https://youtu.be/3VKomsSzJkM

Folytattam a körutam, jobb volt azt tennem, legalább megszabadultam attól az idegesítő kapitánytól és Linney tiszttől, mert hát továbbra is azzal a tiszttel ült és nevetgélt, én meg azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon melyikük kezeli jobban tárgyként a másikat: Coris tiszt, aki csak felvág mindenki előtt Lenával, vagy maga a nő, aki megkaphat mást is, nem fél eldobni ezt az egyet. Mintha az én dolgom, hogy mit csinálnak, felőlem, alig várom, hogy kilökjem mindkettőt, egyik sem való tisztnek. A táblagépem néztem, ami elvezetett az utolsó előtti megállómhoz, már nem volt sok és mondhatni feltérképeztem a hajót, vannak emberek, akik pocsékul végzik a munkájuk, amint láttam, de ezt megjegyzem, amint nem csak kapitány leszek, kiűzöm onnan őket, ezen a hajón rend lesz.

Következő megálló, akkor, nem akarok késlekedni.

Majdnem az ajtóban megtorpantam, veszítettem a lendületemből bemenni, most, hogy láttam ki van bent. Az a nő mindenhol ott van? A katonák sorokba voltak rendezve és ő előttük állt egy lézerfegyvert tartva a kezében és magyarázva. Engem senki észre sem vett az ajtóban, mindenki figyelme a nőn volt én pedig úgy döntöttem figyelek egy ideig és aztán lépek közbe. Egy pillanatig én is azt tettem, amit a katonák néztem őt, ahogyan komolyan magyarázza a felépítését és bemutatja az első lövést az egyik célponton, ami persze tökéletes találat volt, nem is számítottam arra, hogy elvéti. Nem, a lövés célba talált és én az ajkamba haraptam. A nőnek meg sem kottyant, becsukott szemmel is eltalálta volna az volt az érzésem. Nem, nem voltam lenyűgözve Linney tiszttől, csak tisztában vagyok vele, hogy kiképző tisztként nem lehetett ez szerencse, hogy bele talált. Ilyet mégis bárki tud, én is, nagyjából minden tiszt, nem olyan nagy dolog, ez a dolgához tartozik, persze, hogy tudnia kell célozni. Felemeltem az állam és kihúztam magam, nem vagyok lenyűgözve, sőt, alig várom, hogy minden hibáját felkutassam. A szemem most már a fegyvert kezében tartó személyre esett és tüzetesebben megnéztem magamnak, ugyanúgy festett, mint órákkal ezelőtt a kávézóban, a fekete anyag a testéhez simult, az egyenruháján egy gyűrődéssel nem lett több. Rossz májúan az jutott eszembe, hogy talán nem volt ideje senkivel sem egy gyors menetre sem. Ez vad megállapítás volt, rossz hatással van rám az a bosszantó kapitány.

Maradjunk annyiban, hogy Linney tiszt nyugodtan és összeszedetten magyarázott és kiosztotta a feladatot a katonáknak, majd a szemei hirtelen megtalálták az enyéim és a szeme elkerekedett. Meglepődött, hogy lát. Nem értettem miért, hiszen az orra előtt mondták nekem ki az ítéletet, hogy figyelnem kell. Linney tiszt ennek ellenére meglepődött, látszott egy pillanatnyi habozás, aztán viszont már visszalendült és kihúzta magát, a szeme ellenséges lett, máris a nyakamnak ugrott volna az utálattól. Én úgyszintén, nem gond. Egy pillanatig csak egymást néztük, bemértük, mint az ellenfelek csata előtt, a sötét barna szemekben motoszkált valami, komolyan nézett rám, majd az gúnyosan ajka széle kissé felkanyarodott. Mert velem gúnyolódni, ez az egyszerű tiszt. Van hozzá mersze. Forrt bennem a düh, felhúztam a szemöldököm és az állkapcsom megfeszült. Elkapta a pillantását és ráparancsolt a katonákra, hogy teljesítsék a kiszabott feladatot.

