-Kész vagy?-állt meg a szobám ajtajában Lou.

-Nagyon rosszul nézek ki?

-Húgi, ha Liam elé állnál egy unikornisos pizsamában, még az is tettszene neki.-kacsintott rám.-De amúgy meg te vagy a leggyönyörűbb.

-Köszönöm Lou. Ezért vagy te a bátyjám. Amúgy bevetted már a gyógyszereket?

-Mindjárt beveszem.

Lou-t egy hete engedték ki a kórházból, aminek felettébb örülök. Egy hónapig volt ott bent, de szegénykém teljes mértékben lefogyott.
Most pedig, hogy elkezdte ezt az egész "végeapiálásnak" korszakot, azóta a fellépéseik is tökéletesek, ráadásul a csapat is ugyanolyan lett, mint régen, aminek nagyon örülök.

-Mit mondott Liam mikorra legyek kész?!-pánikolva kérdeztem Louis-tól.

-Nyolcat mondott.

-Akkor jó.

Ideges voltam, hisz ma este volt az a pillanat mikor én és Liam Payne elmentünk a legelső randevúnkra.

-Megcsinálom a hajam és ott lesz, hogy nyolc óra.

-Hogy fogod elkészíteni?

-Igazából nem akarom olyan tökéletesre. Szerintem csak kiengedem és begöndörítem egy kicsit.

-Rendben, akkor most adom oda, ami fontos számodra.

Háta mögé rejtette a kezét és úgy indult el felém.

-Ugye nem óvszer?

Sajnos kinézem az én bugyuta bátyjámból, hogy képes ilyet adni nekem...

-Jézus, dehogy! Kinéznéd ezt belőlem?-tette drámaian szívére a kezét, de azért észleltem azt a kis nevetőráncot a szeme sarkában.

-Dehogy, te nem vagy olyan hülyee...-kamuztam neki.

-Komolyra fordítva a szót.-köhintett egyet.-Amit most adok neked, az egy nagyon fontos dolog. Sajnos az a személy, aki személyesen akarta átadni neked, már nem tudja, de engem bízott meg ezzel a feladattal.

Ekkor előhúzott egy gyönyörű szép ezüst nyakláncot, aminek a medálja egy szív alak volt.
Akkor bizonyosult bennem, hogy ki is az a bizonyos személy...

-Anya...-halkan suttogtam.-Azt hittem elvesztette...

-Nem. Azt mondta, hogy adjam neked, mikor egy nagyon fontos esemény lesz az életedben. Mivel esküvőt még nem terveztek, így ez az olyan ünnep, ami neked fontos. Anya is ilyenkor vette fel.-mosolygott.

A szívem automatikusan összerándult...
Istenem, Anya! Miért nem lehetsz most itt?
Azt szeretném, ha most láthatnál és azt mondanád, hogy Büszke vagy Rám!

-Hiányzik...-suttogtam magam elé, de tudtam hogy Lou is meghallja.

-Nekem is Húgi, de Ő már jobb helyen van. Már ezerszer boldogabb, mint itt lent volt akkor.

Ezektől a mondatoktól egy hatalmas nagy könnycsepp gördült ki a szemem sarkából.

-Itt is boldog lehetett volna, ha nem lesz beteg.-megtöröltem a szemem, de ügyeltem arra, hogy a sminkem ne kenődjön el.

-Igen, de sajnos nem mi irányítjuk a sorsot.

-Gyűlölöm a sorsot. Egy igazi köcsög. Elveszi tőlünk azt a személyt, akit a legjobban szeretünk.

-Jajj drágám...-szorosan magához ölelt.-Minden rendbe fog jönni. Oké?

-Megígéred?

Úgy nézhettem ki, mint egy kislány.

-Megígérem.

Az arcomra száradó könnyeimet letöröltem, majd adtam Lou arcára egy puszit.

-Na most már készülj, mert tíz perced maradt.

Az ütő is megállt bennem.

-Mennyi?!

Bátyjám ezen egy hatalmasat nevetett.

-Jól hallottad. Majd maximum feltartom egy kicsit Liam-et.

-Isten vagy!

-Tudom!

Nagyképűen kacsintott egyet, majd kifáradt a szobámból.
Magamban egy hatalmasat mosolyogtam.
Ő az Én bátyjám és az is marad Örökké...

Hirtelen észhez kaptam, majd a hajgöndörítőhöz nyúltam.
Elég forrónak állapítottam meg, aminek örültem.

Végig néztem magamon a tükörben.
Mintha egy teljesen más lány állt volna ott...
Egy magabiztos, boldog lány, akinek minden megadatott az életben...
Csak ez nem én vagyok...
Mert én semmi másra nem vágyom, csak hogy itt legyen az Édesanyám és azt mondja, hogy: "Gyönyörű vagy Kincsem! Büszke vagyok rád!"
De ez az egész már nem fordulhat elő...

