Az utolsó simításokat végeztem el. Mondhatni, készen álltam. A kabátom utolsó gombját gomboltam be, sepertem le a vállam, simítottam ki a gyűrődéseket. A kesztyűm után nyúltam és az ajkam harapdálva a kezemre húztam. Nem akartam fizikai kontaktust senkivel sem azon a hajón, sőt, sehol sem ha belegondolok. Elvégre, uralkodni megyek oda nem másért. Mert hát, valahol nekem is kell uralkodnom. Az a hajó lesz a menedékem egy időre, ahol meghúzom majd magam és végre elhatalmasodom. Itt, az apám ' birodalmában ', hajóján, nem tudtam uralkodni, mert még mindig ő volt az úr. És mindig ő is marad.

Már nem keresik a tetemét, de mégis, az ő hajója marad meg van bélyegezve és nem az én nevem írja rajta. Brendol Hux kiképzőtiszt, az apám, még mindig itt van valahol. A szelleme itt van, uralja a hajót és az életem. Halott, tudom, de mégsem halott. Éjszakákat nem tudtam aludni, de nem a könnyek miatt. Nem is sírtam, mikor megtudtam, hogy a legutóbbi bevetése során meglőtték és elvérzett. Furcsán éreztem magam, zavarodottan, nem találva a helyem a hirtelen szabadságban. Egész életemben sanyargatott, terrorizált és uralkodott minden lélegzetem fölött. Nem tudtam mit kezdjek a semmiből jött szabadsággal, hogy már nem kell megfelelnem neki, hogy már nem kell a szemébe néznem, a keze súlyától tartanom. Már nincs, a rosszálló pillantásai porrá peregtek és a vére megfagyott az ereiben. Hányszor kívántam már ezt? Hogy ne lenne már itt, hogy ne kínozna tovább a saját apám a vasmarkú elvárásaival és szigorával. És most teljesült a számtalanszor elsuttogott imám. A démonom nincs már, de az árnyéka még itt kísért és nem hagy. Nem érzem magam felszabadultnak. Még mindig figyelek a szavaimra, kiegyenesítem a hátam és a szám belsejét harapdáltam. Nem hagyott itt az árnya, hiszen a tükörben is ott van, amikor magamra nézek, a tükörben őt látom magam mellett. Az a pillanat, amikor szigorú vonásokkal áll a vezetőség előtt és bemutat engem, akkor öt éves voltam. Ez a pillanat a hatalmasságáé előttem.

Eszembe jutottak mindazon dolgok, amiket felrótt nekem a külsőmmel kapcsolatban: hogy nem vagyok elég izmos, hanem sápadt vagyok és gyenge, sovány, vékony, gyenge akaratú, aki annyira hasztalan. Mindig ilyenkor megemlítette azt a pillanatot, amikor először bemutatott a vezetőségnek, amikor hatalmasan állt egy vörös hajú öt éves gyermek mellett. Felemlíti, hogy amikor megkapott engem az anyámtól csecsemőként megkérdezték tőle, hogy a fia, én, leszek-e elég jó az Első Rendnek? Akkor azt büszkén mondta, hogy igen, de csak később rájött, hogy tévedett. Rájött, hogy sosem leszek az a fiú, akit ő akart. Hiába törtem magam, semmit sem ért semmi. Beletörődtem a keserűségbe, ahogyan ő is a gyötrésembe. Elfásultam, a büntetéseknek nem volt már súlya, nem éreztem semmit sem, ez jó taktika volt, mert így túl tudtam élni a fájdalmat. Annyira mellőzni kezdtem az érzelmeket, hogy alig éreztem valamit, mikor értesítettek a haláláról. Este lezuhantam az ágyra és akkora jutott el az agyamhoz a tény, amit közöltek velem. Akkor nem tudtam feldolgozni, pedig alig aludtam. Az agyam tompa volt és mindenen gondolkodtam, de közben olyan üresnek éreztem magam.

