Mikor beértek a tenger mellett elterülő hatalmas városba, Izuku szörnyedve nézett körbe.

A fehér tetoválással ellátott katonák szinte mindenhol ott voltak. Az utcákon senki sem állt meg nézelődni. Mindenki sietett a dolgára, az emberek rájuk se mertek pillantani. Biztos csak ismét pár őrült, aki ellen mert szegülni a hatalomnak – gondolták. Alig várták, hogy visszatérhessenek az otthonukba. Már akinek volt.

Sok ház ablaka be volt törve, a falakon törésvonalak húzódtak végig. Az egyik épületből elfojtott sírás hallatszott.

Nao előtte lovagolt, és látszólag teljesen megszokottnak vélte az itt uralkodó állapotokat. Tehát a helyzet már akkor ilyen volt, mikor utoljára itt járt. Izuku a hányingerrel küzdve igyekezett tartani magát. Kimerült, fájt mindene, minden egyes lépés egyre nehezebbnek tűnt.

– Izuku, vigyelek? – kérdezte halkan Fumikage. – Nagyon sápadt vagy...

– Nem kell, köszönöm... hamarosan úgyis megérkezünk... a válladat azért foghatom? – a hangja reszketett, de nem akart még nagyobb teher lenni.

– Ha biztonságos lesz beszélni, szeretném megtudni, mi van veled pontosan – mondta Fumikage, és a karja alá nyúlt, hogy támogatni tudja.

Mire megérkeztek a többi építmény fölé magasodó várhoz, Izuku foltokban látott mindent a fáradtságtól. Tokoyami ekkor már a teljes testsúlyát tartotta.

A fényes, márványból és homokkőből emelt épület belülről hűvösebb volt. A nap hője ide nem jutott be, és a langyosabb levegő egy kissé kitisztította a fejüket.

Izuku elámult a sűrűn szőtt faliszőnyegeken, a mintás ablakokon, a díszesen faragott oszlopokon és szobrokon. Todorokiék labrazi kastélya mindehhez képest semmi volt. Itt tombolt a pompa.

Aranyozott szobrok és hatalmas virágvázák közt haladtak el. Végül egy széles folyosóról beléptek a trónterembe. A belterület elképesztő magasságokba nyúlt, a plafonról kristálydíszek csüngtek alá, amiket direkt az ablakokon beáramló fény útjába tettek, hogy ezerfelé szórják szét azt. Varázslatos, gyönyörű volt. A terem másik végében egy egész falat átívelő freskó ékeskedett, magát a hullámzó tengert ábrázolva.

Ezelőtt az alkotás előtt állt a trónszék, amiben egy fekete hajú, kék szemű férfi ült. Rövid szakálla még inkább kiemelte hegyes állát, vékony arccsontját.

Mikor megpillantotta őket, felállt, és a trón előtt lévő lépcsőn lesétálva csodálkozva közelebb ment hozzájuk.

– Nao? – kérdezte meghökkenve.

– Rég láttalak, apám... – morogta a fiú. – És mint látod, átálltam a te oldaladra.

– Juro, mégis mit jelentsen ez?

– A Víz labirintusában futottunk össze velük – fogott bele a vörös hajú. – Azzal a csoporttal voltak, akik kimenekítették az országból, miután megtámadta a démon. Ez a kis elf volt az... – beszéd közben megragadta Izukut, és Tokoyami mellől Nao apja elé rángatta – ...aki eltávolította belőle, és meg is ölte. Demissa kardjának birtokosa, de a labirintusban legyőztük, a kard pedig eltűnt.

Harada Kazu idősödő arcán érdeklődő kifejezés jelent meg.

– Szóval ez az elf az északi erdők ura?

– Pontosan – bólintott Nao. – Megmentette az életemet, de a démonod megölte...

– Nem sokat ért nekem az a mágiacsíra, miután elmenekültél vele – legyintett Harada. – A lényeg, hogy neked legalább volt annyi eszed, hogy végül visszatértél hozzám. Az öcséd?

– Nem volt hajlandó az oldaladra állni. Meghalt a csatában.

– Gyenge kis szemét – Harada Kazu mindössze ennyire méltatta fiatalabb fiát.

Izuku szédült, viszont volt elég ereje ahhoz, hogy megszólaljon.

– Hogy lehet ilyen... – suttogta rekedten.

– Mit motyogsz? – fordult felé Harada.

– Ennyit ér magának a saját fia? – nyögte keservesen. – Daichi legalább megőrizte a méltóságát, és tisztességes emberként érte el a vég!

Nao felháborodva meredt rá.

– Mert szerinted én nem vagyok tisztességes?