Most már úgy éreztem, hogy mozdulnom kell az ajtóból. A kezem a hátam mögött összefogtam és amennyire csak tudtam, szigorúan kezdtem követni a katonák sorai között. Néztem, ahogyan dolgozik, minden rezdülését és arckifejezését, minden mozdulatát jól láthattam, a kommentárjait a katonáknak. Követtem, mint egy árnyék, de nem szóltam még semmit, próbáltam először kifürkészni a gyengéit és úgy széttörni egészen. A nő a sorba állított katonákat ellenőrizte, akik célra tartottak és lőttek, én pedig a nyomában voltam és őt ellenőriztem. Úgy tűnt direkt nem is figyel rám, de láttam, hogy a szeme sarkából ő is ugyanúgy engem néz. Egyszer csak megállt egy pillanatra, nem értettem miért, de lassan megfordult és egyenesen a szemembe nézett, dühösnek tűnt, közben úgy tűnt még féken akarja tartani a mérgét, a szemei szikráztak, de az arcvonásai hidegek voltak.

- Mehetne egy kicsit arrébb is, nincs hozzám ragasztva. - morogta Lena.

Csak addig nézett rám, míg ezeket mondta, aztán újra elfordult és tette a dolgát, de míg rám nézett a sötét szemek ellenségesen küldtek arrébb, zavartak el, mint azokat a tiszteket, akik pimaszkodtak vele ma a kávézóban. A szeme szikrázott és a fogai között préselte ki a szavakat, mintha csak rám fújna, mint egy vadállat. A szemöldökei össze voltak húzva és úgy nézett ki, mint aki menten nekem fog egy fegyvert. Az ajkaim szétnyíltak, de egy hang nem jött ki a torkomon, hamarabb éreztem magam megszégyenítve, aztán tört rám a féktelen düh. Azt képzeli rólam, hogy én is azért követem. Nem mondta ki, de tudom, hogy ezt gondolja. Mégis honnan veszi, hogy leereszkednék a szintjére? Szánalmas. Nem tudtam válaszolni, nem jött ki szótag a nyelvemre, azt sem tudtam mit mondhatnék. Valami éleset, bántót, csípőset, de Lena nem hagyott több időt válaszra, undorodva húzta a száját és már lépett is tovább. Leseperte a haját a válláról és szenvtelenül nyert közöttünk helyet, nem is vettem észre, hogy a vállam az övéhez ért. De ő észrevette, abban a pillanatban nagyon megértettem miért figyelt ennyire ezekre, a neme miatt folyton résen kell lennie, nem is alaptalanul.

De mikor elérték a fülem a szavai megfagytam. Itt megszakadt bennem valami, körülnéztem, hogy nem nevet-e rajtam senki, de a katonáknak faarcuk volt és Lena, mintha mi sem történt volna ment tovább a soron. Az arcom dühtől vörösödött, nem álltam túl közel hozzá. Nincs igaza, ÉN nem álltam túl közel hozzá. Paranoiás. Csak egy tiszt, egyszerű tiszt. Felhúztam az állam és megalázva éreztem magam, hogy egyáltalán a többiek szintjére alacsonyít le, hogy ilyet mer feltételezni. Több vagyok, mint a többiek. Én nem akarom őt, ahogyan a többiek. Tudtam, hogy az arcomból lassan oszlik a vörös, így elszántan vágtattam újra utána. Gyűlölöm, hogy egyáltalán elérte, hogy mérgemben vörösödjek. Nem álltam túl közel hozzá. Most sem állok, Lena a szeme sarkában rám pillantott, de nem szólt semmit. Folytatta az ellenőrzést, de nem is próbálta álcázni, hogy zavarja a jelenlétem. Tudta, hogy azért vagyok itt, hogy hibázni lássam. Ezért próbált nem hibázni, folytatta a számomra meglepő szigorát. Nem gondoltam volna róla, hogy szigorú, habár tudtam, hogy a katonák rémálma. A sötét szemek mégis, amikor nem rám néztek szigorúak voltak. Néztem, ahogyan éppen tarkón vágja az egyik katonát, mert rosszul tartja a fegyvert, a másikat megszidja a figyelmetlensége miatt. Azért mégsem volt olyan rossz ez a látvány, talán nem annyira rémes, mint kiképző. Az apámnál gyilkosabb kiképző úgysincs a világon.