A halála után két nappal előreléptettek kapitánnyá. Bűnös elégedettséget éreztem, de nagyobb volt az elhatározásom, hogy ne álljak meg ennyinél. Egy dologra viszont gyorsan rájöttem, hogy ha tovább akarok lépni, akkor meg kell tennem dolgokat. Megkóstoltam a szabadságot, el kezdtem élni az újdonsült hatalmammal és tetszett. De keserűség volt a torkomban minden egyes alkalommal, amikor még felemlegették az apám. A halála friss volt, persze, nem meglepő dolog ez, hogy még szóban forgó. A neve mégis zavart. Hatalmasnak éreztem magam és tudtam, hogy most kettőnk közül én vagyok a nagyobb: ígyhát megtettem azt, amit ő sosem engedett volna, vagyis felvettem a nevét: Brendol Hux. Apám erre sosem adott volna engedélyt, nem tartott méltónak még arra sem, hogy a fiának nevezzen. Már ezt a nevet kellett a kapitány mellé mondaniuk, nem pedig a sajátom. Amúgy is gyűlöltem a nevem, Armitage Hux, nem könnyen megjegyezhető, de könnyen gúnyolható. Én is voltam gyerekként gyerekek közt és ismerem azt a kemény világot. Az Első Rend nem a szeretetről híres.

Egy hét után viszont más dolog lett nyilvánvaló számomra. Itt már nincs keresni valóm.

Okot, okra halmoztam így, hogy elmehessek innen. Sokat jártam a vezetőség nyakára, míg beleegyeztek az áthelyezésembe. Elégedett voltam, de mégis reszkettem az izgalomtól, az ismeretlentől. Minden hajó rendszere hasonló az egység miatt, ennek ellenére egy teljesen új világgal, emberekkel, amiket ki kell ismernem. De ami még jobban lázba hozott az új hajómmal kapcsolatban az volt, hogy ott én leszek az első és egyetlen Hux, azon soha még nem járt egy Brendol Hux sem. Az a világ arra vár, hogy én uralkodjak fölötte. Már magam előtt láttam, hogy egyre magasabbra kerülök az ismeretlenben, ahol senki sem fogja tudni honnan jöttem, hogy ki volt az apám, hogy én vagyok-e elég jó az Első Rendnek, mert el fogják hinni, hogy vagyok elég jó.

Nyeltem egyet és szembe néztem az alakkal a tükörből és húztam a szám a látványra. Sosem tetszett a látvány, jogos így hát apám gyűlölete és megalázása. Egy vörös hajú férfi nézett vissza rám kiolvashatatlan kék szemekkel. A szeplőim eltűnő félben voltak az arcomról, de ez éppen csak picit jobbít a külsőmön. A bőröm még mindig annyira sápadt és beteges, köszönhetően az apám silány nevelésének, az ételhiányos edzéseinek, ami miatt sovány vagyok és ilyen vézna. Mintha csak átok lett volna, hogy nem tudtam izmokat növeszteni és elégedetté tenni Brendol Hux kiképzőtisztet. Mert a kiképzőm volt és nem az apám. A kölykök azért nem mertek a jelenlétében megalázni, mert azért mégis csak tudták, hogy az apám, a vére vagyok. Szavakkal vertek, ám ezek is egy idő után leperegtek rólam, mert tudtam, hogy én fogom valamire vinni, míg ők névtelenül majd meghalnak egy bevetésen. Egy tiszt fia voltam mégis, ha valakit ki fognak választani a csoportból, az én lehettem. Ennek ellenére, az önbizalmam mindig is egy illúzió volt, a hatalmam és bátorságom gyakran pillanatnyi, mindig a felemelkedés és összeomlás határán ingadoztam, mint tiszt. Most is azt érzem, hogy kétszer kell belenéznem a tükörbe: először, hogy megnézzem magam és a hibáim lássam, másodjára pedig, hogy tudjam, ne nézzek a hibáimra.

Van pedig elég hibám, de idő közben rájöttem mesterien elrejteni őket. Egy büszke kapitánynak akartam tűnni. Felemeltem az állam és kiegyenesítettem a hátam. Így már mintha jobb lett volna. Az egyenruhám kifogástalan volt, a hajam elkészítve, az arcomon egy érzelem sem. El kellett rejtenem a gyenge kezem, amit annyira gyűlölt Ő. Szembe néztem magammal és próbáltam minél határozottabb lenni. Érinthetetlennek tűntem, tökéletesen formálisnak, még a kesztyű is az érintés hiányát mutatta. Engem már senki sem tud megérinteni. Oda megyek és minden az enyém lesz, ami itt nem lehetett. Ott én leszek rémálom, ahogyan itt rémálmaim voltak.

x

A hajóra érkeztem és megkezdődött az oly ismerős formális fogadás. Egy Petris parancsnok nevű vezetőségi fogadott és én máris éreztem a levegő változást. Itt valóban nem tudtak rólam annyit és ezzel elégedett voltam. A parancsnok szépen formálta a szavait és kezdetleges elismerést ébresztett bennem. A hajót és a rendszerük kezdte szóban bemutatni, míg a hídtól a hajó belsejébe sétáltunk. Egész végig úgy beszélt, mintha ez máris az enyém lenne, mikor csupán ez az én hajóm is. A tisztek két sorban álltak és vártak. De tudtam, hogy ez még csak a hatalmam egy része, a rohamosztagosok is ott vannak. A belsőm égett, ennyi ember és mind az én parancsomra.