– Már akkor elvesztetted a becsületedet, mikor az öcsédet rávetted arra, hogy belemenjen az őrült játékodba az erdőben. Neki egy pillanatig sem jutott volna eszébe az, hogy hozzád menjek egy idióta szövetség érdekében!

Nao olyan erővel ütötte arcon, hogy csak Juro miatt nem esett el.

– Ne merészelj így beállítani engem. Nekem köszönheted, hogy még élsz!

– Akkor ölj meg! – ordított rá Izuku. – Nem vagyok hajlandó veletek együttműködni a legkisebb mértékben sem!

Nao ismét megemelte ökölbe szorított kezét, de az apja leintette. A fiú dühödten zihálva meredt Kazura.

– Ha jól értem, Nao, társadnak akarod választani ezt az elfet. Ha tényleg szeretnél visszaférkőzni a kegyeimbe, remélem megérted, hogy ez nem lehetséges. Ő nem nő, aki képes lenne továbbörökíteni a véredet.

– Egy Béta – mondta Juro. – Az erdőben egy férfi volt a házastársa, és vannak közös gyermekeik.

Harada Kazu pár másodpercig elgondolkodva meredt rá.

– Akkor áldásom rátok – szólt végül.

– Rendkívül előnyös lenne, ha közös utódunk születne, mert az irányítani tudná Demissa kardját. Ezzel el tudnánk foglalni az egész északi erdőt. Az elfek zokszó nélkül engedelmeskednének nekünk.

– A nyers mágia olvasztótégelye – morfondírozott Harada. Kék szemében kapzsi fény villant. – Egy szent kard ereje, az elfek hatalmas és rejtélyes mágiája... kecsegtető lehetőség.

– És ami még tovább emeli a tétet, hogy sárkányaik vannak – tette hozzá Nao.

Izuku a fogát csikorgatva meredt rá. Ne merészelje a barátait ilyen módon kezelni!

– Tíz alakváltóval rendelkeznek, akik röpképesek. Az egyikük már kifejlett, neki van tíz közös gyereke egy félvér savsárkánnyal. Ezek közül a kilenc legidősebb tűz típusú, csak a legfiatalabb savsárkány. És a szülőkön kívül még az összes gyermek. Tizenhárom éves a legidősebb.

– Kész hadsereg! – Harada hangja remegett az izgalomtól. – Nao, mindenképpen vissza kell térnünk oda, hogy idehozzuk őket! Ennek a Bétának pedig azt mondtad vannak már vér szerinti gyerekei valaki mástól... azokat el kell tennünk láb alól.

– Ők is egyszerű célpontok. A kardot nem tudják uralni. Abból amit mondtak, egyszerűen levontam, hogy még egyszer sem volt a kezükben.

– Tökéletes... és az apjuk?

– A labirintusban hagytuk a maradványait.

– Akkor a házasság útjába már semmi sem állhat. Kiváló... büszke vagyok rád, fiam. Nos, első feladatod az lesz, hogy Juroval összeszervezzetek egy csapatot, és visszatérjetek az erdőbe. Benned már megbíznak. Végezz a kölykökkel, a sárkányokat pedig hozd el nekem.

– NEM!

Izuku üvöltve gyomorszájon rúgta Jurot, és Naora vetette magát.

Három katonának kellett visszafognia.

– Nem hagyom, hogy bántsd a gyermekeimet! Nem engedem! A holttestemen át fogsz hozzájuk jutni!

Ütött, rúgott, karmolt és harapott, de túlságosan gyenge volt. A katonák a földre szorították. Kétségbeesetten vergődött. Nem bírt megbékélni a gondolattal. A lányai...

– Nem... nem tehetitek...

Nao leguggolt hozzá, és halványan elmosolyodott.

– Felejtsd el őket, mint én Daichit. Úgyis lesz majd új gyereked. Igaz, hogy nem szőke, de...

– Lehet, hogy szőke lesz – csendült egy hideg hang Izuku mögött.

Nao hátrahőkölt, Izuku pedig zihálva hátranézett.

A három katona, aki eddig lefogta, azonnal elengedte, és utat nyitott a mellé sikló alaknak.

A démon emberi formát öltve még ijesztőbb volt, mint az, amit legyőzött a tónál. Fekete, alaktalan masszához hasonló haja a földig ért, ő maga pedig a talaj fölött lebegett pár centivel. Fekete szemgolyói egymástól függetlenül mozogtak. Rémisztő volt, ahogy vérvörös tekintetével végigmérte Izukut. Miközben beszélt, hegyes fogai kivillantak a szájából. Hiába vette fel egy férfi alakját, nem volt emberi.

– Életet érzek benne. Ez az elf várandós – fordult Nao felé. – És nem a te gyereked van a szíve alatt. A mágiája még csak nem is hasonlít a tiédre.

