akkor is szeretett... – motyogta. – Értem szenvedett tizennyolc évig...

Izumi a távolban Akival és Daichival együtt egyre távolabb terelték a vizet, amit bevezettek a városba. A hirtelen kialakított békés folyón hajók tömkelege úszott, amire felsegítették azokat, akikben nem akartak kárt okozni. Mikor a kikötőkből szerzett gályák alig öt mérföldre végre megfeneklettek, Denki lenézett a mélybe. Itt volt az az ember, aki miatt mindez megtörtént. Aki miatt el kellett veszítenie az édesanyját.

– MIND MEGFIZETTEK!

A karjai belefájdultak az erőfeszítésbe. Feltámadt a szél, felborzolta a tenger vizét, a port és a homokot kavargó füstköddé változtatta. A pálmafák és a szabályosra vágott kis bokrok levelei táncba kezdtek.

Az égen vészjósló, éjsötét felhők gyűltek. Pillanatok alatt esti félhomály borult a tájra, a mennydörgések halálos erejükkel csatát vívtak a fellegekben.

Todoroki óta nem kavart ilyen kaliberű vihart. És azóta erősebbé, koncentráltabbá vált. A gyerekeire gondolt, Kyokára, és az édesanyjára.

Bár ő nem látta, a szeme aranysárgán ragyogni kezdett. Még Labraz volt királya sem tudta belőle kihozni azt, amit most a gyász. Életében először tört ki belőle az isten, aki benne élt.

Tokoyami szemszöge:

Az egyik fáklya hirtelen meggyulladt. Sötét Árny elejtette a karmai között lógó hullát, és fajtársára meredt, aki maga előtt lebegtette a fényt adó fadarabot.

– Nocsak, micsoda megtiszteltetés – susogta a démon.

Fumikage riadtan nézett körbe.

– Hol van Izuku?!

– Ó, Juro gondoskodik róla, ne félj.

Sötét Árny az ajtó felé suhant, de a másik egy pillanat alatt megháromszorozta a méretét, hogy az útját állja.

– Nem mentek innen sehova. Alig vártam erre. Az Egynapos Éjszaka egyetlen túlélője. Akiben az utolsó démon él...

– És utolsó is maradok ezen a földön! – süvöltötte Sötét Árny, majd ő is megnőtt. A szemei vörösen izzottak, akárcsak az ellenségéé.

– Ezt itt és most eldöntjük – válaszolt a démon, és csettintett egyet. Minden fegyver és ember eltűnt a teremből. A fáklya a plafonra emelkedett, és onnét világított.

– Hát akkor készülj! Mert kitépem a...

Sötét Árny félbeszakadt, ahogy a falat átszakítva két vörös köpenyes alak bukfencezett be a terembe. A betört lyukon beáradt a nap fénye, habár gyanúsan halvány volt. Az égen felhők gyülekeztek. Tehát Denki is itt volt.

Mindkét alak rögtön felugrott a padlóról. Fumikage a szája elé kapta a kezét döbbenetében és megkönnyebbülésében.

– Katsuki! Katsuki, te... te élsz! – kiáltotta a könnyeivel küszködve.

– Persze hogy élek, mégis mit képzeltél, hogy hagyom magam kivégeztetni a labirintusban?! – dörrent rá a szőke.

Az, hogy a szokásos modorát hozta, csak még inkább azt sugallta, hogy minden rendben van vele.

– Tehát ez lenne a démon – pillantott a szörnyeteg felé. – Egy pillanat. Hol van Deku?

– Úgy volt, hogy megszökünk, de aztán elkaptak minket itt, őt pedig Juro magával vitte! És Bakugo...

Katsuki elsápadt, ahogy ránézett.

– Ő is azt hiszi, hogy meghaltam? – kérdezte.

– Mind azt hittük, hogy meghaltál, az ég szerelmére! Ami fontosabb, hogy lehet rájöttek, hogyan kényszerítsék rá az elvetélésre!

– MI A KURVA ÉLET?!!

Katsuki a haját tépte dühében és rémületében.

– Merre mentek?! Válaszolj! – ordított rá a démonra.

– Ha meg is mondanám, akkor sem engednélek át hozzá – ciccentett megvetően a megszólított.

Katsuki állkapcsa kimerevedett, és tátott szájjal, guvadó szemekkel meredt az előtte álló szörnyre. Fumikage látta, hogy most vesztette el a maradék eszét is.