Mellé álltam, de vigyáztam, hogy ne érjen egymáshoz a vállunk. Megköszörültem a torkom és próbáltam visszalendülni a szerepembe és tovább ellenőrizzem, de mindig a fejemben visszhangzott a kimondatlan vádja és még mindig megszégyenítve éreztem magam. A szégyen és felháborodás mellett viszont ott tombolt bennem az utálat is, még nem pontosan kiformázva miért, de akárhányszor ránéztem tisztán éreztem, hogy elönt a méreg, ahogyan mindig: ha meghallom a hangját, ha valaki megemlíti, ha én látom a sötét hajszínt és a szikrázó barna szemeket. Erre csak az

- Ez melyik osztag? –kérdeztem ráncolva a szemöldököm.

Lena rám sem pillantott, azt hittem hirtelen, hogy nem is szándékszik válaszolni. De aztán láttam, hogy felém fordítja a fejét és lenézően végignézett rajtam. Újra, mert ilyet tenni, velem büszkén és makacsul viselkedni, mert azt hiszi magáról, hogy sebezhetetlen. Dehogy, majd én megsebezem és rá fog jönni, mennyire is összetörhető. De egyelőre még itt vagyunk, ő elemében, én hátrahagyom a csípős megjegyzését, tegyünk úgy, mintha nem lennénk egymásnak eljegyezve máris ellenségnek. Érezhetné magát megtisztelve is, nekem azért sok ellenségem van, mégis máris ő kiérdemelte az első helyet, ő a legbosszantóbb mindközül.

- SN. – felelte kurtán, a hangja semmit sem árult el nekem, nem volt fura lejtés, csak egy egyszerű választ kaptam.

Semmi más megjegyzés. Habár ez az első igazi szóváltásom vele, mégis, több pimaszságra számítottam, de azért még nem akarok előre ítélkezni, biztosan nem adta meg magát, csak tervez valamit, ez a gondolat, hogy valamivel meglephet belém verte a frászt, mert ez az egész kezd olyan lenni, mint egy csatatér. Csak azért is nem hagytam, hogy hasson rám a csillanás a szemében, amikor már szinte kinevetett a szemével, így inkább felemeltem az állam és próbáltam folytatni a munkája ellenőrzését.

- És a... –kezdtem bele

Lena megállt és megpördült, egyből szemben találtam magam vele, nem hagyta még azt sem, hogy befejezzem, amit akartam, pimaszul, újra a szavamba vágott:

- A katonák száma 25 és a kiképzés napi hat órás. –hadarta egy önelégült képpel - Még valami, amit ki tudna olvasni a táblagépén, de lusta hozzá?

A szám tátva maradt és újra az ismerős vörösséget éreztem az arcomban. A kezem ökölbe szorult és úgy éreztem robbanok. Ez már nem természetes pimaszság, hanem szándékosan ki akar hozni a sodromból. Ó, abból nem lesz köszönet, ha én itt kitörök. Csak egyszer életemben törtem ki igazán, amikor tisztként az első napomon az apám megalázott az egész osztag előtt. Azóta minden csak belső vihart okoz, semmi mást, amúgy sem engedhetem meg magamnak, hogy kimutassam az érzéseim.

- Vigyázzon a hangsúlyára. – csikorogtam a fogam között.