Petris parancsnok elkezdte a bemutatást. Az első nevekre nagyon odafigyeltem, de aztán belefásultam és elvesztettem a fonalat. Nevek és rangok mosódtak össze, habár az arcok megmaradtak. A parancsnok mindent tudott és legtöbbször mindenkinél egy-egy megjegyzést tett, noha az néha semmitmondó volt. Valójában, az emberek annyira egybefolyók voltak előttem, semmi karakter, ami megragadott volna. De végül is, annyira nem bántam, elvégre agyatlan robotokon könnyebb uralkodni. Ez az egész hajó egy rendetlen üresség, amit nekem kell rendbe tennem, gondoltam határozottan és egy pillanatra nem is figyeltem egy pimasz tiszt bemutatására. Mire újra visszatértem magamban a valóságba, már a sor végén jártunk és megkönnyebbülve láttam, hogy nincs sok hátra, azért nem szeretek ennyi időt senkikre pazarolni. A parancsnok most egy nő elé lépett egy kedélyes mosollyal az ajkán.

- Linney tiszt. – mutatott rá a nőre.

A tekintetem a tisztre esett és bizonyára jól megnéztem, de csak azért, mert nem is számítottam nőre itt, a többségük nem jut tovább a rohamosztagos rangon túl. Habár tisztnek lenni sem nagy dunszt, jóval a felettese vagyok. Kihúztam magam és hidegen néztem végig rajta. Szóval Linney tiszt, huh? A magassága az átlagosnál nagyobb volt a neméhez képest, nem kellett annyira lenéznem rá, azt talán nem is engedte volna, mert eléggé kihúzva magát feszített a sötét egyenruhában. Túl büszkén, hogy megmondjam, pedig csak egy tiszt, meg kellene hajolnia előttem a rangja miatt, ő meg itt felemeli az állát és még csak nem is próbál köszönteni. Mit képzel magáról? Húztam az orrom és bosszantott ez hozzáállás, most már mondhat Petris parancsnok akármit róla, nekem ő már csak fegyelmezetlen beosztott lesz, akit el kell távolítani minél hamarabb.

A bőre fehér volt, erős kontrasztot okozva a sötét hajával, ami legalább megengedett hajviseletben volt. Tulajdonképpen a külsője megfelelt a szabályoknak, az egyenruháján egy gyűrődést sem láttam, mégis, a személyiségével vannak bajok. Azalatt a röpke pillanat alatt, amíg én végignéztem rajta, ő is ugyanígy tett. Nyíltan megnézett, vakmerően bemért engem, a felettesét. Ez felháborított, életemben nem néztek meg még így, már az is bosszantott, hogy nem is lopva és félve tette, mint a többi tiszt, hanem olyan arccal, hogy: gyerünk, ha te is, akkor én is. A szemei számítóak és figyelmesek voltak, ahogyan hasonló daccal nézett rám elég sokáig. Nem tudom mit láthatott bennem, de az arcán nem mutatkozott meg mit gondol. A szemei, az arca inkább unott volt, úgy tűnt, mintha csak rutinból, elővigyázatosságból pillantott volna rám, avagy tettetett érdeklődéssel, elvégre miattam állta ki a sort, hogy velem találkozzon. Igazán nem tűnt megtisztelve, sőt, gondolatban dobott is a többi értéktelenség közé, ahogyan tettem én is. Hiszen csak egy tiszt, aki nem sokáig fog az maradni, ha rajtam múlik. A szemünk végre találkozott és egy sötét parazsat láttam felgyúlni.

A pillantását aztán elkapta és a parancsnokra nézett mellettem. A szeme felcsillant, rá érdeklődve pillantott, mert ismerős felettese volt, nem annyira ridegen és unottan, mint rám. Nem érdekelt mit gondolhat, csak az érdekelt, hogy tiszteletet mutasson, mert ez a kötelessége. Dühösen rá akartam szólni a tisztre, hogy vegye már észre magát, mire a parancsnok megszólalt:

- Emlékszem, te voltál az a lány, aki már olyan kicsi korban felsorolta mindenki nevét. – mondta a parancsnok elégedett arckifejezéssel – Tudtam, hogyha valaki viszi onnan valamire a csoportodból, az te leszel.