Vettem egy nagy levegőt, majd kiléptem a szobámból.
Lentről hallottam a hangokat, mire automatikusan görcsbe rándult a gyomrom.
Itt van Liam...

Gyerünk Liza! Sikerülni fog!

Magabiztosan sétáltam lefelé a lépcsőn, mikor Lou észrevett és rámmosolygott.

-Szia Húgi.-tudta jól, hogy szégyenlős vagyok, erre direkt rám tereli a figyelmet.

Már azt hittem leesek a lépcsőről, mikor találkozott a tekintetünk Liam-mel.
Csodás volt mint mindig.
Az a fekete zakó, alatta a fehér inggel, meg a kissé tapadó fekete farmernadrágában maga volt a menny.
Esküszöm...

-Sziasztok.-mosolyogtam, pedig a gyomrom apróra zsugorodott.

-Gyönyörű vagy.-ezzel a mondatával mégjobban zavarba hozott.

Istenem Liam Payne!
Mégis mit művelsz velem?!

-Köszönöm. Te is csodásan festesz.-dícsértem meg.

-Ohh, mindjárt sírok.-persze kinek van olyan kedve, hogy elrontsa ezt a pillanatot?! Persze hogy az én drága bátyjám!

-Fogd be Louis!-pirítottam rá viccesen.

-Jól van fiatalok! Befejeztem! Menjetek nyugodtan, nehogy elkéssetek.-mosolygott.

-A gyógyszert bevenni, aztán pedig pihenj. Rendben?-anyáskodtam felette.

-Persze, te pedig érezd jól magad.-nyomott egy puszit az arcomra.

-Szeretlek Lou.-jelentettem ki.

-Én is téged drága testvérkém.-mosolygott.

Liam-mel is lekezelt, majd végleg elhagytuk a lakást.
Hogy őszinte legyek, egy kicsit féltem Lou-t.
Nem azt mondom, hogy nem bízom benne, de vannak kételyeim felé.
Mindent megbeszéltünk vele és meg is ígértette, hogy rendben lesz.

-Nagyon elgondolkoztál. Jól vagy?-szakította meg Liam a gondolataimat.

-Persze, csak aggódok Lou-ért. Remélem betart mindent és nem fogja meg gondolni magát.

-Ő már egy felnőtt ember, és hidd el nekem, ismerem én annyira, hogy betartja ezeket a dolgokat. Szóval ne aggódj.

Egy kicsit hatottak rám Liam szavai, de még ugyanúgy volt egy kis bizonytalanság bennem...

-Hova is megyünk pontosan?-kérdeztem még tőle.

-Egy olyan étterembe viszlek, ahol nem kell félni a sajtótól. Persze nem lesz öt csillagos étterem, de a célnak megfelel.

Már mondani akartam neki, hogy mindegy csak vele lehessek, de féltem.

Csend telepedett Liam kocsijába, de nem az a fajta kínos csend.
Ez teljesen más volt...Olyan, mintha megértenénk egymás gondolatát.

Kis pillanat múlva meg is érkeztünk egy kisebb étterem féleséghez, ami nagyon aranyosan nézett ki.

-Nos itt is lennénk.-leállította a kocsit, majd rám nézett.-Mehetünk, hölgyem?

-Természetesen!-mentem bele a kis játékába.

Kiszállt az autóból, majd gyorsan megkerülte azt, és az én ajtómat is kinyitotta, aztán a kezét nyújtotta.

-Micsoda gentleman!-büszkén tekintettem rá, de már alig bírtam ki nevetés nélkül.

-Muszáj, tudod.-nevetett egy édeset.

Szóval így történt az, hogy én és Liam bementünk az étterembe.
A dolgozókon kívűl más nem volt, amit meg is értek.

-Szép estét Hölgyem és Uram!-állt elénk egy pincér.-Az asztalukat erre találják. Tessék utánam jönni.

Kedvesen megköszöntük a férfi segítségét, majd utána leadtuk a rendelésünket.

-Szóval...-köhintett egyet Liam.-Hogy megy a tánc?

-Egész jól.-bólintottam.-Megint kitaláltam pár új lépést, szóval most jól haladok.

-Na az szuper.-mosolygott.-Remélem egy versenyre is jelentkezel majd.

-Még ahhoz többet kell gyakorolnom, de azért én is remélem.

Folytattuk tovább a beszélgetést, miközben kihozták a kajánkat.
Ettünk és ittunk egy keveset, mikor megszólalt Ed Sheeran-től a "Perfect" száma, mire Liam felkért táncolni.

Kellemes volt...
Rengeteget nevetgéltünk, és beszélgettünk...
Nem változott semmi köztünk, kivéve a kapcsolatunk.

Mindezt egy másodperc alatt tönkretették az újságírok, akik mint a tenger, úgy özönlöttek be az étterembe.