– Szóval csak meg kell ölnünk téged, aztán mehetünk is tovább, nem igaz? – kérdezte Eijiro, és levette vörös köpenyét.

– Nekivetkőzöl a harcnak? – vonta fel a szemöldökét a démon.

– Ugyan, dehogy. Viszont tudod, a feleségem kinyírna, ha a gyerekek mellett még arra is időt kéne fordítania, hogy újra megvarrja a kedvenc köpenyem – mondta Ei nyugodt hangnemben, ahogy odébb hajította a ruhadarabot, és elővonta kétkezes pallosát. A szárnyait ösztönösen kitárta és előreszegezte, jelezve, hogy készen áll a harcra.

– Te vagy a sárkány, akit Harada a kölykeivel együtt ide akar hozatni – hörögte a démon. – Megtiszteltetés lesz, hogy én adhatlak át neki.

Eijiro viszont csak az első mondatot hallotta. Pupillája összeszűkült, tűhegyes fogai csikorogtak, ahogy Bakugo mellé lépett.

– A gyerekeimre gondolni se merj, te alávaló szemét – morogta. A hangja mélyebbé és ércessé vált.

A testén végigfutottak gyémántkeménységű pikkelyei. Magára öltötte a legfelsőbb védelmét.

– Bakugo. Tokoyami. Nyírjuk ki ezt a mocskot.

Izuku szemszöge:

Miért kell neki ájulás után mindig arra kelnie, hogy egész testében rázkódik össze-vissza?!

– Hé... mi a... – motyogta kábán, és felemelte a fejét.

Homokos utat látott, és az előtte elterülő végtelen, gyér síkságot. Egy fekete lovon ült, a nyereg legelején, ami roppant kényelmetlen volt számára.

– Hol vagyunk?! – sikoltott fel, és megpróbált hátra fordulni.

Csak egy pillanatig látta a távolodó várost, ami fölött villámló felhők gyülekeztek. A tenger sötéten és vadul hullámzott a hátuk mögött, a szárazföld kellős közepén hajók álltak egymás hegyén-hátán. Valaki megragadta a fejét, és előrefordította.

– Ne ficánkolj már, mert nem bírunk tőled haladni!

Harada Nao idegesen lökött egyet rajta.

– Mi... mi történt?!

– A kis barátaid támadás alá vették a palotát, az történt! Itt van a robbantós fazon egyik kölyke, de nem tudtam, hogy képes olyan erejű színes tüzet generálni! Ez valami titkos képesség lehet!

– Színes tűz?

– Igen, színes, esküszöm, mintha egy égő szivárvány rombolta volna porig a menekülőutak többségét!

– Alig tudtunk kijutni – értett egyet Juro, ahogy melléjük ügetett. – Harada-sama, Nao, gyorsabban kéne haladnunk, ha nem akarjuk, hogy minket is elérjen a vihar.

Izuku megfeszítette a karjait. A kötél, ami hátrafogta mindkét kezét, nem engedett. Viszont nem hagyta magát megállítani. Tőle alig egy karnyújtásnyira voltak a lányai, és a viharfelhőkből ítélve Denki is. Ahonnét alig egy órája szökni akart, most a legfőbb céljává vált. Ha Aki és Inko megsérülnek... Izuminak is ott kellett lennie. Bátyjukként biztosan nem engedte volna el egyedül a lányokat.

Maga elé húzta a térdeit, és egy jól irányzott ugrással álló helyzetbe lökte magát. Hátrakötött kézzel nem volt olyan erős az egyensúlyérzéke, de ettől függetlenül sikeresen állba rúgta a mögötte ülő Naot a sarkával. A férfi felordított és az arcához kapott. A lova elszabadult, Izuku pedig egy ügyes szaltóval levetette magát az állatról. A perdület közben a kezeit előre vette, hogy biztonságosabban érkezzen.

Harada Kazu és Juro lovai élesen felnyerítettek. A két férfi erőszakosan megállította, majd megfordította őket, hogy Izuku után vethessék magukat, aki rohanni kezdett a kastély felé.

Tudta, hogy nem fog messzire jutni, de lendületet kellett vennie a közelharchoz. A remény, hogy újra láthatja a gyerekeit, erőt adott neki annak ellenére, hogy se mágiája, se szabad mozgása nem volt.

Juro kivágott elé, mire ő leugrott az útról, és a derékig érő száraz fűtengerben folytatta útját.