Az állam majdnem leesett, de összeszorítottam az állam, hogy ne adjak hangot az elégedetlenségemről. Megdicsérték, ezt a semmirekellő tisztet, aki még a legalapabb tiszteletet sem adja meg nekem. Tüzes tekintettel néztem a nőre és fékeznem kellett a dühöm, nem hiányzik, hogy máris konfliktusba kerüljek, mielőtt még elhelyezkednék. A parancsnok csak rámosolyodott a tisztre, aki dacosan nézett rám, a pillantás szinte kihívott engem egy csatára. Hát így mennek itt a dolgok? Rendben, ennek a hajónak nagyobb szüksége van a fenyítésemre, ha itt ilyeneknek befolyásuk és hatalmuk van.

Tudni akartam hogyan csinálta, most már tüzetesebben kezdtem figyelni, hiszen csak egy tiszt, egy átlagos, értéktelen tiszt. Néhány nappal ezelőtt még én is tiszt voltam, gondoltam, de a gondolat rossz ízű volt. A nő szemei sarkából figyeltek, én pedig gyűlölködve néztem vissza rá, irigyelve az elismerést, amit kapott. Vissza, ez az én pályám, én jöttem ide. Az ajkam egyenes vonalba húztam és nem adtam meg neki az elégtételt.

- Köszönöm, Parancsnok. – felelte kissé meghajolva, de büszkén.

Gyilkos pillantást vetettem rá, de ezt a parancsnok szerencsére nem vette észre, jobb is, ha nem látja a csatát a kedvence és köztem. Bájosan nézett rám, úgy, mint aki játszik, én pedig tudtam, hogy nem tudom nem felvenni a kesztyűt, ha kell. A szemembe nézett, a pillantása erős volt, ez már nem felhívás volt, inkább úgy nézett rám, mintha először látna életében, felmért, igazán, egy ellenfélként tekintett rám. Én visszanéztem rá és tartottam a szemkontaktust, várva melyikünk lesz a gyengébb ebben. Ez volt az első küzdelmünk, hogy melyikünk tudja feltépni a másik bőrét a puszta tekintetével. Mindketten jól álltunk a harccal, de a parancsnok kizökkentett a marcangolásomból és köhintett egyet, a figyelmünk magára hívva. Visszakaptam a maszkom és szégyelltem magam, hogy leereszkedtem az ő szintjére, hogy túl sokáig néztem.

- Tartsd figyelemmel, Hux. – mondta mindentudó hangon.

Az idős parancsnokra néztem, a ráncos arca nyugodt volt, már kerestem is benne apám kegyetlen bravúrjait, de nem találtam meg őket. Ez megrémített, ezek az emberek ezen az új hajón kizökkentenek máris valamiből. Mindkettőjük, a tiszt és a parancsnok, szemeit magamon éreztem, ennek ellenére nem haboztam válaszolni:

- Azt fogom tenni. – bizonygattam én nem kételkedtem a szavaimban.

A parancsnok elégedetten bólintott és intett a tisztnek, hogy mehet. Csak formalistásoknak tűntek már ezek a pillanatok. A tiszt és én kezet fogtunk, a tejfehér fedetlen keze az én kesztyűbe burkolt kezembe csúszott és én kipróbáltam a szorítását. Finom volt, de határozott, ahogyan ő maga is, a teste törékenynek tűnt, de mégis a büszkesége miatt veszélyesnek ábrázolta előttem. Kezet fogtunk, mint az ellenfelek egy becsületes harc előtt. De ki mondta, hogy becsületesen fogunk játszani?

Elengedte a kezem és csillogó szemekkel visszahúzott. Fél szemmel még mindig nem engedett el. Majd meghajolt a parancsnok előtt és elindult lefelé a folyosón. Nem akartam utána nézni, mégis megtettem. Nem akartam ennyire megjegyezni mégis most is előttem van a sötét szempár, ami kihív. A parancsnok elkezdett tovább vezetni a sorban, de én csak szórakozottan bólintottam. A kezem még érezte kesztyűn keresztül is az övét, ezt sem akartam ennyire megjegyezni, annyit nem ér Ő.

Még a nevét sem tudtam, de már tiszta szívemből gyűlöltem. 

Author's note: Vegyétek ezt karácsonyi ajándéknak :)