– Semmi.

Fumikage megsemmisülten lerogyott az ágyára, és kezébe temette az arcát.

A szoba, ahova bezárták őket, nem hagyott nekik semmilyen szabadulási lehetőséget. Az ablakokon rács ült, az ajtót nem lehetett áttörni, még csak egy kis repedés sem volt a falakon.

Sötét Árny gyenge, eddig rejtőzködő alakja Fumikage hátából kibújva elmaradhatatlan társa vállára telepedett.

– Amíg a mágiablokkoló kövek akadályoznak minket, tehetetlenek vagyunk – mondta keserűen. – Még csak egy éles eszköz sincs itt...

A helyiségben egy kis asztal, két szék, és két ágy volt összesen. Semmi különleges dolog nem volt, semmi olyan, amitől segítséget remélhettek volna. Annak ellenére, hogy kigúnyolták, komolyan vették őket és az erejüket.

– Az lenne a jó, ha legalább valami szilárdabb alakot fel tudnék venni. Akkor a rácsokat el tudnám vágni, vagy a zárat kinyitni... de így, füstként nem vagyok valami hasznos – magyarázta Sötét Árny. – Az a démon pedig külön gondot jelent. Nagyon erős, éreztem rajta. Pár hét, és képes lesz reprodukálni magát. Szóval jobban szorít minket az idő, mint eddig bármikor.

Izuku nyelt egyet, és körülnézett a szobában.

– Nem tudom, mit tudnánk csinálni. Jelenleg tehetetlenek vagyunk.

– Izuku, te ne terheld meg magad. És amúgy mégis; mióta tudod, hogy várandós vagy?

– A dolog esélye még az erdőben felmerült...

– TEHÁT EGY HÓNAPJA?!

Sötét Árny ijedtében leesett Fumi válláról.

– I-Igen...

– Izuku, akkor miért jöttél el?! És gondolom Bakugo is tudott róla!

– Nem engedhettem el egyedül! Hisz te is láttad, hogy végül mi történt! Ha... ha ott maradtam volna, és nem tettem volna semmit, akkor még nagyobb bűntudatom lenne, mint most...

– De meg tudnád védeni az erdőt! A gyerekeidet! És nem fogtak volna el, hogy aztán csak azért ne erőszakoljanak meg, mert először meg akarják ölni a benned lévő gyermeket, akinek már nincs apja! És ha így haladunk, testvérei sem sokáig!

Izuku a szája elé kapta a kezét, arcán végiggördültek az első könnycseppek.

– Meg tudtad volna védeni helyettem Rint és Tsuyut! Nem kellene azt várnom, hogy mikor jön meg a halálhírük, ha egyáltalán megkapom! Jelenleg úgy állunk, hogy soha többet nem fogjuk látni a családunkat, engem kivégeznek valamikor, téged pedig arra fognak felhasználni, hogy szülj egy szörnyeteget, akit a saját vére ellen fognak fordítani!

– Ne beszélj így, kérlek... – suttogta Izuku, és remegve összekuporodott az ágyán.

A könnyei megállíthatatlanul törtek fel belőle, kezeit a szívére szorította. Fájt. Annyira fájt, hogy azt hitte, megbolondul. Nem akart már semmit, nem tudta mi legyen. Elveszettnek, semmitérőnek érezte magát. Ez annál is rosszabb volt, mintha őt magát ölték volna meg.

– Kacchan... Kacchan... – nyöszörögte, és oldalt dőlt.

Fumikage lehajtott fejjel zokogott. Hiába próbálta a rémületét dühvel palástolni, ő is csak eddig bírta. Izuku magzatpózba gömbölyödött, mindkét karját a hasa köré fonta.

– Megígérem, Kacchan... – hangja elcsuklott. – Esküszöm mindenre ezen a kegyetlen világon, hogy meg fogom védeni a picit... még ha ez mindenembe is kerül.

Inko szemszöge:

Azt se tudta, hova legyen örömében. A halottnak hitt apja él. Él. Vagy fél órán keresztül sírtak a vállán; ő, Aki, Izumi és Eijiro.

Mikor végre megnyugodtak valamennyire, köszönetet mondott Harada Noritonak, aki vigyázott rájuk. Aki meggyógyította a sebesülteket. Mióta ismét lábra tudott állni, az apja összeszámolta a harcképes embereket, és nekiállt terveket szőni Eijiroval és Todorokival.

A királynak is szóltak, miután értesültek a hírekről. Todoroki személyes segítségét ajánlotta fel, Momot és a lányát pedig az erdőbe küldte, hogy a felesége segíthessen a tanácsnak. Az erdőt bármikor megtámadhatták, ezért erős védelmet hagytak ott. A Yamada ház szinte összes lakója a déli határra települt át ideiglenesen.

Yamada is leült velük tervezni Midoriya és Tokoyami kiszabadítására szóló akciót. A szőke férfi kénytelen kelletlen közölte velük, hogy az édesanyjukat mire akarják felhasználni. Katsuki markában az asztal táblája reccsent szét, Aki arca szabályosan elzöldült, Inko kezei önkéntelenül is szikrázni kezdetek.

– Tehát... Harada Nao... az a mocskos kis görény fel akarja csinálni Dekut... igaz? – sziszegte Katsuki.