Közelebb léptem hozzá, megfélemlítően és nem érdekelt, hogy a szemei elküldtek. Nem hátrált, hiába közeledtem, a büszkesége nem engedte meg neki, hogy megfutamodjon. Nem voltam még csak a személyes terében sem voltam, mégis éreztem, hogy a levegő más a közelében, hogy a kezem kihűl és valami hat rám. A szemem nem hagytam, hogy elhagyja a szemeit, elnézni sem tudtam, mert mindig az az érzésem, hogy ha elfordítom a figyelmem egy pillanatra valami másra akkor ez a nő keresztbe tesz nekem. A barna szemek csillogtak és a karját keresztbe fonta, hogy ő bizony nem hagyja magát. Nem is számítottam másra, de ez még nem fog megállítani abban, hogy ne próbáljam megtörni. Az ajkán újra gúny volt, tudtam, hogy nem zavartatja magát majd kivágni ebből a helyzetből.

- Itt csak a hangsúllyal van a baj, kapitány? – kérdezte halkan, de a hangja mégis éles volt.

Ellépett tőlem, megint visszautasítóan. Nem fájt a visszautasítása, nem sértette meg a büszkeségem, erősködtem, hiszen nekem nem kell az ő, nem számít, mit gondol, hiszen csak egy semmirekellő tiszt, alattam áll és ott is fog maradni. A sorok között járkált megint, olyan mintha direkt eltávolodott volna, csak azért, hogy utána mehessek. Nézett mikor jövök utána, néha rám nézett a katonák válla fölött, mintha játszott volna velem. Megráztam a fejem, túl sokat képzelek ebbe, úgy tűnik, ez a nő csak az agyamra megy. Mégis, nem álltam meg, hogy ne menjek utána. Követtem újra a sorok között és a szemem önkéntelenül is az alakját figyelte, de nem hagytam magam olyan dolgokkal el Csak azt néztem, a sötét haja maga után libben, hogy milyen könnyedén cikázik közöttük, hogy fürge, de mégis erőteljes és a katonák félnek tőle, kelt egy atmoszférát, amit nehéz leírni. Elkaptam megint a pillantást, amit küldött, most már határozottan álltam meg mellette.

Lena megállt és felhúzta a szemöldökét, olyan stílusban, hogy 'bökd ki mit akarsz', ami megint bosszantott, összeszorítottam az állkapcsom, az eremben pumpálódott a méreg és a gyűlölet. Nincs még egy olyan ember, aki ennyire gyorsan önkontroll szélére sodor, máris büntetéssel súlytanám és lefokoznám, de tudom, hogy még nem tehetem meg, még én sem helyezkedtem el rendesen ezen a hajón.

- Hányat küld a külső bevetésre? –kérdeztem tovább faggatva.

Még annyi tiszteletet sem adott, hogy rám nézzen, csak odalökte a választ:

- Huszonötöt.

Elkerekedett a szemem, majdnem elvigyorodtam, végre valami kézzel fogható hibára találtam, végre valahára megfogtam, nem érdemli meg még azt sem, hogy tiszt legyen és ez a gondolat feldobott.

- Nem küldhet huszonötből huszonötöt. –jegyeztem meg csípősen - Mi lesz a belső védelemmel?

A nőt ez nem ütötte szíven. Húzta a száját, de nem tett egyebet.

- De, küldhetek, ha én úgy találom, mind tökéletesen céloz.

Ha ő úgy találja? Ez nem így működik. Az Első Rend azért működik jól, mert vannak szabályok és ezeket be kell tartani mindenkinek. Ő pedig egy szabályszegő és még büszke is rá, el kell az ilyet söpörni innen. Utálattal néztem rá, hogy várhatnak az ilyen ember többet, mint amit eddig is kapott, ki nevezte ki egyáltalán tisztnek? Hiba volt. Hirtelen rosszmájúan arra gondoltam, hogy talán a testét használva került oda, ahová. Nem tudhatom, még nem láttam az aktáját, de ami késik, nem múlik.

- Ezzel felbontja belső egyensúlyt. –jelentettem ki.

Most kihívóan nézett rám, keresztbe tette a kezét és láttam, hogy ő is küszködik a mérgével, ahogyan én. De eszébe se jutott, hogy megadja magát, eszébe sem jutott feletteseként viselkedni velem.

- De nekem jogom van ítélkezni. –vágott vissza határozottan.