Az idősebb Harada mellé vágtatott, és a lóról leugorva a földre lökte. Az arcát és a karját felsebezték a kavicsok, mikor hanyatt fordult, hogy a fekete hajú férfi felé rúgjon. Az kivédte a támadást, és olyan erősen vágta fejbe, hogy csillagokat látott a fájdalomtól.

A karjait a feje fölé lökték, s mire feleszmélt, Harada a kötelei közé, a földbe ékelte a kardját. Bármennyire ráncigálta, a fém nem eresztett. A helyzet szöge miatt még csak elvágni sem tudta a szoros zsinegeket.

– Megvan! – kiáltotta Harada.

Juro és Nao mellé rohantak, a lovak pár méterrel odébb toporogtak.

– Szép mozdulat volt, apám!

– Miért kell neked mindig meglógnod előlünk? – sopánkodott Juro. – Mit tegyünk vele? Ez tarthatatlan.

– Ebben igazad van – bólintott Kazu. – Ha így folytatjuk, a végén tényleg megszökik, és lőttek mindennek. Kell a kard birtokosának ereje, és amíg a démon nem intézi el a palotában a támadókat, nem is térhetünk vissza.

– Nem tudjuk elvégezni itt? – kérdezte Nao. – Végtére is tehetetlen, és sehol egy lélek. Mindenki a városban van, a démon pedig egyszerűen fel tudja tartani őket.

– Nem hülyeség... Juro, képes vagy rá ebben a környezetben is?

– Ha bárki támad, ne engedjétek őket a közelünkbe. Ezen kívül sikerülni fog – bólintott a vörös.

– Mi... Mit akartok? – hebegte egyre riadtabban Izuku. Kezdte megbánni, hogy megpróbált megmenekülni.

Juro lekapta az oldalán lógó kis zsákot, és mágiakristályokat szedett elő belőle. Egytől egyig lilák voltak, tehát...

– Időmágus vagy? – kérdezte Izuku, de szinte rögtön válaszolt is magának. – Nem, az nem lehet, hiszen több száz éve nincs olyan, aki képes lenne irányítani azt a mágiaágat.

– Korántsem vagyok elemi mágus – rázta a fejét Juro. – Idézéssel foglalkozom. A tehetségem miatt bármilyen fajta átkot, pecsétét, bűbájt és egyszerű ráolvasást képes vagyok létrehozni. Az időmágia pedig a specialitásom.

– De hisz az tiltott idézés! A Globálisan Elismert Mágusok Szövetsége betiltotta a démonok kihalása előtt százhetven évvel!

– Tájékozott vagy – nevetett fel Juro, majd elmormogott pár évszázadok óta nem hallott szót.

A kristályok felragyogtak, és kis csoportot alkotva eltávolodtak Juro kezétől. Egy szabályos, lebegő kör alakját vették fel, amin belül kusza, ragyogó madzagok szaladtak egyik kőtől a másikig.

– Miért csinálod ezt? – kérdezte Izuku keservesen.

– Soha nem ismertek el, hiába tanultam meg minden egyes rohadt ráolvasást, amit a könyvtárunkban találtam! – csattant fel a férfi. Zöld szemében csalódás és düh lángolt. – Ne merészelj hibáztatni azért, mert megpróbáltam előretekerni a saját időmet, hogy képzettebbé váljak! Hogy a szüleim ne mindig csak a nővéremmel legyenek hajlandók foglalkozni! Hát előretekertem az időt... és jobbá váltam! Annyira, hogy mindannyiukat legyőztem!

– Ettől függetlenül nem kell ezt tenned! – kérlelte Izuku. – Kérlek, beszéljük meg kulturált keretek között, és hagyjuk ezt az egészet a fenébe... Másként is szerezhetsz elismerést!

Juro felsóhajtott, és bánatosan nézett rá.

– Hercegnő... nekem mindenemet elvette a varázslat. Húsz évet tekertem előre. Harminckilenc éves vagyok annak ellenére, hogy csak tizenkilenc éve születtem. Nekem már csak a kutatás maradt és az, hogy minél több varázslatot gyűjtsek össze, amit egy nap majd átnyújthatok valakinek. Te pedig tökéletes kísérleti alanya leszel az előretekerés varázslatának. Várandóson még úgysem próbáltam ki.