Izuku a hasa köré fonta mindkét karját, úgy állta a felé forduló emberek tekintetét.

– Mondd, hogy csak viccelsz – nyögte Fumikage.

– Szeretek hazudni, de ilyennel nem.

– Azonnal meg kell ölnünk! – tajtékzott Nao.

– Ha van bármily módszered arra, hogy a fattyút megöljük úgy, hogy az anyjában ne essen kár, hallgatlak – sziszegte a démon. – Meg kell várnod, amíg megszületik. Ha kényszerítjük az elvetélést, ez az elf könnyen elveszítheti a termékenységét. Aztán baszhatod az örökös dolgot.

– De az több hónap! – hebegte dühödten Nao. – Nem fogok több hónapig várni! Csak van valami...

– Ha hozzá mersz érni, kibelezlek – hörögte Fumikage.

Izuku rémülten figyelte, ahogy a démon közelebb megy az alakváltóhoz.

– Érdekes, mekkora a szád annak ellenére, hogy a benned élő démon még csak elő se tud jönni – a hangja csöpögött a gúnytól. – Élvezni fogom, ha engedélyt kapok a megölésedre.

Kazu a fia felé fordult.

– Ki fogunk találni valamit annak érdekében, hogy megszabaduljunk a kölyöktől. A lehető legrosszabbkor jött ez a helyzet. Minél előbb meglesz a törvényes utód, annál jobb.

Izukut akkora hullámokban öntötte el a pánik, hogy már felállni sem tudott.

Mindkét kezét a hasára szorította, így próbálva védeni azt az apró életet, ami még meg sem született, de már a halálát kívánták.

Nem fogja hagyni, hogy megöljék a gyermekét. Katsuki gyermekét. Tartozott a szerelmének annyival, hogy a tőle származó ártatlan életet megóvja. Hogy gondoskodjon arról, hogy biztonságban és boldogságban nőjön fel, még ha ez lesz az utolsó dolog is, amit ezen a földön csinálni fog.

Yamada szemszöge:

A mankójára támaszkodva a hátsó kertben álldogált. Daichi valami miatt különös tisztelettel kezelte őt, amit egy idő után az anyja is átvett tőle. Talán mert megvédte a fiát az útvesztőben. Nem tehetett róla. Az egész életét feltette arra, hogy felneveljen húsznál is több gyereket. Eggyel több védelmezés már meg se kottyant neki.

Két hét telt el a támadás óta. A lába folyamatosan javult, és Katsuki sem ordított már kínjában napközben. Most már csak éjszaka élte újra a harcot, amiben elvesztette Izukut. Mikor Hizashi arra ébredt, hogy a szőke álmában Midoriyát szólongatja, úgy érezte, elhányja magát a tétlenségtől.

Evden aranyos kis falu volt. A sivatag szélén tomboló hőség porzóvá tette a házak külső falait, és a legtöbb ember kedélyesen segített nekik amiben csak tudtak. Egy napja az egyikük hozta meg a hírt: Harada Kazu bejelentette, hogy fia visszatért hozzá, és egy társat is hozott magával.

Hizashi remegett a dühtől, hogy Midoriyát milyen mocskos dolgokra akarják felhasználni, és megtiltotta mindenkinek, hogy Katsukinak említést tegyenek a dologról. Ha megtudná, belehalna a dühbe és az önutálatba.

Hizashi nagyot sóhajtott, és az égre emelte a tekintetét. A végtelen kékséget egyetlen felhő sem csúfította el, csak a nap fényes korongja ült fölötte. A tiszta égbolton... egy pillanat.

Az égbolt egyáltalán nem volt letisztult. Egy fekete, apró pont jelent meg rajta. Hizashi először azt hitte, csak a szeme káprázik, de a foltocska rohamosan nőni kezdett. És ahogy nőtt, úgy tűnt egyre inkább egy hatalmas madárnak, két lebernyegszerű szárnyával, és a hamarosan előtűnő kis tüskékkel...

Hizashi felkiáltott örömében és izgalmában. Amilyen gyorsan csak tudott, besietett a házba. Szinte rátörte az ajtót Katsukira, mire a férfi meghökkenve nézett rá.

– Sensei, mi a...

Ebben a pillanatban a kis szoba ablaka ezer darabra robbant szét, ahogy azon keresztül egyszerre két szőke, őrülten suhanó folt esett be. Ezeket rögtön követte egy fekete és egy vörös paca, amiket Hizashi csak akkor ismert fel, mikor végre megálltak Katsukinál.

A vörös köpenyét viselő Eijiro eszeveszetten sírt és folyamatosan Bakugo nevét kiabálta, de a hangja alig hallatszott Izumi, Aki és Inko zokogásától, akik egy időben borultak Katsuki nyakába:

– APA!