Az ilyen emberektől meg kellene ezt a jogot vonni, csak attól, hogy van egy apró hatalom a kezében, még egy senki. Ökölbe szorítottam a kezem, egy senki, mégis úgy áll ki ellenem, mint eddig senki. Láttam a szikrát a szemében, ő ezt élvezi, nagyon is tetszik neki, hogy azt hiszi kihoz a sodromból. Egy mélyebb levegőt vettem és nem adtam meg neki a boldogságot, hogy elérje a célját.

- Az ítélkezése rossz, ha ütközik a szabályokkal.

Ez egy tény volt, ezért nem tudott vele megbirkózni, robbant belül, láttam az arcán, amit utálat színezett, viszonozta az érzéseim iránta. Az ajkába harapott, de egy pillanatra sem nézett el, a sötét szemek az enyémmel néztek farkasszemet és nem akartak semmiképpen sem veszíteni. Én sem adtam fel a harcot, a szívem szakadatlanul pumpálta a mérgem és a hév, hogy melyikünk marad alul éltettet. Az ajka sarka végül mégis felhúzódott, büszkén emelte fel az állát.

- Hát, a magáéban is van egy ficam. –szólalt meg gúnyosan.

Most meg én robbantam, az öklöm fehér volt és mélyen vettem a levegőt, hogy lenyugtassam magam. A katonái vajon most néznek? Bizony élvezik a műsort, nem fogom hagyni, hogy Lena megalázzon.

- Mutasson tiszteletet. –sziszegtem és gyilkosan néztem rá, de ő csak felhúzta a szemöldökét és nem volt hajlandó megijedni.

Erre közelebb lépett, önkéntelenül is mértem a távolságot közöttünk, ami jócskán csökkent. Kizökkentett, amikor a keresztbe tett keze egyre közelebb került a mellkasomhoz. Csak az arcára mertem nézni, sehová máshová, azt a fehér, büszke maszkot, amiben a barna szemek élnek és égnek a harcért. Lena minden porcikája kihív maga ellen. Göb lett a torkomban, a teste minden porcikája. Megállítottam a zajos gondolataim, amik rossz irányba indultak. Tartottam inkább a szemkontaktust, de mégis tudtam mindig mit tesz. Lassan és magabiztosan közeledett hozzám, de aztán megállt. A keze a mellkasomhoz ért, hidegrázás ment végig rajtam. Nem is ért hozzám, csak a szövetet súrolta a bőre, a nő nem is vette észre, de én igen, mert valaki közelléte a legidegenebb dolog az életemben. Úgy az, hogy valaki a közelemben legyen, sosem volt meg, még a fizikai kontaktust is kerülöm a kesztyűvel. Ő rá sem hederített a közelségére, engem viszont zavart, viszont bennem sem volt annyi, hogy lenyeljem a büszkeségem és ellépjek.

- Majd ha okot ad rá. –suttogta csak annyira, hogy halljam - Ha pedig nem tetszenek a módszereim, akkor nem kötelező itt maradnia, mehet oda is ahol tisztelik és ugrálnak magának.

Gyűlöltem. Minden lehetséges módon és minden lehetséges dolgot benne. De sejtettem, hogy ennek ellenére nem fogok tudni távol maradni. Remegtem már a haragtól, hát elérte, hogy tényleg a haragom tetőfokát ízleljem. Nem tudtam mit akartam tenni vele, ráordítottam volna, annyira bántani akartam, mint ő sérteget engem, de hirtelen nem találtam a szavakat. Miután ezeket elmondta, könnyedén ellépett és mire felkaptam a fejem már a katonák sorában volt újra. Nem bírtam, robbantam, ott helyben.

- Majd akkor beszéljen ilyen hangnemmel, ha eljutott oda, ahová én! – kiáltottam utána.

A katonák úgy néztek rám, mintha bolond lennék. Lena visszafordult és egyenesen a szemembe nézett, komolyan, mégis a szokásos pimaszságával:

- Ne aggódjon, el fogok.