Azzal intett a kezével, és bonyolult mintákat rajzolt a fonalakkal. Ide-oda húzta őket, miközben érthetetlen nyelven motyogott. Izuku testébe hirtelen éles fájdalom nyilallt. Mintha tűvel szurkálták volna végig minden porcikáját. Ijedten felkiáltott.

– Ja igen, elfelejtettem szólni, hogy mocskosul fájni fog – tartott szünetet Juro. – Viszont egy évet sem fogsz kapni. Én túléltem a hússzorosát is.

– Hagyd abba... kérlek...

– Sajnálatot akarsz tőlem kapni, vagy mi? Te is nagyon jól tudod, hogy nem fogok leállni. De hogy ne érezd magad olyan szarul... Bocsánat.

Izuku döbbenten meredt Jurora, aki minden sajnálat nélkül tovább folytatta amit elkezdett. A következő fájdalomhullám erősebb volt. A kíntól felsikoltott és könnyezni kezdett.

– Könyörgök, hagyd abba – kérlelte a mágust, de szavai süket fülekre találtak.

Tehetetlenül hevert a semmi közepén, ahol senki se hallotta, senki se segített neki. Hangosan zokogott, mozdulni is alig bírt. A karjait próbálta úgy csavarni, hogy a kötelet el tudja vágni, s már ez az apró dolog is akkora szenvedéssel járt hogy azt hitte, beleőrül.

A fogait összeszorította, próbált koncentrálni, próbálta nem elveszíteni az eszméletét. Egyszerre akart menekülni és támadni, eltűnni és gyilkolni. Érezte, hogy a sebei rohamosan begyógyulnak vagy elhegesednek, a haja és a hasa pedig nőni kezdett. A saját, de legfőképpen a gyermeke élete forgott kockán.

– Még öt percet bírj ki – szólt Juro. – Felgyorsítottam a dolgot, habár így rád is veszélyes lesz egy kicsit...

Izukunak a hangja is elakadt a fájdalomtól. Már csak a tudatát próbálta megőrizni. Összeszorította a szemét, hevesen lélegzett, a fülében hirtelen tompa kiáltások csendültek, és karistolás hangját hallotta.

Kezdte elveszíteni a maradék erejét is. Katsukira gondolt, és arra, hogy talán újra találkozhat vele... erre a szája sarka remegve felfelé görbült. Ha el is veszít mindent, Kacchant majd újra láthatja... nem is olyan borzalmas ez így... hirtelen még a fájdalom is szűnni kezdett.

A zihálása csillapodott, már nem tombolt benne az élni akarás. Úgy érezte, hogy a legkisebb mozdulatot sem tudja elvégezni. A karjai hirtelen szabadok lettek, de meg se próbálta megemelni őket.

Itt már biztonságban van, igaz? Már senki sem bánthatja. Senki sem tehet benne kárt. Ő megpróbálta. És sajnálja. Izumi, Aki, Inko... csak süllyedt a sötétség biztonságot adó közegében egyre mélyebbre és mélyebbre, miközben a nevek egyre csak ismétlődtek a fejében.

– Izumi... Aki... Inko – motyogta. Ki akarta mondani. A torka kapart a beszédtől, de attól még... álljon meg a menet. Kapar a torka, tehát érez. Ha pedig érez, akkor nem halt meg. A biztonság kedvéért újra próbálkozott.

– I-Izumi... Aki, Inko...

Igen, rettentően kapar a torka. A csuklóját pedig rángatja valaki. Hangok... hangokat is hall. De milyen hangokat?

– A rohadt életbe, nem tudsz gyorsabban dolgozni?!

– Várjál már egy kicsit! Jelenleg ez az elsődleges feladat, hogy ezektől a szaroktól megszabadítsuk!

Izuku szemei kipattantak. A fény először elvakította, lassan szokott hozzá. Könnyezve körbepislogott.

Ágyban feküdt, egy számára ismeretlen szobában. A falak fehérre voltak meszelve, a bútorzatot az ágyon kívül egy asztal alkotta, körülötte pár székkel. Mellette egy kis éjjeliszekrény állt, a legkülönfélébb gyógyszerekkel megpakolva.

A veszekedő hangok forrása pedig Dabi és Toga voltak. A fekete hajú férfi az ágyon ült, és a kezében tartott törött nyílheggyel próbálta leszedni róla a mágiablokkoló bilincset. Toga egy vizes kendőt lóbálva kiabált vele.

– Tökmindegy, akkor is útban vagy!