Hirtelenjében azt se tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány.
Ránéztem Liam-re, aki hasonló sokkot kapott.

Nem mertünk mozogni, miközben körülöttünk kattogtak a kamerák, és különböző kérdésekkel árasztottak el minket.

Liam kapcsolt, mire megpróbált engem kirángatni közülük, de sehogy sem tudott kijutni.
Elkezdtem a félelemtől sírni, mikor rátetőzött még egy dolog.
Egy nyamvadt kérdés, de mégis a mai napig a fejemben van...

-Ilyen könnyen elfelejtette az édesanyja évfordulóját?-ez az egy mondat ütötte meg a fülem, mire ideges lettem, és könnyes szemmel az újságíró felé fordultam.

-Mégis hogy mondhat ilyet?! Maga az én helyemben elfelejtené?! Nem normális!-teljes mértékben felidegesített.

Egy egyszerű kérdésnek tűnt, de mégis a lelkemig hatolt.

Pillanatok alatt megjöttek a kidobók, és az ő segítségükkel tudtunk csak kijutni.

Sosem értettem az ilyet.
Miért kell állandóan az ember magánszférájába belefurakodni?

-Annyira sajnálom...Én csak próbáltam megfelelő helyet találni, erre jönnek ezek a...-szerette volna folytatni, de én elhallgattattam.

-Nem a te hibád.-néztem mélyen a szemébe.-Fogalmad sem volt, hogy ezek még itt is felbukkannak.

Hálásan tekintett rám, mire beleborzongtam a nézésébe.

Annyira tökéletes...

-Szeretnél haza menni?-kérdezte tőlem, mire egy "igen"-nel válaszoltam.-Akkor gyere.

Megragadta a kezem, majd úgy indultunk el haza.
Talán nem is kell mondanom, hogy mennyire borzalmas volt ez a randi, de legalább Liam-mel voltam, ami egy jó rész volt...
A hátralévő utunkat csendben tettük meg, és ezt valahogy nem is bántam.
Forrtam a dühtől, ami bennem áramlott szét, és talán még életemben nem éreztem még ilyen haragot a bátyjám iránt sem.
Hogy miért? Fogalmam sincs...
Egyszerűen olyan érzésem volt, mintha az egészről csak ő tehetne, hisz ő híres, ezért velejár az is, hogy mindent tudni akarnak róla.
És abban a mindenben beletartozok én is, meg persze édesanyánk is...

Mikor hazaértünk, akkor nyomban az emeletre vettem volna az irányt, ha nem állít meg egy hang...

-De gyorsak voltatok!-mosolygott Lou. Mikor meglátta az arcom, akkor rögtön megkomolyodott.-Mi történt?

Megint ideges lettem, aminek következtében nem gondoltam át, amit mondtam...

-Hogy mi történt? Tényleg tudni akarod? Egy csodás estét szerettem volna eltölteni azzal a férfival akit szeretek, erre a rohadt újságírók megtaláltak minket!-hisztérikusan kapkodtam a kezeimet össze-vissza.-A pofámba vágták azt, hogy én milyen gyorsan elfeledtem az édesanyám évfordulóját! Bárcsak nem lenne ez az egész! Bárcsak egy normális életet élhetnék, ahol nem kell az ilyen bunkó kérdéseket hallgatnom!-a könnyeim már végigcsurogtak az arcomon, majd némán a földre estek.-Ha nem lennél híres, akkor nem lenne ez! Ez a te hibád!

Borzasztóan megbántam ezeket a mondatokat, de akkor én úgy tartottam helyesnek...
Lou csak fájdalmas tekintettel hallgatott végig, majd csak ennyit mondott:

-Sajnálom, hogy miattam kell szenvedned.-majd fogta magát, és eltűnt.

Ebben a pillanatban döbbentem rá a szavaim súlyára.
Egyáltalán hogy mondhattam ilyet a saját testvéremnek? Hogy lehetek ilyen dög?

Fájdalommal teli szívvel huppantam le a kanapéra, majd elkapott a zokogás.
Nem...ez nem az a fajta sírás volt, hogy csak folytak az arcomon a könnyek..ohh..Ez az a fajta volt, amikor fájt minden...Legszívesebben csak törtem-zúztam volna mindent, de tudtam, hogy ez nem old meg semmit.

-Menj, és beszélj vele, rendben?-simított végig a hátamon Liam.

Fogalmam sincs, hogy mikor ült le mellém, de nem is nagyon édekelt most.

-Gyűlöl engem. Teljes mértékben megértem, hisz egy szemét dög vagyok.

-Ne mondj ilyeneket, hisz a testvéred! Tűzbe tenné érted a kezét! Szeret téged Liza, kérlek hidd el!

-Én is nagyon szeretem őt...-suttogtam magam elé.

-Akkor menj, és beszélj vele.-mosolygott rám biztatóan.

-Köszönöm Liam.

Jó olvasást mindenkinek! <3