{Jessica szemszöge}

Behunytam a szemem és úgy vártam hogy történjen valami. Nem tudom melyik érzés volt bennem erősebb, a félelem ami azt diktálta hogy fussak el a francba, a harag az adrenalinal együtt, ez a részem  egyszerűen harcolni akart és lekaszabolni Uranoszt, vagy az izgalom ami csak egyre és egyre gyűlt bennem. Aztán mintha azt éreztem volna hogy valami hátrafelé kezd tolni és nagyon nagy erőfeszítésembe telt az hogy a helyemen maradjak és ne sodorjon el ez az akármi. Ki se mertem nyitni a szememet. Attól féltem hogy amit látni fogok elveszi a maradék bátorságom és erőmet is. Úgy éreztem a levegő hőmérséklete egyre csökken, majd végül borzasztóan elkezdtem fázni. Legszívesebben fogtam volna egy kabátot és beültem volna az egyik sarokba, azt én jól el lettem volna.
Az izomlázas karom már nem bírta sokáig. A kíváncsiság egyre csak nőtt bennem afelől hogy mi fog történni, ezért kinyitottam a szemem, ami lehet nagy hiba volt. A látókörömben semmi más nem volt csak a magam előtt tartott tőröm. Csak ez, ez az egyetlen szál tőr választott el attól hogy egyenesen nekem, és a többieknek csapódjon a jéggolyó. A tőröm nekifeszült a fagyos istencsapásnak (ami most érthető képletesen és szó szerint is) éreztem ahogy a fagyos levegő megcsapja az arcomat, és furcsán kellemes eső és még valamilyen számomra meghatározhatatlan illat áradt szét. A jéggolyóban a világos kék különböző árnyalatai játszottak . Csodásan nézett ki, de egyben hátborzongatónak és rémisztőnek istaláltam. Balra néztem, és azt láttam hogy Zoe és Sam is erőlködnek azért hogy a helyükön maradjanak. Mint minden egyes  alkalommal amikor Zoera néztem, elfogott a bűntudat. A jéggolyó egyre kevesebben pörgött, egyre nehezebb volt visszatartani. Élesen beszívtam a levegőt és még jobban neki erőlködtem. Majd a nyomás megszűnt, és újra melegség vett körül. Egy kevés ideig nem tudtam semmi másra koncentrálni csak a nyugalomra, és hogy végre lepihenhetek. Akaratlanul is leültem a földre török ülésbe és végre ellazultam. De aztán feltűnt hogy túl nagy csönd van a teremben. Körülnéztem, és értetlenül néztem ahogy Zoe és Sam mozdulatlanul állnak és mindketten értetlenül egy helyre bámultak. Követtem a tekintetüket, majd megláttam hogy a trónon egy hatalmas kék fickó ül. Uranosz. De, nem mozdult. Rémült arcot vágott, és egyetlen kezét maga elé tartotta. Sam törte meg végül a csendet.

-Mi...meg...megcsináltuk...istenek megcsináltuk!!!
Felpattantam a földről és széles vigyor ült ki az arcomra.
-Megcsináltuuuk!!!!-kiáltottam.
Végre Zoe  is kiesett a kómából és mind lepacsiztunk majd örömünkben én és Zoe ugrálni kezdtünk.

-Menjünk ki!-mondta Zoe és mind futásnak eredtünk. Végre, napok óta most először futottam úgy hogy nem a félelem és a túlélés járt az eszemben hanem az öröm hogy megcsináltuk. Hogy végre nem kell folyton azon filóznom hogy kijutnunk e élve vagy sem. Teljes erőmmel futottam végig a sötét folyosókon, amik most nem is tűntek olyan ilyesztőnek. Még futottunk egy 5 percig, és vagy 20-szor elrévedtünk, de végre kértünk a nagy...hmm hogy is hívják, előcsarnokba, ahonnan jöttünk, néha meghallottuk ahogy Atlasz felordít az ég súllya alatt, de most nem erre figyeltünk. Kilépünk a friss levegőre,és élveztük a hajnali szelet. A nap belesütött a szemembe de nem zavart

-Végre!-kiáltotta Zoe

- Már csak vissza kell jutnunk épséggel a táborba-mondta Sam

- A francba!-mondta Zoe

-De aztán végre nyugtunk lesz-mondtam, remélve hogy segítek a hangulatom

-Hát akkor induljunk!Nincs vesztegetni való időnk-mondta Sam és visszaindultunk a táborba.