– Igen, de mivel azt mondtad, hogy gyereket vár...

– MICSODA?!

Inko, Aki, Izumi és Eijiro egyszerre kiáltottak fel.

– Bakugo, mondd, hogy ez nem igaz!

– Mi... mi... mi van...? – Aki egy értelmes szót sem bírt kinyögni.

– Igen, lesz egy kistestvéretek.

Inko egyik sokkból a másikba esett. Kezdett neki ez egy kicsit sok lenni egy napra.

– Nagytesó leszek – hebegte, és riadtan elvigyorodott. – De akkor minél előbb meg kell mentenünk anyát! Nem hagyhatjuk, hogy neki és a babának bántódása essen!

– Pontosan –bólintott az apja. – Ezért kell a lehető leghamarabb összeszerveződnünk és elindulnunk.

– Rám számíthatnak – húzta ki magát Daichi. – Szeretném jóvá tenni az apám és a bátyám viselkedését.

– Daichi... – hebegte Norito.

– Anya, kötelességemnek érzem. Nem viselkedtem velük megfelelően már az erdőben sem. Konkrétan én vagyok az, aki miatt az elfek erdeje is belekeveredett ebbe az egészbe. Nem ülhetek tétlenül.

Yamada elismerően bólintott, és vállon veregette a délit. Inkonak feltűnt a köztük lévő bizalmas viszony. Yamada-sensei úgy tekintett Daichira, mint az immár felnőtt emberekre, alakváltókra és elfekre, akiket gyerekeiként nevelt fel.

Sosem volt vér szerinti utóda, de ez nem akadályozta meg abban, hogy erősebb anyai ösztönökkel rendelkezzen, mint néhány nő. Ezt a fajta gondoskodást és szeretetet, amit bárkinek képes volt odaadni, tiszteletreméltónak találta.

Katsuki szemszöge:

A tervezés egészen vacsoráig tartott. A két Harada tisztességesen vendégül látta őket mindennel, amijük volt. Aki kicsit félve kóstolta meg Archia különlegességeit, Inko viszont kíváncsian kipróbált mindent. Evés közben sem tudtak másról beszélni, csak a támadásról.

Számolniuk kellett a démon és Juro erejével, valamint a saját gyenge pontjaikkal, amiket Harada Nao minden bizonnyal megosztott az ellenséggel. Először ki kellett szabadítaniuk Dekuékat, hogy véletlenül se alakuljon ki túszjátszma. A démonnal és a déliekkel ráértek utána foglalkozni.

A csapatot a pár életben maradt déli, Daichi, Katsuki, Shoto, Eijiro, Izumi, Aki és Inko alkották. Eijiro elhozta magával Ryokot is, akinek tapasztalatot kellett szereznie a harcolás terén. Persze Eijiro csak azzal a feltétellel engedte részt venni az akcióban, hogy végig mellette marad, és nem a legerősebb mágusokkal áll le párbajozni.

– Ha bármi történne veled, anyád kinyírna – mondta az alakváltó vacsora közben.

– Én éppen ezért fogok veletek menni – bólintott Izumi. – Apa és anya engem se fognak kímélni, ha a lányoknak bármi baja esne.

– Ne feledd, hogy itt van ez – kapta fel Demissa kardját Inko –, és a jól lépünk, velünk lesz a meglepetés ereje.

Ekkor kinyílt a kisebb szoba ajtaja. Denki kisírt szemekkel, remegő tagokkal támolygott oda az asztalhoz, ahol egy szempillantás alatt néma csend lett.

– Veletek tartok – suttogta alig hallhatóan.

– Denki, biztos vagy benne, hogy... – kezdte Eijiro, de amint a mágus ránézett, elakadt a szava.

Sajnos volt olyan, amin Aki mágiája sem segíthetett. Kaminari Hikari ismét a férjével volt, és már semmi nem tudta visszahozni. Mióta értesültek a halálhírről, Denkit senki sem látta. Mind megsiratták az elpusztíthatatlan lelkű nőt, de tudták, hol a határ. A fiának meg kellett adniuk az időt és az egyedüllétet, hogy felfogja és elkezdje feldolgozni a hiányát.

– Anya szinte legyőzhetetlen volt – mondta lassan Denki. – És haza fogom vinni Labrazba, az apám mellé, ahogy szerette volna.

Kopp, kopp, kopp. A déli emberek megrökönyödve meredtek ki az ablakon, ahogy az eső esni kezdett. Itt, a sivatag szélén ez hatalmas ritkaságszámba ment.

– Nem nevelhetett fel Todoroki Enji miatt... a szerelmét elvesztette abban a pillanatban, hogy megszülettem. Feláldozott értem mindent, s így is csak tizennyolc évvel később találkozhattunk. Kaptunk tizennégy szaros évet, hogy megismerjük, hogy szerethessük egymást, mint anya és fia... és most ismét elvették tőlem... végleg...

Denki ökölbe szorított kezei körül szikrázott a levegő.

– Bárki is volt... bárki is tette ezt...

Aranysárga szemeit körbehordozta a körülötte lévőkön. A tekintetében olyan düh örvénylett, amit Katsuki még sose látott benne.

– A legnagyobb vihart fogom rájuk hozni, amit ez a föld valaha látott.