– Amint leszedtem a másikat is, eltakarodok innét, és el tudod majd látni a karjait is! A szervezete nyolc hónapnyi mágiamentességnek élte meg az elmúlt egy hetet! Egy perc is súlyos veszteség!

Toga durcásan ledobta magát az ágy végébe, és Izukura nézett. Elejtette a kendőt, mikor meglátta, hogy az elf magánál van.

– Izuku! – sikkantott fel.

Dabi felkapta a fejét és megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Végre... kezdtük azt hinni, hogy kómába estél – morogta, és letette a hegyes fémet.

Egy pohárban vizet nyújtott Izuku felé, aki remegve felé nyúlt. Nehézkesen, de ivott pár kortyot, majd visszaadta a poharat Dabinak.

– M-Mi mi történt? – dadogta kábán.

– Három ember kirángatott téged a palotából, és a Wellei puszta kellős közepén tiltott időmágiát használtak rajtad. Várandós voltál mikor a gyógyszertárunkban találkoztunk, igaz? – kérdezte aggódva Toga. – A pocakod eléggé megnőtt az előretekerés miatt. Idehoztunk a legközelebbi faluba, hogy rendesen el tudjunk látni téged. Egy kedves úr odaadta nekünk ezt a szobát...

Dabinak végre sikerült lepattintania a bilincset. A padlóra hajította a vörös kövekkel kirakott holmit.

– Úgy tűnik, jó minőségű kristályok voltak – állapította meg. – Azt hittem, kitörésed lesz azok után, amit veled tettek, de úgy tűnik, a kövek levezették a túltengő mágiát.

Izuku mély lélegzetet vett. Csodálatos érzés volt ismét érezni az erejét. Nagy nehezen felült, és körbenézett. Elszörnyedve látta, hogy a hasa bizony tényleg megnőtt. Alig bírta elhinni, hogy az idejét előre tekerték. A hasára tette a kezét, s érezte, ahogy a benne lévő gyermek megmozdul. Ez egy apró fájdalommal járt, mire az ajkába harapott. Shimura Tenko éppen akkor lépett be a szobába, kezében egy adag törülközővel.

– Nahát, Izuku! De jó, hogy végre magadhoz tértél! Nagy gond lett volna, ha továbbra is eszméletlen maradsz – mosolygott rá idegesen.

– A palota...

– Oda tartottunk, mert elért minket a hír, hogy Harada egy elf társat talált magának – mondta Toga. – Rögtön tudtuk, hogy te vagy az, így összekaptuk magunkat és a megmentésedre siettünk. Azt hittük, a kastélyban fogunk megtalálni, de az már támadás alatt állt, te pedig egy mező kellős közepén szenvedted el az egyik legnagyobb fájdalmat, amit ember átélhet.

– Én elf vagyok...

– Tudom, ez csak egy affajta mondás. Mindegy, a lényeg, hogy jobban vagy. Azt a hármat pedig megöltük. Erősek voltak, s mi hiába vagyunk egyszerű emberek, attól még egész életünkben arra képeztek minket, hogy gyilkoljunk.

Toga bekente a csuklóit bőrnyugtatóval és óvatosan bekötötte őket. A fejére a vízzel átitatott kendőt rakta. Izuku most vette csak észre, hogy a karján egy friss vágás éktelenkedik. Kegyetlen harcot vívhattak.

– A belső sérüléseket elláttuk... elég durván megkínzott az a mágia...

– Vissza kell mennem a palotához – szólalt meg hirtelen Izuku.

– Micsoda? – hökkent meg Shimura.

– Ott vannak a lányaim, nem hagyhatom, hogy bármi bajuk essen... a kard...

– Midoriya, ha tetszik, ha nem, itt maradsz – mondta Dabi szigorúan. – Nincs az az isten, ami most rá tud minket venni arra, hogy elengedjünk.

– Hát nem értitek?! A lányaim...

– Az a helyzet Izuku, hogy örömmel elengednénk, mert tudjuk, milyen erős vagy – szakította félbe Toga. – Viszont vagy egy egészen icurka picurka aprócska kis probléma.

– Mégpedig?

– Mikor idehoztunk, elfolyt a magzatvíz. A fájások ahogy nézem még nem kezdődtek el rendszeresen – Toga keze remegett, a nő átkarolta az oldalát –, de a gyógyítók szabályai szerint nagyjából fél órája megindult a szülés.